Please, say you remember me - 19.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Milyen volt az őszi szünet? :) Remélem, mindannyian jól vagytok :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. A végéért, előre is bocsi, de hát ilyen rész is kell :) Kíváncsian várom, mit gondoltok róla. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

Fekete szalag napja - November 30

02.18.

~ Ivy ~

A szerda éjszakám egy része meg a csütörtök nappalom információgyűjtéssel telt a bandáról, Liamről és a többi fiúról. Nagyon bezsongtam, nem tudtam abbahagyni. Mindent kiírtam, ami egy kicsit is fontosnak tűnt. Kettőnkről is találtam dolgokat. Úgy írták 2014 elején vállaltuk fel a kapcsolatunkat a nyilvánosság előtt. Egyes források szerint túl kevés információ szivárog ki rólunk, nagyon zárkózottak vagyunk. Ennek ellenére szalagcím – vagy hogy a fenébe kell mondani – volt, amikor megsérültem. Ezt is megírták, azonban semmi konkrétum sem volt benne. Ez csalódást okozott. Minden szarból képesek hírt csinálni, semmit nem írnak meg normálisan és általában a valóságtartalma a cikkeknek annyi, mint a somersby alkoholtartalma. Gátlástalanul hazudnak, gerinctelen férgek. Én meg amilyen hülye vagyok, elolvastam ezeket a marhaságokat, de nem baj, megérdemlem.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Pénteken reggel az ébresztőm hangjára ébredtem fel. Ekkor már egyedül tartózkodtam a házban, hiszen fél tízet mutatott a telefonom órája. Jennával úgy beszéltük meg, hogy egy óra múlva eljön értem és megnézzük a boltot, illetve újra láthatom a barátaimat. Már nagyon várom, izgatott vagyok, mint gyerekként karácsony reggel.

Megmosakodtam, rendbetettem a hajamat, majd meleg ruhába bújtam. Februárt mutatott a naptár a tél utolsó hónapját, mégsem nézett ki úgy, hogy jönni akarna a tavasz. A hideg miatt csak rövid ideig szellőztettem a szobában.

Rendelkezésemre állt még némi idő, ezért elugrottam a közeli boltba. Vettem péksüteményt reggelire, amit aztán a házban meg is ettem. Épp időben végeztem, pár perc múlva meghallottam a csengőt. Izgatottan nyitottam ajtót Jenna barátnőmnek.

‒        Szia! – üdvözöltem boldogan.

‒        Szia, Ivy! – széles mosollyal az arcán ölelt át. A karjaimat köré fonva erősen magamhoz szorítottam. Olyan, mintha ezer éve nem találkoztunk volna.

‒        Annyira jó újra látni – elnevettük magunkat, mivel tökéletes összhangban mondtuk ki ugyanazt. A barátnőm szó szerint ragyogott, aminek az okát nem tudtam volna megnevezni.

‒        Hozd a cuccod, menjünk, a többiek már várnak minket – mosolygott rám.

‒        Rendben – felkaptam a kabátomat meg a táskámat, aztán bezártam magam után az ajtót.

Az autóút beszélgetősen telt el. Jen megjegyezte, hogy szépen elhalványultak a sebeim, azt hitte, még ennél jobban fognak látszódni. Igazából látszódtak is, de a hajam alatti bőrön terültek el a csúnyább foltok, ott ütöttem meg jobban. Kész szerencsének tartottam, hogy nem szakadt szét a bőr és így nem kellett leborotválni a hajamat. Az nagyon megviselt volna.

‒        Mi van most a bolt ügyeivel? – kérdeztem az egyik piros lámpánál.

‒        Én intézem őket több-kevesebb sikerrel. Puskázok abból, amiket te csináltál korábban, illetve felhívom a könyvelőnket, ha nagyon tanácstalan vagyok – magyarázta. Egy cseppnyi neheztelés kevés, annyi sem volt a hangjában, mégis elöntött a bűntudat, amiért miattam ez is az ő nyakába szakadt.

‒        Értem – motyogtam.

‒        Ne félj, nem olyan zűrös a helyzet. Korábban megtanítottál jó pár dolgot, ha valami miatt nem tudnád csinálni vagy ilyesmi, ehhez nagyon ragaszkodtál. Sajnos jól jött – zöldre váltott a lámpa, így tovább mehettünk.

‒        A papírokkal volt valami gond? – érdeklődtem.

‒        Nem – megrázta a fejét – Steffel mindent megoldottunk.

Hárman alapítottuk a vállalkozást és legalább kettőnknek az aláírása kell ahhoz, hogy bármit csinálni tudjunk. Ragaszkodtunk ehhez, bár sosem kellett kényszerítenünk a másikat, kivétel nélkül mindig egyetértettünk abban, hogyan akarjuk irányítani a bolt ügyeit. Már persze amennyire emlékszem.

‒        Ivy! – barátnőm csettintett néhányat az arcom előtt.

‒        Tessék? – zavartan pislogtam rá.

‒        Itt vagy? – kérdezte aggódva.

‒        Igen, csak elgondolkoztam.

‒        Azt láttam, gyakran csinálod ezt? – kiszállt a kocsiból. Te jó ég! Észre sem vettem, hogy megállt alattam az autó.

‒        Nem tudom – követtem a példáját és én is elhagytam a kocsit.

Pont a boltunk előtt állt meg. Chocolate Bombastic Ltd. nagy kék betűkkel díszelgett a felirat. Istenem, még mindig olyan gyönyörű. Az első pillanattól kezdve szerelmes voltam ebbe a névbe és az egész üzletbe. Mintha csak a gyerekem lenne, ott voltam, amikor született, gyakorlatilag hárman szültük, bár ez így kissé furcsán jön ki. A kirakat díszítése nem olyan volt, mint emlékeztem. Most éppen az adott évszakra jellemző jegyeket viselte, akkor nyáron, mikor elkezdtük, krepp-papír díszítés dobta fel a kirakatot, na meg a Megnyitottunk! felirat.

‒        Na, mi az, nem jössz? – hallottam meg barátnőmet, aki várakozóan figyelt engem az üzlet ajtajából.

‒        De, máris – megindultam felé.

Odabent tartózkodott néhány vásárló, akikkel nem igazán foglalkoztam, hiszen a szemem azonnal elkezdte keresni a barátaimat. Amint megpillantottam Mirandát, odafutottam hozzá.

‒        Szia! – reakció időt nem adva átöleltem.

‒        Szia, Ivy! – viszonozta gesztusomat – Jó újra látni – elhúzódott tőlem.

Arrébb álltam, míg kiszolgált egy vevőt. Alaposan megnéztem őt. Igazán csinos nő lett belőle. Kattant egyet a másik pénztár, mire odakaptam a tekintetemet. Ott egy fiú állt. Jó darabig figyeltem őt, mire felfedeztem az arcában néhány ismerős vonást. Elmosolyodott. Úr Isten! Ez Jimmy. Te jó ég, milyen helyes srác lett.

‒        Én nem kapok ölelést? – majdnem szívrohamot kaptam, mikor meghallottam a hangot a hátam mögül.

‒        Stefanie! – fordultam meg boldog mosollyal az arcomon. Stef jó erősen magához szorított. – Hé, ez fáj – próbáltam eltolni magamtól. Nem minden seb gyógyult még be teljesen.

‒        Ó, bocsánat, ne haragudj! – Stefanie azonnal elengedett.

‒        Nincs semmi baj – ráztam meg a fejem. Ez nem esett jól.

‒        Hé, én nem kapok semmit? – kissé sértődött és nagyon mély hangot hallottam a hátam mögül. Megfordultam.

‒        TJÉ, mi történt a hangoddal? – mindenki nevetni kezdett – Mi az? – néztem körbe összezavarodva.

‒        Ez már nagyon régen nem menő – szólalt meg Mira – Fel kell frissítenünk a szókészletedet.

‒        Oké – Jim felé fordultam – Na, gyere ide! – tártam ki a karomat – Te nagyon megváltoztál, alig ismertelek meg – Iszonyat helyes srác lett. Mindig imádtam a kék szemeit, de most különösen szépek. Ő is szoros ölelésbe zárt.

‒        A serdülő kor eredménye – mondta büszkén. Furcsa ezzel a hanggal. – Jó, hogy újra itt vagy.

‒        Szerintem is – elhúzódva tőle, rá mosolyogtam.

‒        És hogy vagy? – fordult felém Jenna.

‒        Igazából jól – válaszoltam őszintén. Nem mondhatnám, hogy különösebben rosszul érezném magam.

‒        Mit mond az orvos? – kérdezte Jimmy.

‒        Szerinte rendben leszek, de az emlékeimmel kapcsolatban semmit sem tudnak mondani – némi csalódottság érződött a szavaimban – Ha már itt tartunk, ti véletlenül nem tudjátok pontosan hogyan sérültem meg?

‒        Nem – Stefanie megrázta a fejét – Minket csak később tájékoztattak a balesetedről, nem sokkal azelőtt, hogy az újságok is megírták – Hát ez zsákutca.

‒        Gondolom, nem szerették volna, ha aggódtok értem – motyogtam. Valószínűleg én is így tettem volna.

‒        Igen, mi is erre jutottunk, de attól még jó lett volna tisztában lenni a helyzettel – szólalt meg Jen.

‒        Megértem – halványan rá mosolyogtam – De most itt vagyok és láthatjátok, hogy minden rendben velem – néztem végig rajtuk. Az arcukra rá volt írva a véleményük, nem hittek nekem. – Most miért néztek így? Miért nem hisztek nekem?

‒        Sejtjük, hogy vagy – válaszolt szomorúan Miranda – Nyilván nehéz valaki olyannal élni, akire egyáltalán nem emlékszel – magyarázta. Van benne valami.

‒        Ha már itt tartunk, milyen Liammel? – érdeklődött Stef.

‒        Furcsa, de kedves és nagyon türelmes velem – válaszoltam őszintén – Ha már felhoztátok, nektek mi a véleményetek róla? – kíváncsian fürkésztem őket. Egyáltalán nem tűntek meglepettnek.

‒        Megfogtad az Isten lábát – Mira volt az első, aki megszólalt. A többiek elkezdtek nevetni. Értetlenül bámultam rájuk.

‒        Miranda a rajongójuk – Jimmy szánt meg.

‒        Amúgy pedig igaza van – mosolygott rám Jenna.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tegnap SMS-ben felköszöntöttem anyát, meglepett, de válaszolt rá.

Egy óra után érkezett meg értem a tesóm és a férje. Ekkor Liam még a házban tartózkodott. Míg én összekészültem, addig ők a nappaliban beszélgettek. A lépcsőn lefelé jövet hallottam, ahogy nevetnek a nappaliban. Milyen jó a hangulat.

‒        Indulhatunk – léptem be a helyiségbe, ezzel minden szempárt magamra vonzva.

‒        Rendben, hugi – Gina mosolyogva felállt és Tyler is követte a példáját – Liam, sok sikert estére, nézni fogjuk, ügyesek legyetek!

‒        Igyekszünk, de ugye szavazni is fogtok? – viccelődve méregette őket.

‒        Hát, persze – vágta rá Tyler – Valakire biztosan – tette hozzá, mire mindannyian nevetni kezdtünk.

Liam kikísért minket. A nővérem meg a férje előre mentek, így „kettesben” hagyva minket.

‒        Add át üdvözletem a szüleidnek! – kérte.

‒        Rendben – bólintottam – Egy kalappal estére!

Túl hamar érkeztünk meg. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem kellett volna eljönnöm. A korábban vásárolt orchideával a kezemben mentem be a házba a többiek után. Anyu a konyhában mosogatott, amikor beléptünk.

‒        Boldog szülinapot! – mondtuk egyszerre, miközben megfordult.

Egyértelműen látszott, nem számított ránk, könnybe lábadt a szeme. Apa is előkerült, míg anyu lerángatta magáról a kesztyűket.

‒        Sziasztok! – nagyon örültek nekünk. Gina odaadta az ajándék szatyrot, majd én következtem a virággal.

‒        Megölelhetlek? – kérdezte anya, elvéve tőlem az orchideát.

‒        Igen – lassan bólintottam. Anya gyorsan magához szorított. – Úgy sajnálom – suttogta – Olyan, jó, hogy itt vagy – úgy tűnt, tényleg bánja, vagy csak nagyon hinni szerettem volna neki.

Nem tudtam viszonozni az ölelést, egyszerűen nem éreztem jónak. Apa szedett elő rágcsálni valót meg üdítőket, aztán áttelepültünk a nappaliba. Hiányoltam valakit a társaságunkból. Az apai ági nagymamámat. Már csak ő volt életben a nagyszüleim közül, a többiek sajnos korán meghaltak, csak foltokban emlékszem rájuk. A nagyi sajnos nincs túl jól, ezért él nálunk. Van pár betegsége, amikre gyógyszereket szed, emiatt apáék nem akarták egyedül hagyni. Elindultam a földszinti szobája felé.

‒        Hova mész? – szólt utánam Gina.

‒        Megnézem a nagyit – nem fordultam meg, míg válaszoltam.

Hallottam valakinek a lépteit mögöttem, de nem foglalkoztam vele. Belépve a szobába meglepő látvány fogadott. Egy könyvtár szerűségben találtam magam, amiben sok virág is helyet kapott. Hát itt meg, mi történt? Hátra fordultam, így apa szembetalálta magát zavarodott arckifejezésemmel.

‒        Odaadtátok a nagyinak az én szobámba, hisz az fent van az emeleten? – értetlenkedtem.

‒        Kicsim – kezdte apu. Ez nem jó jel. – Gyere ide! – magához húzott – A nagyi sajnos két éve elhunyt.

‒        Tessék?! – könnyek szöktek a szemembe, ahogy próbáltam ellökni magam tőle – Az nem lehet – motyogtam. Leráztam magamról a karjait. – Miért nem mondtátok el?! – dühösen kiabáltam.

‒        Kicsim – apu felém lépett.

‒        Ne, hagyd ezt abba! – kiabáltam, megindulva kifelé. Hogy tehettétek ezt?

Felhúztam a kabátomat, amikor valaki hátulról elkapott. Azonnal küzdeni kezdtem. Tyler volt az, akit sikerült megkarmolnom. Miközben felkiáltott, én kiléptem a házból.

‒        Gyűlöllek titeket! – kiabáltam a nappali felé.

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)