Please, say you remember me - 20.rész

Sziasztok! 

Szeretnék Mindenkinek áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, azokkal tudjátok tölteni, akiket szerettek :) Az én karácsonyi ajándékom Nektek a PSYRM folytatása. Nagyon kíváncsian várom, hogy mit szóltok hozzá :) Mivel ebben az évben már nem hozok új bejegyzést, most szeretnék Mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánni! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :)
Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.20.

~ Liam ~

Egész nap fura érzésem volt. Édes mellett lenne most a helyem, nem a srácokkal. Persze nem holmiféle együtt lógásról beszélek én most, hanem munkáról, de attól még Ivy mellé vágytam.

Nem sokkal a vörös szőnyeges bevonulásunk után, kimentem a mosdóba azzal a szándékkal, hogy felhívjam őt. Hosszan csörgött, mire végre felvette.

‒        Halló? – halkan szólt bele, de ennyiből is leszűrtem, nincs jó hangulatban.

‒        Szia, Liam vagyok – szólaltam meg.

‒        Szia! – motyogta.

‒        Mi történt? – Kérlek, válaszolj rendesen, ne térj ki előle!

‒        Semmi – szipogta.

‒        Ivy, spóroljuk meg a felesleges köröket, mi történt? – ismételtem el. Igyekeztem türelmes lenni vele és nem fenyegetően fellépni.

‒        Rájöttem, hogy meghalt a nagyi – elsírta magát. Jaj, ne! Erről teljesen elfelejtkeztem.

‒        Jól van Édes, nyugodj meg, együtt túl leszünk rajta, rendben? – A francba. Miért nem vagyok most mellette? Csak szöszölés jött a vonal másik végéről. – Ivy? – kezdtem ideges lenni.

‒        Itt vagyok – suttogta.

‒        Menj vissza a szüleidhez – kértem.

‒        Honnan tudod, hogy nem vagyok ott? – szinte magam előtt láttam értetlenkedő arcát. Amikor nem ért valamit, mindig olyan cuki.

‒        Az most mindegy, szeretném, ha visszasétálnál hozzájuk, rendben? – idegesen néztem az előttem lévő csempézett falat.

‒        Oké – a hangja remegett a sírástól.

‒        Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni – Figyelj rám, most leteszem és felhívom Ginát, te csak menj szépen vissza.

‒        Jó – motyogta – Liam?

‒        Igen? – némi csend állt be közénk.

‒        Mindegy, majd később beszélünk – szólalt meg végül.

‒        Rendben – hagytam rá a dolgot – Szia!

‒        Szia! – bontottam a vonalat és gyorsan tárcsáztam a nővérét.

Elmondtam, amit szerettem volna, aztán rohantam vissza a többiekhez. Szerencsére nem maradtam le semmiről.

‒        Hol voltál eddig? – kérdezte Louis, ahogy leültem az asztalunkhoz.

‒        Bocs, sürgős dolgom akadt – válaszoltam. A mellettem ülő Zayn odahajolt hozzám.

‒        Minden rendben Ivyval? – értetlenül néztem rá, mire küldött felém egy ugyan kérlek pillantást.

‒        Talán igen – sóhajtottam fel.

‒        Tudom, hogy nehéz, de próbálj nem gondolni rá és a fellépésünkre koncentrálni – mondta halkan – Jó kezekben van a családjával, mégis mi történhet vele? – Hát pont ez az, amibe nem akarok belegondolni.

Lassan haladt a díjkiosztó. Egyszer csak megjelent az egyik szervező az asztalunknál és kérte, hogy menjünk hátra, mert két kategória után mi jövünk. Hátul a többi fellépővel együtt türelmesen várakoztunk. A srácok beszédbe elegyedtek a körülöttünk lévőkkel, míg én a falnak támaszkodva figyeltem. Próbáltam a fellépésünkre koncentrálni. Fejben átvettem a szövegemet. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem. Ez nem a szokásos izgatottság volt, ami színpadra lépés előtt fogott el. Ez aggodalom volt, azért, akit ezen a világon a legjobban szerettem. Nyugodj le! Gina vigyáz rá, vele marad, amíg haza nem érek. Nem hagyja, hogy bármi baja essen. Koncentrálj!

‒        Hé – éreztem, ahogy valaki finoman meglök. Felnéztem.

‒        Tessék? – pillantottam Harryre.

‒        Minden rendben? – kérdezte aggódva.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Mi a baj? – faggatott tovább.

‒        Majd elmondom, ha vége ennek az egésznek – válaszoltam.

‒        Oké.

‒        Rihanna színpadra, One Direction készül! – kiabálta az egyik szervező.

Mindannyian odaálltunk a lépcsőhöz. Megtartottuk a színpadra lépés előtti kis rituálénkat, aztán már csak várnunk kellett egy kicsit. Ahogy felmentem a lépcsőn, az Ivyval kapcsolatos gondolataimat, az aggodalmamat az agyam leghátsó részébe száműztem.

Hihetetlen, de jól sikerült a fellépés, nem rontottam sehol és nem is néztem ki úgy, mint akinek éppen valami nyomja a lelkét. Visszamentünk az asztalunkhoz, miközben a műsorvezetők elindították a twitteres szavazást a legjobb brit videó kategóriában. Ebben érdekeltek voltunk, ezért gyorsan mindannyian kitweeteltük az új hashtagot.

‒        Szóval, mi a baj? – majdnem elejtettem a telefont, amikor a mellettem ülő Harry megszólalt.

‒        Úgy értettem, ha vége lesz a díjkiosztónak, utána mondom el – válaszoltam.

‒        Ivyval van a gond, igaz? – pillantott rám.

‒        Aha – bólintottam.

‒        Ma van a szüleinél, ugye?

‒        Igen – a poharamért nyúltam.

‒        Az a baj, hogy most inkább vele lennél? – kérdezte óvatosan.

‒        Megtudta, hogy meghalt a nagymamája. Azt hiszem, most teljesen szét van csúszva. Gináék hazavitték és vele maradnak, amíg én is megyek – válaszoltam szomorúan visszarakva a poharamat.

‒        Akkor miért vagy még itt?! Futás haza hozzá! – utasított.

‒        Nem mehetek, ezt te is tudod – sóhajtottam fel.

‒        Miért? A fellépés már meg volt, ha nyerünk valamit, átvesszük mi – érvelt magabiztosan a göndör hajú barátom.

‒        És mit mondotok, hol vagyok? – néztem rá érdeklődve.

‒        Családi vészhelyzet – vont vállat.

‒        Nem – ráztam meg a fejem – Nem szeretném, ha tudnák, nem tartozik rájuk, mi van Édessel.

‒        A rajongók megértenék, miért vagy távol.

‒        Egy részük biztosan, de a menedzsment nem – szólaltam meg – Így is bajuk van velem, nem akarom még jobban magamra haragítani őket.

‒        Kiállnánk melletted, remélem, tudod – a kezét a kézfejemre rakta.

‒        Igen, tisztában vagyok ezzel és hálás is vagyok érte – a szemeibe néztem, amik sajnálattól csillogtak.

‒        Gina vigyáz rá, nem lesz semmi baja – próbált vigasztalni.

‒        Igen, tudom.

Két kategóriában jelöltek minket és mindkét díjat megnyertük. A körülmények ellenére, nagyon örültem, hiszen jó érzés tudni, hogy még mindig szeretnek minket. Mindannyian mondtunk pár szót az elismerések átvételekor, de csak röviden, mert a szervezők korábban ezt kérték minden jelölttől. A második díj átvétele után Zayn odajött hozzám.

‒        Menj gyorsan haza, most már nem foglalkoznak velünk.

‒        Oké, majd találkozunk – az asztalról elvettem a cuccomat.

‒        Elvigyelek? – kérdezte Harry.

‒        Nem, kösz, hívok taxit, maradj csak – mosolyogtam rá – Ha valaki kérdezi, kérlek, ne mondjatok semmi konkrétat!

‒        Rendben – mondta Niall – Később azért hívd fel valamelyikünket, hogy tudjuk, minden rendben.

‒        Mindenképpen – ígértem.

Kifelé menet már hívtam is a taxit, így szerencsére nem kellett sokat várnom. Nagyon hosszúnak tűnt az út hazafelé. Végig az járt az eszemben, vajon milyen állapotban találom. Amikor meghalt a nagymamája, már jó ideje betegeskedett. Sajnos tudtuk, mi lesz ennek a vége. Ivy egy kicsit fel tudott készülni rá, de attól még eléggé megviselte a halála. Párszor még pszichológusnál is járt, aki segített neki feldolgozni a veszteségét. Szomorú időszak volt, szerencsére sokat tudtam vele lenni, így lehetősége nyílt rám támaszkodni. Akkor ezt együtt vészeltük át a szerelmünkre támaszkodva. Azonban most fogalmam sincs mi lesz.

A taxi megállt a házunk előtt. Kifizettem a sofőrt, adtam neki borravalót, nehogy megszóljon, hogy a híres gyerek még erre se képes, azután bementem a házba. Tylert a nappaliban tévézve találtam meg, a díjkiosztót nézte.

‒        Szia! – közelítettem meg.

‒        Szia! – felállt a kanapéról – Gratulálok, jók voltatok – mosolygott rám, miközben kezet ráztunk.

‒        Kösz – közelebbről nézve őt feltűnt valami – Mi történt az arcoddal?

‒        Ivy megkarmolt, amikor megpróbáltam megakadályozni, hogy kimenjen a házból.

‒        Ó, sajnálom – fintorodtam el.

‒        Nem gond – vont vállat – Nem haragszom rá.

‒        Hol van most? – kérdeztem.

‒        Fent a hálóban. Gina próbálja megvigasztalni – válaszolta.

‒        Felmegyek és leküldöm. Kösz, hogy haza hoztátok – hálálkodtam.

‒        Nincs mit – mosolyodott el.

A lépcsőn felfelé menet megnéztem a képeket, ahogy mindig. A háló előtt összefutottam Ivy nővérével.

‒        Szia!

‒        Szia! – megtörölte könnyes arcát.

‒        Jól vagy?

‒        Igen, csak feltörtek a régi érzések – válaszolt – Őszinte leszek, eléggé szarul van. Csináltam neki teát. Raktam bele nyugtatót meg altatót is, szóval légy szíves próbáld meg megitatni vele – magyarázta.

‒        Rendben – bólintottam – Mindent köszönök – óvatosan megöleltem.

‒        Ez természetes, ő a húgom – húzódott el tőlem – Elköszönök tőle, aztán megyünk.

‒        Oké – bementem vele a szobába, ahonnan ő pár perc múlva távozott.

Édes keserves sírása volt az egyetlen hangforrás. Befeküdtem takaróval fedett teste mellé, majd lassan simogatni kezdtem a hátát. Édes összerezzent az érintésemtől.

‒        Nyugi, csak én vagyok az – suttogtam. Felemelte a fejét a párnáról.

‒        Sajnálom – motyogta vörös szemekkel.

‒        Nincs semmi baj – apró puszit nyomtam a homlokára. Nem tudtam mire érti, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt.

Közelebb csúszott hozzám és belém csimpaszkodott. Váratlanul ért, de nagyon jól esett. Fojtott hangon sírdogált tovább.

‒        Ivy – halkan beszéltem – Nyugodtan sírhatsz – adtam a tudtára, míg néhány puszit nyomtam a hajába. Az arcát mélyebbre fúrta a pólómba. – A nővéred csinált neked teát, mi lenne, ha innál belőle? – kérdeztem óvatosan. Megrázta a fejét. – Kérlek, csak jót szeretnék neked – egy darabig nem mozdult, de aztán elhúzódott tőlem és felült az ágyban.

Megtörölte a szemeit. Adtam neki zsepit, azután odaadtam a teáját is. Szó nélkül megitta az egészet. Elvéve tőle a poharat, visszatettem a helyére.

‒        Ügyes voltál – óvatosan magamhoz húzva puszit nyomtam az arcára.

Megfeledkezve magamról nyomtam egyet a szája szélére, majd az ajkaira is. Édes reagált rám, lassú csókba kezdtünk. Közelebb húzódtunk, ahogy hevült köztünk a helyzet. Egyszerre csak kapcsoltam és elhúzódtam tőle. Basszus, ez mennyire hiányzott már.

‒        Bocsánat – motyogtam rá pillantva. Teljesen el volt vörösödve. Az ágy szélére csúsztam.

‒        Nem volt rossz, vagy igen? – suttogta. Megráztam a fejem.

‒        Hiányzol.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)