Évforduló

Sziasztok!

Igen, még élek :D - bár, aki olvassa a másik blogomat, az tudja -, és nem, nem feledkeztem el erről a blogról, csak most a másikra koncentrálok jobban. Igyekszem legalább a fontos eseményekre hozni valamit, ezért jelentkeztem most. Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, jól telik a nyaratok és a felvételizők is elégedettek, mert bejutottak oda, ahova szerettek volna.
Fogadjátok tőlem szeretettel ezt a történetet. Boldog 11. évfordulót - öregek vagyunk :( - a fiúknak! :)

Puszi: Emily

 

 

 

2025

~ Emily ~

Magamon éreztem szerelmem tekintetét, amikor fehér törülközőbe csavarva kiléptem a fürdőszobából. A telefonja a kezében volt, már megint. Az éjjeliszekrényre tette, amint leültem mellé. Feszült volt és nem tudtam miért. Felé hajolva megcsókoltam, igyekeztem elmélyíteni, de nem hagyta.

‒       Segíts nekem! Hogy tudnálak ellazítani? – az egyik kezemet a combjára simítottam.

‒       Ne kísérts! – vigyorgott rám.

‒       Mi az, nem tetszik a saját módszered? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Ha ellenem használod, akkor nem – újra megcsókoltam, ám ez sem tartott sokáig.

‒       Tényleg nem értelek – néztem zöld íriszeibe – A gyerekek imádnak Anyukádnál lenni, jó helyen vannak nála. Azért jöttünk ide, hogy kikapcsolódjunk, pihenjünk, hisz olyan régen voltunk a gyerekek nélkül csak kettesben. Nagyon vártuk ezt a wellness hétvégét, miért vagy feszült? – Aggódtam, mert egy ideje éreztem ezt rajta és azt gondoltam, ha feltöltődünk kicsit kettesben, az megoldja a dolgot. Rossz érzés volt látni, hogy tévedtem.

‒       Nem ti vagytok az oka – szólalt meg – És nagyon hálás vagyok, amiért ezt megszervezted – Harry puszit nyomott az arcomra.

‒       Akkor mi a baj? A munka? Valami nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna? – faggattam.

‒       Nem erről van szó – rázta meg a fejét – A banda idén már tizenöt éves lesz és már jó ideje beszélgetünk a srácokkal arról, hogy újra össze kellene jönnünk – magyarázta.

‒       Tényleg? – csillant fel a szemem – Azt imádnám – jött elő belőlem a rajongó.

‒       Azt egyből gondoltam – elmosolyodott.

‒       De még mindig nem értem, ez miért tesz feszülté – mondtam.

‒       Lassan öt éve beszélünk erről, de mindig jött valamelyikünknél baba és abban egyetértettünk, hogy nem hagynánk magunkra a párjainkat és szeretnénk a picik mellett lenni – mesélte.

‒       Ez nagyon édes – olvadtam – Miért csak most mondod ezt nekem, ha ilyen régóta tervezitek?

‒       Mert éltem a gyanúval, hogy ez el fog húzódni – válaszolta.

‒       Zayn – azonnal kimondtam, ahogy eszembe jutott – Vele nem beszéltetek, ettől vagy ideges.

‒       Még mindig nagyon jó vagy – elismerően nézett rám.

‒       Az a sok nyomozós film meg sorozat nem volt hiába – vigyorodtam el – Egyáltalán nem tudtok beszélni vele?

‒       De igen, mindenki beszélt vele csak külön-külön.

‒       Az jó, az már valami.

‒       Igen, de nem kényszeríthetjük.

‒       És nem is dönthettek helyette – pillantottam rá – Mondjátok el neki, mit szeretnétek, és hagyjátok, hogy ő döntse el, mit akar – ajánlottam.

‒       És ha nemet mond? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Attól még egy család maradunk. Az ő döntése volt. A bandát elhagyhatja, de a családot nem. Tudom, hogy ingoványos a talaj mióta megtörtént, de minden családban vannak veszekedések és olykor hosszú az idő, ami eltelik a békülésig. Talán itt az ideje újra találkozni – javasoltam.

‒       Te tudsz valamit, amit én nem? – gyanakvóan méregetett.

‒       Nem – megráztam a fejem – Csak abban bízom, neki is hiányzunk.

‒       Erre én is sokat gondolok – vallotta be. Hirtelen beugrott valami.

‒       Mi lenne, ha kicsiben kezdenénk – szólaltam meg.

‒       Mire gondolsz? – Harry zavartan ráncolta össze a homlokát.

‒       Ünnepeljük meg a banda évfordulóját együtt: mindannyian, családostól. Csináljunk egy kerti partit, akár lehetne nálunk is – lelkesedtem.

‒       Ne éld bele magad, lehet, hogy el se jön – figyelmeztetett Haz.

‒       Egy próbát mindenképpen megérne. Valahogyan meg kellene értetni vele, hogy mindenképpen szeretnénk, ha ő és a családja is újra az életünk szerves része lenne.

‒       Olyan szépen hangzik a szádból, mégis attól tartok, nem fog eljönni – sóhajtott fel.

‒       Ha nektek nemet mond, akkor én jövök – jelentettem ki.

‒       És mit fogsz csinálni, ide rángatod? – kíváncsiskodott.

‒       A szívére fogok hatni – válaszoltam – Ha viszont nem jön be, személyesen rángatom ide Amerikából – próbáltam keménynek tűnni.

‒       Te egyáltalán nem vagy félelmetes – Harry kinevetett, mire a lábára csaptam – Ne már! Tudod, hogy szeretlek – a karjait körém zárva az ágyra dőltünk. Küzdöttem ellene, ezért kezeit a törölköző alá csúsztatva csiklandozni kezdett.

‒       Neee! – visítottam – Harry… kérlek! – fulladoztam a nevetéstől.

‒       Csend legyen! – egy mérges férfi dörömbölt az ajtónkon, mire mindketten lefagytunk.

Én egy kicsit hamarabb ocsúdtam fel, mint ő. Magamra csavartam a törülközőt, ahogy lemásztam az ágyról.

‒       Harry Edward Styles! Ha miattad még egyszer kidobnak, esküszöm, hogy megverlek – mondtam mérgesen.

‒       Csak egyszer fordult elő, nem fair, hogy mindig felhozod – védekezett.

‒       Igen, erre csak egyszer került sor, de elég sokszor leégettél, csak kidumáltad magad – morogtam visszaindulva a fürdőbe.

‒       Cica – az orra előtt csuktam be az ajtót.

‒       Ne cicázz itt nekem! – szóltam ki. Felvettem a fürdőruhámat.

‒       Baby, engedj be – kérlelt lágy hangon.

‒       Nem – kiléptem a helyiségből.

‒       Hova mész?

‒       Masszázsra – jelentettem ki – Te meg beszélj a fiúkkal, aztán pedig gyere utánam, nem azért jöttünk ide, hogy egész nap a szobában legyünk – hoztam a tudomására.

‒       Oké – sóhajtott fel. Már én is ingerlékeny voltam, ám Harry pontosan tudta miért. Haz lassan felém sétált, majd a karjait körém fonva átölelt és finoman megcsókolt. – Bocsi – motyogta – Ugye tudod, mennyire szeretlek? – összeérintette az orrunkat.

‒       Igen – a fejemet a vállára hajtottam – Én pedig nem rád vagyok mérges – halkan beszéltem.

‒       Tudom – magához szorított – Menjünk masszázsra, majd később felhívom őket.

‒       Oké – elhúzódva tőle, megfogtam a kezét és az ajtó felé húztam.

 3 hónap múlva

Zayn egyből igent mondott, én meg azonnal szervezkedni kezdtem. A fiúk a lelkesedésemet látva figyelmeztettek, hogy előfordult már az, hogy azt mondta jön és mégse tette. Ezt én is tudtam, de úgy éreztem, most ezt nem fogja megjátszani.

Lassan mindenki megérkezett, a kertünk kezdett benépesedni. Én engedtem be az utolsó előttiként érkező családot. Louis meg Eleanor a két gyermekükkel hamar leültek a kertben a többiekhez. Megkínáltam őket innivalóval, aztán csináltam néhány képet. Nem mostanában voltunk így együtt családostól mindenestől. A gyerekek játszani kezdtek, ahogy figyeltem őket, feltűnt, a mieink nincsenek köztük. Elindultam a ház felé. A nagylányom éppen kilépett az ajtón, mire odaértem.

‒       Darcy, drágám, hol vannak a testvéreid? – kérdeztem.

‒       A kicsik még nem keltek fel, a nagyobb meg kitalálod, hol van? – mosolya mindent elárult.

‒       A konyhában dézsmálja az ételt – sóhajtottam fel.

‒       Mindig ezt csinálja. Nem lehet, hogy ő Niall bácsié?

‒       Darcy Anne Styles! Ilyeneket ne is mondj! Főleg ne Apád előtt! – szidtam le.

‒       Mi van velem? – szerelmem megszólalt a hátam mögött.

‒       Semmi – a lányommal egyszerre vágtuk rá.

‒       Oké – Harry gyanakvóan méregetett minket.

‒       Felkeltenéd a kicsiket? Addig én rendezem a másik gyerekünket – puszit nyomtam az arcára.

‒       Rendben – együtt sétáltunk be a házba, majd szétváltunk. A konyhába mentem.

‒       Kicsim, hányszor kell még elmondanom, hogy ne nyúlj az ételhez, amíg nem engedjük meg? – megfogtam a kezét és a fürdő felé húztam. Úgy nézett ki, mint egy kismalac.

‒       Anyu, ne már! – nyavalygott – Éhes vagyok.

‒       Te mindig az vagy – a csap előtt megmosdattam, amit nehezen tűrt. Egy kék törülközővel szárazra töröltem az arcát.

‒       Anya, ugye szeretsz még? – sírásra állt a szája. Leguggoltam elé és átöleltem.

‒       Hát persze! Én mindig szeretni foglak, nem számít mi fog történni – megcsókoltam a homlokát.

‒       Szeretlek Anya.

‒       Én is nagyon szeretlek Kicsim – megszólalt a csengőnk – Gyere, menjünk ki a többiekhez a kertbe.

A házból kiérve ő a kertben lévő asztalhoz indult, míg én a kapuhoz igyekeztem. Elérzékenyültem, amikor megpillantottam őket magam előtt. Mintha ezer éve lett volna, hogy láttam őket.

‒       Sziasztok! – átöleltem Perrie-t – Olyan jó, hogy itt vagytok – elhúzódtam tőle.

‒       Bocsi, hogy késtünk – szólalt meg Zayn, őt nem tudtam megölelni, mert a gyermekük a kezében volt.

‒       Semmi baj – mosolyogtam rá – Itt vagytok és ez a lényeg – a kezében lévő kislányra pillantottam – Szia, kis hercegnő! – megsimogattam a karját, mire az apja felé húzódott.

‒       Kicsit félénk – mondta Pezz.

‒       Hátha feloldódik a többi gyerek között – elálltam az útjukból – Gyertek be! – hatalmas mosollyal az arcomon vezettem őket a többiek felé.

Hellyel és itallal kínáltam őket, aztán újra a kezembe vettem a fényképezőgépemet. Vadul fényképeztem mindenkit. Nagyon jó érzés volt együtt látni a nagy családot, azonban egy valaki hiányzott.

‒       Zayn bácsi, Perrie néni! – a ház felől kiabálva szaladt Darcy. Zayn arca meglepett volt, ahogy a lányom átölelte őket.

‒       Úristen! Hogy megnőttél – Pezz csodálkozva nézte őt, aztán a saját lányára pillantott. Egyből tudtam mire gondol.

‒       Olyan jó, hogy itt vagytok – a lányom Zaynhez bújt. Megsimítottam Perrie karját.

‒       Igen, ő is olyan gyorsan fel fog nőni – a totyogó lányát figyeltük.

‒       Ezt hogy bírod? – kíváncsian pillantott felém.

‒       Szültem még párat – vigyorogtam rá.

‒       Zayn egyelőre nem szeretne újabb kisbabát – sóhajtott fel.

‒       Majd megjön a kedve hozzá – mosolyogtam rá.

‒       Az jó lenne – viszonozta gesztusom.

‒       Cica – Hazza lépett hozzánk – Szerintem hozzuk ki a kaját – javasolta.

‒       Rendben – bólintottam – Kellene egy kis segítség – a többiek felé fordultam.

Evés után a gyerekekkel játszottunk a fűben. Volt egy trambulinunk, de biztonsági okokból csak két csoportra osztva engedtük be a gyerekeket. Élvezték az egymással való játékot, olyanok voltak, mintha mindig együtt lennének. Mi felnőttek – és Niallék kislánya, aki még csak egy éves volt – az asztalnál beszélgettünk, pont olyan volt, mint régen. Nagyjából egy óra után Harry eltűnt a házban és kihozta a tortát.

‒       Szeretnék egy képet ötötökről a tortával – szólaltam meg. Mindenki beleegyezően odaült a süteményhez, a kép után Liam felállt, de jeleztem, hogy üljön vissza.

‒       Szeretnénk, ha minden gyerek idejönne egy képre – mondta szerelmem.

Mi anyák begyűjtöttük a gyerekeket, az apák pedig igyekeztek egyhelyben tartani őket a fotó erejéig. Többet is sikerült készíteni róluk, nagyon szívet melengető volt így együtt látni őket. A lányokra néztem, Danielle elérzékenyülve figyelte a gyerekeket az apukákkal. Mielőtt felvágtam volna a tortát, Macy megszólalt:

‒       Szeretne valaki mondani valamit? – kérdezte körbe pillantva. Vártam, hogy valaki jelezzen, de mindenki a másikra várt.

‒       Liam? – bizakodva néztem rá – Te olyan jó vagy ezekben – bátorítottam.

‒       Nem tudom, mit mondhatnék – a tarkóját birizgálta.

‒       Akkor megpróbálom én – vállaltam magamra.

‒       Csak ne ríkass meg minket! – kérte Eleanor.

‒       Megpróbálom – ígértem – Idén már tizenöt éve annak, hogy egy júliusi napon öt fiú élete örökre megváltozott. Akkor még nem tudtuk, de ezzel a miénk is megváltozott – Macyre pillantottam, aki engem figyelt – Sok minden történt azóta és azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, nagyon büszkék vagyunk rátok és arra, amit együtt és külön-külön elértetek. Remélem az, hogy most itt így együtt vagyunk, időnként meg fog ismétlődni. Mi egy nagy család vagyunk, éppen ezért szeretném, ha nem most lennénk így együtt utoljára – körbe néztem a családomon, már volt, aki könnyezett – Boldog tizenötödik szülinapot fiúk! – gyorsan kerestem egy poharat, amit felemeltem. A többiek is követték a példámat. – A bandára! – együtt emeltük a poharunkat.

‒       És arra, hogy nem ez lesz az utolsó ünneplésünk – többnyire meglepetten néztünk Zaynre.

‒       Tulajdonképpen mindenkire emelhetjük a poharat – szólalt meg Perrie.

‒       Oké, legyen így – helyeselt Louis.

‒       Mindenkire! – mondtuk egyszerre.

‒       Anyu, felvágod a tortát? Én már szeretnék enni belőle – gyermekem panaszát hangos nevetés követte.

‒       Persze Kicsim. Gyere, segíts nekem!

 

 

 Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)