Please, say you remember me - 20.rész

Sziasztok! 

Szeretnék Mindenkinek áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, azokkal tudjátok tölteni, akiket szerettek :) Az én karácsonyi ajándékom Nektek a PSYRM folytatása. Nagyon kíváncsian várom, hogy mit szóltok hozzá :) Mivel ebben az évben már nem hozok új bejegyzést, most szeretnék Mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánni! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :)
Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.20.

~ Liam ~

Egész nap fura érzésem volt. Édes mellett lenne most a helyem, nem a srácokkal. Persze nem holmiféle együtt lógásról beszélek én most, hanem munkáról, de attól még Ivy mellé vágytam.

Nem sokkal a vörös szőnyeges bevonulásunk után, kimentem a mosdóba azzal a szándékkal, hogy felhívjam őt. Hosszan csörgött, mire végre felvette.

‒        Halló? – halkan szólt bele, de ennyiből is leszűrtem, nincs jó hangulatban.

‒        Szia, Liam vagyok – szólaltam meg.

‒        Szia! – motyogta.

‒        Mi történt? – Kérlek, válaszolj rendesen, ne térj ki előle!

‒        Semmi – szipogta.

‒        Ivy, spóroljuk meg a felesleges köröket, mi történt? – ismételtem el. Igyekeztem türelmes lenni vele és nem fenyegetően fellépni.

‒        Rájöttem, hogy meghalt a nagyi – elsírta magát. Jaj, ne! Erről teljesen elfelejtkeztem.

‒        Jól van Édes, nyugodj meg, együtt túl leszünk rajta, rendben? – A francba. Miért nem vagyok most mellette? Csak szöszölés jött a vonal másik végéről. – Ivy? – kezdtem ideges lenni.

‒        Itt vagyok – suttogta.

‒        Menj vissza a szüleidhez – kértem.

‒        Honnan tudod, hogy nem vagyok ott? – szinte magam előtt láttam értetlenkedő arcát. Amikor nem ért valamit, mindig olyan cuki.

‒        Az most mindegy, szeretném, ha visszasétálnál hozzájuk, rendben? – idegesen néztem az előttem lévő csempézett falat.

‒        Oké – a hangja remegett a sírástól.

‒        Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni – Figyelj rám, most leteszem és felhívom Ginát, te csak menj szépen vissza.

‒        Jó – motyogta – Liam?

‒        Igen? – némi csend állt be közénk.

‒        Mindegy, majd később beszélünk – szólalt meg végül.

‒        Rendben – hagytam rá a dolgot – Szia!

‒        Szia! – bontottam a vonalat és gyorsan tárcsáztam a nővérét.

Elmondtam, amit szerettem volna, aztán rohantam vissza a többiekhez. Szerencsére nem maradtam le semmiről.

‒        Hol voltál eddig? – kérdezte Louis, ahogy leültem az asztalunkhoz.

‒        Bocs, sürgős dolgom akadt – válaszoltam. A mellettem ülő Zayn odahajolt hozzám.

‒        Minden rendben Ivyval? – értetlenül néztem rá, mire küldött felém egy ugyan kérlek pillantást.

‒        Talán igen – sóhajtottam fel.

‒        Tudom, hogy nehéz, de próbálj nem gondolni rá és a fellépésünkre koncentrálni – mondta halkan – Jó kezekben van a családjával, mégis mi történhet vele? – Hát pont ez az, amibe nem akarok belegondolni.

Lassan haladt a díjkiosztó. Egyszer csak megjelent az egyik szervező az asztalunknál és kérte, hogy menjünk hátra, mert két kategória után mi jövünk. Hátul a többi fellépővel együtt türelmesen várakoztunk. A srácok beszédbe elegyedtek a körülöttünk lévőkkel, míg én a falnak támaszkodva figyeltem. Próbáltam a fellépésünkre koncentrálni. Fejben átvettem a szövegemet. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem. Ez nem a szokásos izgatottság volt, ami színpadra lépés előtt fogott el. Ez aggodalom volt, azért, akit ezen a világon a legjobban szerettem. Nyugodj le! Gina vigyáz rá, vele marad, amíg haza nem érek. Nem hagyja, hogy bármi baja essen. Koncentrálj!

‒        Hé – éreztem, ahogy valaki finoman meglök. Felnéztem.

‒        Tessék? – pillantottam Harryre.

‒        Minden rendben? – kérdezte aggódva.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Mi a baj? – faggatott tovább.

‒        Majd elmondom, ha vége ennek az egésznek – válaszoltam.

‒        Oké.

‒        Rihanna színpadra, One Direction készül! – kiabálta az egyik szervező.

Mindannyian odaálltunk a lépcsőhöz. Megtartottuk a színpadra lépés előtti kis rituálénkat, aztán már csak várnunk kellett egy kicsit. Ahogy felmentem a lépcsőn, az Ivyval kapcsolatos gondolataimat, az aggodalmamat az agyam leghátsó részébe száműztem.

Hihetetlen, de jól sikerült a fellépés, nem rontottam sehol és nem is néztem ki úgy, mint akinek éppen valami nyomja a lelkét. Visszamentünk az asztalunkhoz, miközben a műsorvezetők elindították a twitteres szavazást a legjobb brit videó kategóriában. Ebben érdekeltek voltunk, ezért gyorsan mindannyian kitweeteltük az új hashtagot.

‒        Szóval, mi a baj? – majdnem elejtettem a telefont, amikor a mellettem ülő Harry megszólalt.

‒        Úgy értettem, ha vége lesz a díjkiosztónak, utána mondom el – válaszoltam.

‒        Ivyval van a gond, igaz? – pillantott rám.

‒        Aha – bólintottam.

‒        Ma van a szüleinél, ugye?

‒        Igen – a poharamért nyúltam.

‒        Az a baj, hogy most inkább vele lennél? – kérdezte óvatosan.

‒        Megtudta, hogy meghalt a nagymamája. Azt hiszem, most teljesen szét van csúszva. Gináék hazavitték és vele maradnak, amíg én is megyek – válaszoltam szomorúan visszarakva a poharamat.

‒        Akkor miért vagy még itt?! Futás haza hozzá! – utasított.

‒        Nem mehetek, ezt te is tudod – sóhajtottam fel.

‒        Miért? A fellépés már meg volt, ha nyerünk valamit, átvesszük mi – érvelt magabiztosan a göndör hajú barátom.

‒        És mit mondotok, hol vagyok? – néztem rá érdeklődve.

‒        Családi vészhelyzet – vont vállat.

‒        Nem – ráztam meg a fejem – Nem szeretném, ha tudnák, nem tartozik rájuk, mi van Édessel.

‒        A rajongók megértenék, miért vagy távol.

‒        Egy részük biztosan, de a menedzsment nem – szólaltam meg – Így is bajuk van velem, nem akarom még jobban magamra haragítani őket.

‒        Kiállnánk melletted, remélem, tudod – a kezét a kézfejemre rakta.

‒        Igen, tisztában vagyok ezzel és hálás is vagyok érte – a szemeibe néztem, amik sajnálattól csillogtak.

‒        Gina vigyáz rá, nem lesz semmi baja – próbált vigasztalni.

‒        Igen, tudom.

Két kategóriában jelöltek minket és mindkét díjat megnyertük. A körülmények ellenére, nagyon örültem, hiszen jó érzés tudni, hogy még mindig szeretnek minket. Mindannyian mondtunk pár szót az elismerések átvételekor, de csak röviden, mert a szervezők korábban ezt kérték minden jelölttől. A második díj átvétele után Zayn odajött hozzám.

‒        Menj gyorsan haza, most már nem foglalkoznak velünk.

‒        Oké, majd találkozunk – az asztalról elvettem a cuccomat.

‒        Elvigyelek? – kérdezte Harry.

‒        Nem, kösz, hívok taxit, maradj csak – mosolyogtam rá – Ha valaki kérdezi, kérlek, ne mondjatok semmi konkrétat!

‒        Rendben – mondta Niall – Később azért hívd fel valamelyikünket, hogy tudjuk, minden rendben.

‒        Mindenképpen – ígértem.

Kifelé menet már hívtam is a taxit, így szerencsére nem kellett sokat várnom. Nagyon hosszúnak tűnt az út hazafelé. Végig az járt az eszemben, vajon milyen állapotban találom. Amikor meghalt a nagymamája, már jó ideje betegeskedett. Sajnos tudtuk, mi lesz ennek a vége. Ivy egy kicsit fel tudott készülni rá, de attól még eléggé megviselte a halála. Párszor még pszichológusnál is járt, aki segített neki feldolgozni a veszteségét. Szomorú időszak volt, szerencsére sokat tudtam vele lenni, így lehetősége nyílt rám támaszkodni. Akkor ezt együtt vészeltük át a szerelmünkre támaszkodva. Azonban most fogalmam sincs mi lesz.

A taxi megállt a házunk előtt. Kifizettem a sofőrt, adtam neki borravalót, nehogy megszóljon, hogy a híres gyerek még erre se képes, azután bementem a házba. Tylert a nappaliban tévézve találtam meg, a díjkiosztót nézte.

‒        Szia! – közelítettem meg.

‒        Szia! – felállt a kanapéról – Gratulálok, jók voltatok – mosolygott rám, miközben kezet ráztunk.

‒        Kösz – közelebbről nézve őt feltűnt valami – Mi történt az arcoddal?

‒        Ivy megkarmolt, amikor megpróbáltam megakadályozni, hogy kimenjen a házból.

‒        Ó, sajnálom – fintorodtam el.

‒        Nem gond – vont vállat – Nem haragszom rá.

‒        Hol van most? – kérdeztem.

‒        Fent a hálóban. Gina próbálja megvigasztalni – válaszolta.

‒        Felmegyek és leküldöm. Kösz, hogy haza hoztátok – hálálkodtam.

‒        Nincs mit – mosolyodott el.

A lépcsőn felfelé menet megnéztem a képeket, ahogy mindig. A háló előtt összefutottam Ivy nővérével.

‒        Szia!

‒        Szia! – megtörölte könnyes arcát.

‒        Jól vagy?

‒        Igen, csak feltörtek a régi érzések – válaszolt – Őszinte leszek, eléggé szarul van. Csináltam neki teát. Raktam bele nyugtatót meg altatót is, szóval légy szíves próbáld meg megitatni vele – magyarázta.

‒        Rendben – bólintottam – Mindent köszönök – óvatosan megöleltem.

‒        Ez természetes, ő a húgom – húzódott el tőlem – Elköszönök tőle, aztán megyünk.

‒        Oké – bementem vele a szobába, ahonnan ő pár perc múlva távozott.

Édes keserves sírása volt az egyetlen hangforrás. Befeküdtem takaróval fedett teste mellé, majd lassan simogatni kezdtem a hátát. Édes összerezzent az érintésemtől.

‒        Nyugi, csak én vagyok az – suttogtam. Felemelte a fejét a párnáról.

‒        Sajnálom – motyogta vörös szemekkel.

‒        Nincs semmi baj – apró puszit nyomtam a homlokára. Nem tudtam mire érti, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt.

Közelebb csúszott hozzám és belém csimpaszkodott. Váratlanul ért, de nagyon jól esett. Fojtott hangon sírdogált tovább.

‒        Ivy – halkan beszéltem – Nyugodtan sírhatsz – adtam a tudtára, míg néhány puszit nyomtam a hajába. Az arcát mélyebbre fúrta a pólómba. – A nővéred csinált neked teát, mi lenne, ha innál belőle? – kérdeztem óvatosan. Megrázta a fejét. – Kérlek, csak jót szeretnék neked – egy darabig nem mozdult, de aztán elhúzódott tőlem és felült az ágyban.

Megtörölte a szemeit. Adtam neki zsepit, azután odaadtam a teáját is. Szó nélkül megitta az egészet. Elvéve tőle a poharat, visszatettem a helyére.

‒        Ügyes voltál – óvatosan magamhoz húzva puszit nyomtam az arcára.

Megfeledkezve magamról nyomtam egyet a szája szélére, majd az ajkaira is. Édes reagált rám, lassú csókba kezdtünk. Közelebb húzódtunk, ahogy hevült köztünk a helyzet. Egyszerre csak kapcsoltam és elhúzódtam tőle. Basszus, ez mennyire hiányzott már.

‒        Bocsánat – motyogtam rá pillantva. Teljesen el volt vörösödve. Az ágy szélére csúsztam.

‒        Nem volt rossz, vagy igen? – suttogta. Megráztam a fejem.

‒        Hiányzol.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)

Please, say you remember me - 19.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Milyen volt az őszi szünet? :) Remélem, mindannyian jól vagytok :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. A végéért, előre is bocsi, de hát ilyen rész is kell :) Kíváncsian várom, mit gondoltok róla. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

Fekete szalag napja - November 30

02.18.

~ Ivy ~

A szerda éjszakám egy része meg a csütörtök nappalom információgyűjtéssel telt a bandáról, Liamről és a többi fiúról. Nagyon bezsongtam, nem tudtam abbahagyni. Mindent kiírtam, ami egy kicsit is fontosnak tűnt. Kettőnkről is találtam dolgokat. Úgy írták 2014 elején vállaltuk fel a kapcsolatunkat a nyilvánosság előtt. Egyes források szerint túl kevés információ szivárog ki rólunk, nagyon zárkózottak vagyunk. Ennek ellenére szalagcím – vagy hogy a fenébe kell mondani – volt, amikor megsérültem. Ezt is megírták, azonban semmi konkrétum sem volt benne. Ez csalódást okozott. Minden szarból képesek hírt csinálni, semmit nem írnak meg normálisan és általában a valóságtartalma a cikkeknek annyi, mint a somersby alkoholtartalma. Gátlástalanul hazudnak, gerinctelen férgek. Én meg amilyen hülye vagyok, elolvastam ezeket a marhaságokat, de nem baj, megérdemlem.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Pénteken reggel az ébresztőm hangjára ébredtem fel. Ekkor már egyedül tartózkodtam a házban, hiszen fél tízet mutatott a telefonom órája. Jennával úgy beszéltük meg, hogy egy óra múlva eljön értem és megnézzük a boltot, illetve újra láthatom a barátaimat. Már nagyon várom, izgatott vagyok, mint gyerekként karácsony reggel.

Megmosakodtam, rendbetettem a hajamat, majd meleg ruhába bújtam. Februárt mutatott a naptár a tél utolsó hónapját, mégsem nézett ki úgy, hogy jönni akarna a tavasz. A hideg miatt csak rövid ideig szellőztettem a szobában.

Rendelkezésemre állt még némi idő, ezért elugrottam a közeli boltba. Vettem péksüteményt reggelire, amit aztán a házban meg is ettem. Épp időben végeztem, pár perc múlva meghallottam a csengőt. Izgatottan nyitottam ajtót Jenna barátnőmnek.

‒        Szia! – üdvözöltem boldogan.

‒        Szia, Ivy! – széles mosollyal az arcán ölelt át. A karjaimat köré fonva erősen magamhoz szorítottam. Olyan, mintha ezer éve nem találkoztunk volna.

‒        Annyira jó újra látni – elnevettük magunkat, mivel tökéletes összhangban mondtuk ki ugyanazt. A barátnőm szó szerint ragyogott, aminek az okát nem tudtam volna megnevezni.

‒        Hozd a cuccod, menjünk, a többiek már várnak minket – mosolygott rám.

‒        Rendben – felkaptam a kabátomat meg a táskámat, aztán bezártam magam után az ajtót.

Az autóút beszélgetősen telt el. Jen megjegyezte, hogy szépen elhalványultak a sebeim, azt hitte, még ennél jobban fognak látszódni. Igazából látszódtak is, de a hajam alatti bőrön terültek el a csúnyább foltok, ott ütöttem meg jobban. Kész szerencsének tartottam, hogy nem szakadt szét a bőr és így nem kellett leborotválni a hajamat. Az nagyon megviselt volna.

‒        Mi van most a bolt ügyeivel? – kérdeztem az egyik piros lámpánál.

‒        Én intézem őket több-kevesebb sikerrel. Puskázok abból, amiket te csináltál korábban, illetve felhívom a könyvelőnket, ha nagyon tanácstalan vagyok – magyarázta. Egy cseppnyi neheztelés kevés, annyi sem volt a hangjában, mégis elöntött a bűntudat, amiért miattam ez is az ő nyakába szakadt.

‒        Értem – motyogtam.

‒        Ne félj, nem olyan zűrös a helyzet. Korábban megtanítottál jó pár dolgot, ha valami miatt nem tudnád csinálni vagy ilyesmi, ehhez nagyon ragaszkodtál. Sajnos jól jött – zöldre váltott a lámpa, így tovább mehettünk.

‒        A papírokkal volt valami gond? – érdeklődtem.

‒        Nem – megrázta a fejét – Steffel mindent megoldottunk.

Hárman alapítottuk a vállalkozást és legalább kettőnknek az aláírása kell ahhoz, hogy bármit csinálni tudjunk. Ragaszkodtunk ehhez, bár sosem kellett kényszerítenünk a másikat, kivétel nélkül mindig egyetértettünk abban, hogyan akarjuk irányítani a bolt ügyeit. Már persze amennyire emlékszem.

‒        Ivy! – barátnőm csettintett néhányat az arcom előtt.

‒        Tessék? – zavartan pislogtam rá.

‒        Itt vagy? – kérdezte aggódva.

‒        Igen, csak elgondolkoztam.

‒        Azt láttam, gyakran csinálod ezt? – kiszállt a kocsiból. Te jó ég! Észre sem vettem, hogy megállt alattam az autó.

‒        Nem tudom – követtem a példáját és én is elhagytam a kocsit.

Pont a boltunk előtt állt meg. Chocolate Bombastic Ltd. nagy kék betűkkel díszelgett a felirat. Istenem, még mindig olyan gyönyörű. Az első pillanattól kezdve szerelmes voltam ebbe a névbe és az egész üzletbe. Mintha csak a gyerekem lenne, ott voltam, amikor született, gyakorlatilag hárman szültük, bár ez így kissé furcsán jön ki. A kirakat díszítése nem olyan volt, mint emlékeztem. Most éppen az adott évszakra jellemző jegyeket viselte, akkor nyáron, mikor elkezdtük, krepp-papír díszítés dobta fel a kirakatot, na meg a Megnyitottunk! felirat.

‒        Na, mi az, nem jössz? – hallottam meg barátnőmet, aki várakozóan figyelt engem az üzlet ajtajából.

‒        De, máris – megindultam felé.

Odabent tartózkodott néhány vásárló, akikkel nem igazán foglalkoztam, hiszen a szemem azonnal elkezdte keresni a barátaimat. Amint megpillantottam Mirandát, odafutottam hozzá.

‒        Szia! – reakció időt nem adva átöleltem.

‒        Szia, Ivy! – viszonozta gesztusomat – Jó újra látni – elhúzódott tőlem.

Arrébb álltam, míg kiszolgált egy vevőt. Alaposan megnéztem őt. Igazán csinos nő lett belőle. Kattant egyet a másik pénztár, mire odakaptam a tekintetemet. Ott egy fiú állt. Jó darabig figyeltem őt, mire felfedeztem az arcában néhány ismerős vonást. Elmosolyodott. Úr Isten! Ez Jimmy. Te jó ég, milyen helyes srác lett.

‒        Én nem kapok ölelést? – majdnem szívrohamot kaptam, mikor meghallottam a hangot a hátam mögül.

‒        Stefanie! – fordultam meg boldog mosollyal az arcomon. Stef jó erősen magához szorított. – Hé, ez fáj – próbáltam eltolni magamtól. Nem minden seb gyógyult még be teljesen.

‒        Ó, bocsánat, ne haragudj! – Stefanie azonnal elengedett.

‒        Nincs semmi baj – ráztam meg a fejem. Ez nem esett jól.

‒        Hé, én nem kapok semmit? – kissé sértődött és nagyon mély hangot hallottam a hátam mögül. Megfordultam.

‒        TJÉ, mi történt a hangoddal? – mindenki nevetni kezdett – Mi az? – néztem körbe összezavarodva.

‒        Ez már nagyon régen nem menő – szólalt meg Mira – Fel kell frissítenünk a szókészletedet.

‒        Oké – Jim felé fordultam – Na, gyere ide! – tártam ki a karomat – Te nagyon megváltoztál, alig ismertelek meg – Iszonyat helyes srác lett. Mindig imádtam a kék szemeit, de most különösen szépek. Ő is szoros ölelésbe zárt.

‒        A serdülő kor eredménye – mondta büszkén. Furcsa ezzel a hanggal. – Jó, hogy újra itt vagy.

‒        Szerintem is – elhúzódva tőle, rá mosolyogtam.

‒        És hogy vagy? – fordult felém Jenna.

‒        Igazából jól – válaszoltam őszintén. Nem mondhatnám, hogy különösebben rosszul érezném magam.

‒        Mit mond az orvos? – kérdezte Jimmy.

‒        Szerinte rendben leszek, de az emlékeimmel kapcsolatban semmit sem tudnak mondani – némi csalódottság érződött a szavaimban – Ha már itt tartunk, ti véletlenül nem tudjátok pontosan hogyan sérültem meg?

‒        Nem – Stefanie megrázta a fejét – Minket csak később tájékoztattak a balesetedről, nem sokkal azelőtt, hogy az újságok is megírták – Hát ez zsákutca.

‒        Gondolom, nem szerették volna, ha aggódtok értem – motyogtam. Valószínűleg én is így tettem volna.

‒        Igen, mi is erre jutottunk, de attól még jó lett volna tisztában lenni a helyzettel – szólalt meg Jen.

‒        Megértem – halványan rá mosolyogtam – De most itt vagyok és láthatjátok, hogy minden rendben velem – néztem végig rajtuk. Az arcukra rá volt írva a véleményük, nem hittek nekem. – Most miért néztek így? Miért nem hisztek nekem?

‒        Sejtjük, hogy vagy – válaszolt szomorúan Miranda – Nyilván nehéz valaki olyannal élni, akire egyáltalán nem emlékszel – magyarázta. Van benne valami.

‒        Ha már itt tartunk, milyen Liammel? – érdeklődött Stef.

‒        Furcsa, de kedves és nagyon türelmes velem – válaszoltam őszintén – Ha már felhoztátok, nektek mi a véleményetek róla? – kíváncsian fürkésztem őket. Egyáltalán nem tűntek meglepettnek.

‒        Megfogtad az Isten lábát – Mira volt az első, aki megszólalt. A többiek elkezdtek nevetni. Értetlenül bámultam rájuk.

‒        Miranda a rajongójuk – Jimmy szánt meg.

‒        Amúgy pedig igaza van – mosolygott rám Jenna.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tegnap SMS-ben felköszöntöttem anyát, meglepett, de válaszolt rá.

Egy óra után érkezett meg értem a tesóm és a férje. Ekkor Liam még a házban tartózkodott. Míg én összekészültem, addig ők a nappaliban beszélgettek. A lépcsőn lefelé jövet hallottam, ahogy nevetnek a nappaliban. Milyen jó a hangulat.

‒        Indulhatunk – léptem be a helyiségbe, ezzel minden szempárt magamra vonzva.

‒        Rendben, hugi – Gina mosolyogva felállt és Tyler is követte a példáját – Liam, sok sikert estére, nézni fogjuk, ügyesek legyetek!

‒        Igyekszünk, de ugye szavazni is fogtok? – viccelődve méregette őket.

‒        Hát, persze – vágta rá Tyler – Valakire biztosan – tette hozzá, mire mindannyian nevetni kezdtünk.

Liam kikísért minket. A nővérem meg a férje előre mentek, így „kettesben” hagyva minket.

‒        Add át üdvözletem a szüleidnek! – kérte.

‒        Rendben – bólintottam – Egy kalappal estére!

Túl hamar érkeztünk meg. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem kellett volna eljönnöm. A korábban vásárolt orchideával a kezemben mentem be a házba a többiek után. Anyu a konyhában mosogatott, amikor beléptünk.

‒        Boldog szülinapot! – mondtuk egyszerre, miközben megfordult.

Egyértelműen látszott, nem számított ránk, könnybe lábadt a szeme. Apa is előkerült, míg anyu lerángatta magáról a kesztyűket.

‒        Sziasztok! – nagyon örültek nekünk. Gina odaadta az ajándék szatyrot, majd én következtem a virággal.

‒        Megölelhetlek? – kérdezte anya, elvéve tőlem az orchideát.

‒        Igen – lassan bólintottam. Anya gyorsan magához szorított. – Úgy sajnálom – suttogta – Olyan, jó, hogy itt vagy – úgy tűnt, tényleg bánja, vagy csak nagyon hinni szerettem volna neki.

Nem tudtam viszonozni az ölelést, egyszerűen nem éreztem jónak. Apa szedett elő rágcsálni valót meg üdítőket, aztán áttelepültünk a nappaliba. Hiányoltam valakit a társaságunkból. Az apai ági nagymamámat. Már csak ő volt életben a nagyszüleim közül, a többiek sajnos korán meghaltak, csak foltokban emlékszem rájuk. A nagyi sajnos nincs túl jól, ezért él nálunk. Van pár betegsége, amikre gyógyszereket szed, emiatt apáék nem akarták egyedül hagyni. Elindultam a földszinti szobája felé.

‒        Hova mész? – szólt utánam Gina.

‒        Megnézem a nagyit – nem fordultam meg, míg válaszoltam.

Hallottam valakinek a lépteit mögöttem, de nem foglalkoztam vele. Belépve a szobába meglepő látvány fogadott. Egy könyvtár szerűségben találtam magam, amiben sok virág is helyet kapott. Hát itt meg, mi történt? Hátra fordultam, így apa szembetalálta magát zavarodott arckifejezésemmel.

‒        Odaadtátok a nagyinak az én szobámba, hisz az fent van az emeleten? – értetlenkedtem.

‒        Kicsim – kezdte apu. Ez nem jó jel. – Gyere ide! – magához húzott – A nagyi sajnos két éve elhunyt.

‒        Tessék?! – könnyek szöktek a szemembe, ahogy próbáltam ellökni magam tőle – Az nem lehet – motyogtam. Leráztam magamról a karjait. – Miért nem mondtátok el?! – dühösen kiabáltam.

‒        Kicsim – apu felém lépett.

‒        Ne, hagyd ezt abba! – kiabáltam, megindulva kifelé. Hogy tehettétek ezt?

Felhúztam a kabátomat, amikor valaki hátulról elkapott. Azonnal küzdeni kezdtem. Tyler volt az, akit sikerült megkarmolnom. Miközben felkiáltott, én kiléptem a házból.

‒        Gyűlöllek titeket! – kiabáltam a nappali felé.

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)