Sziasztok!
Először is, szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Remélem, mindannyian pihenéssel tudjátok tölteni ezt a rövidke kis tavaszi szünetet. Másodszor, jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a PSYRM folytatásával. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily
Ui.: Lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást :)
01.29.
~
Liam ~
Bár Ivy jól
reagált rám, a srácokat mégsem engedtük be hozzá. Attól tartottam, hogy még
több – számára idegen – ember felzaklatná. Helyette megegyeztünk abban, hogy
eljönnek hozzánk, ha már hazamentünk.
A
fiúk és Gina a ma délutáni géppel visszarepülnek Londonba. Ivy nővérét eddig
tudták nélkülözni a munkahelyén, a menedzsment pedig nem nézi jó szemmel, hogy
a srácok itt vannak, szóval nekik is menni kell. Édes szülei még maradnak, és
pár nap múlva talán mi is visszatérhetünk Angliába. Ginával nem sokára
bemegyünk a kórházba. El akar búcsúzni tőle, mielőtt hazamegy a férjéhez. Kopogtatás hozott vissza a
valóságba.
‒
Szabad! – kiabáltam, kíváncsian
pillantva az ajtó felé, ami lassan kinyílt.
‒
Szia! – üdvözölt a szőke hajú lány.
‒
Szia, Gina! Induljunk? – tekintetemet rávezettem.
‒
Igen – bólintott mosolyogva.
‒
Vigyázni fogok rá – bukott ki belőlem, mire furcsa
pillantást küldött felém. Ezt nem akartam
hangosan kimondani. – Tudom, hogy
aggódsz érte, de ne félj, vigyázni fogok rá – magyaráztam.
‒
Tudom, bízom benned – elmosolyodott – Az aggódás, amit érzel, más miatt van –
mondta. Összeráncoltam a homlokom.
‒
Megkérdezhetem, mi a gond?
‒
Most van elég bajod – válaszolta lassan.
‒
Rendben, nem kérdezősködöm – Ivy is hasonló módon szokta a tudtomra adni, ha nem kíván beszélni
valamiről. – De mielőtt elfelejtem
– folytattam – Köszönöm, hogy tegnap
lelket vertél belém.
‒
Igazán nincs mit – vigyorodott el.
‒
Menjünk! – álltam fel az ágyról.
Levettem a
kabátomat a fogasról és gyorsan belebújtam. Ginával úgy döntöttünk, elsétálunk
a kórházig. Az odavezető úton is beszélgettünk, de semmi lényeges dolgot nem
érintettünk. Bementünk egy pékségbe, ahol vettem szerelmemnek sütit. Felmentünk
Ivy kórtermének folyosójára, majd megálltam az ajtó előtt.
‒
Együtt megyünk be, vagy egyedül
szeretnél elbúcsúzni tőle?
– kérdeztem tekintetét keresve.
‒
Ha nem gond, inkább egyedül – a szavai nem leptek meg, nem
véletlenül tettem fel a kérdést – Igyekszem
gyors lenni – mosolygott rám, ahogy az ajtóhoz lépett.
~ Ivy ~
A kórházi ágyamban
voltam, félig ülő pozícióban próbáltam kezdeni magammal valamit. Csak pár napja
tartottak itt, de hihetetlenül untam magam. Volt tévé a szobában és találtam is
néhány normális csatornát, de nem igazán tudtak lekötni. Néha kivágytam a
szabad levegőre, néha pedig csak szerettem volna valami normális ruhát felvenni,
és kisétálni a mosdóba egyedül. Erre nem nagyon adtak lehetőséget, viszont az
ágytálról sikerült lebeszélnem őket. Végtelenül megalázónak tartottam, emiatt
képtelen voltam a használatára. Tiszta tudattal ezt nem lehet megcsinálni.
Nagyjából egy
órával azután, hogy ebédet kaptam, kopogtatás zaja ütötte meg a fülemet.
‒
Szabad! – emeltem fel a hangom, míg
kíváncsian néztem az ajtó irányába.
A kilincs
lenyomódott, és nem sokára megpillantottam a nővérem mosolygós arcát.
‒
Szia! – azonnal elmosolyodtam. Végre valaki, aki nem orvos vagy ápoló.
‒
Szia, hugi! – becsukta az ajtót, aztán
hozzám sétált – Hogy vagy? –
kérdezte leülve.
‒
Jól, a doki szerint gyorsan
javulok –
válaszoltam. Vajon egyedül jött? Azt
ígérte, ő is meg fog látogatni.
‒
Az jó – a nővérem furán sóhajtott fel.
‒
Valami gond van? – tekintetem rávezettem.
‒
Búcsúzkodni jöttem – bökte ki hirtelen.
Összeráncoltam a homlokom.
‒
Haza mész? – Hülye kérdés, mégis hova menne?
‒
Igen – lassan bólintott – A főnököm berágott, ha nem megyek vissza,
kirúgnak.
‒
Értem… gondolom Tylernek is
hiányzol –
motyogtam.
‒
Igen, de ő megérti – szólalt meg Gina – Amúgy sok puszit küld.
‒
Feleségül vett, ugye? – kérdeztem hirtelen – Emlékszem, hogy 2014 nyarára terveztétek az
esküvőt.
‒
Igen, és ahogy megígértem te
voltál az egyik koszorúslányom, majd megmutatom a képeket, hátha eszedbe jut
róluk valami –
mosolygott rám.
‒
Rendben – bólintottam.
‒
Beszéltél már a barátaiddal? – kényelmetlenül csúszkáltam az
ágyban.
Anyáék
korábban behozták nekem a telefonomat, de nem tudtam magam rávenni, hogy
felhívjam őket. Nem tudom, most milyenek és abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán felismerném a hangjukat. Azt se tudom, én mennyire változtam meg,
nemhogy ők. Attól tartok, kényelmetlen lenne beszélni velük.
‒
Ez egy nem? – magamon éreztem testvérem
tekintetét.
‒
Igen – motyogtam.
‒
Mitől félsz? – közelebb csúszva rátette a
kezét a takaróval fedett combomra.
‒
Attól, hogy nem ismerem őket – néztem kék íriszeibe.
‒
Tisztában vannak a helyzettel,
szóltunk nekik.
‒
Oké, de ettől még nem lesz
kevésbé kényelmetlen a dolog
– magyaráztam. Nem tudom elmagyarázni,
mit érzek ezzel kapcsolatban, csak azt tudom, hogy ez valami rossz dolog.
Bűntudatszerűség vagy valami ilyesmi.
‒
Csak próbáld meg! – biztatott – Nem értelek, mi ez a bizonytalanság? Hisz,
Liam esetében olyan magabiztosan mentél bele a találkozóba –
értetlenkedett.
‒
Igen, de őt egyáltalán nem
ismerem, ezért azt gondoltam, nem lesz szar érzés, ha véletlenül megbántom
valamivel –
próbáltam elmagyarázni, mit érzek.
‒
Gondoltad? Történt valami tegnap,
amikor itt volt?
– Gina mindig olyan figyelmes.
‒
Elrontottam a nevét – lebiggyesztettem a számat. A
nővérem az ajkába harapva próbálta elnyomni előtörni készülő vigyorát.
‒
Nem vicces! – szóltam rá – Úgy égtem, mint a rongy.
‒
Bocsi, tényleg nem – rendezte a vonásait.
‒
Olyan rosszul éreztem magam utána – felrémlett a tegnapi emlék.
‒
Basszus! – Gina hirtelen felugrott, mire
a szívemhez kaptam.
‒
Mi van? – néztem rá aggódva.
‒
Liam itt van kint, azt ígértem
neki, nem maradok sokáig
– válaszolt. Hát, eljött. – Tényleg! – visszaült a székre és közel
hajolt hozzám – Mi a véleményed róla?
– kérdezte halkan. Az arca boldogan
ragyogott, egyértelműen arra számított, hogy valami pozitív dolgot fogok
mondani.
‒
Kedvesnek tűnik – hasonló hangerővel
válaszoltam.
‒
Megtudtál tőle dolgokat? – óvatosan fogalmazott, de ezzel
akkor nem foglalkoztam.
‒
Csak beszélgettünk, többnyire azt
szerette volna, ha én kérdezek
– elmosolyodtam.
‒
És megtetted? – húzta fel a szemöldökét, mire
megráztam a fejem.
‒
Nem nagyon tudtam, mit kérdezni – vallottam be. Össze vagyok zavarodva, mert belecsöppentem
egy életbe, amit nem ismerek.
‒
Egyelőre az is jó, ha csak szokod
a jelenlétét –
biztatóan végigsimított a karomon. Vajon,
hogyan találkoztunk? Hogy jöttünk össze? Mikor jöttem rá, hogy szeretnék vele
lenni? Milyen lehetett…
‒
Kérdezhetek valamit? – pillantottam Ginára. Mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz.
Ezt tudhatja. Végül is, ki ha nem ő?
‒
Akármit – vágta rá azonnal.
‒
Vele veszítettem el a
szüzességemet, igaz? –
úgy tűnt, nem számított erre a kérdésre, de végül aztán bólintott.
‒
Igen – Nem emlékszem rá, pedig ez fontos. Tudom, hogy féltem tőle, nem akartam
rosszul dönteni.
‒
Tudod, hogyan történt meg? – halkan beszéltem.
‒
Nem igazán – olyan érzésem volt, mintha
hazudna – Ezt talán tőle kéne
megérdeklődnöd – szavai hallatán elpirultam. Na, az egy nagyon szép beszélgetés lenne.
Figyeltem, ahogy a
nővérem ismételten feláll a székről.
‒
Menned kell?
‒
Igen és egyúttal beküldöm Liamet – tekintetét végig vezette
rajtam – Vigyázz magadra! – ölelt
át. Viszonoztam gesztusát, magamhoz szorítva őt.
‒
Te is, és hívj fel, amint
hazaértél! –
kértem, miközben elengedtem.
‒
Mindenképpen – nyomott egy puszit a
homlokomra, majd elindult kifelé.
Elhagyta a
helyiséget, ezután belépett a barna hajú fiú.
‒
Szia!
‒
Szia! – figyeltem, ahogy elsétál az
ágyamig. Intettem neki, hogy üljön le.
‒
Ezt neked hoztam – a kezembe adott egy lekváros
péksüteményt. Ezt nagyon szeretem.
‒
Köszönöm – hálásan pillantottam rá.
‒
Hogy érzed magad? – fürkészett kíváncsian.
‒
Jól, Dr. Griffiths szerint,
gyorsan javulok
– válaszoltam.
‒
Ez jó hír – úgy láttam kicsit
megkönnyebbült.
‒
Mondták, hogy síbalesetem volt,
gyakran síeltünk?
– kibontottam a zacskót.
‒
Igen, szerettük ezt csinálni – szólalt meg.
‒
Miért használsz múlt időt? – összeráncoltam a homlokom.
‒
Ezek után nem hiszem, hogy fogunk
újra síelni –
motyogta.
‒
Hát, én nem emlékszem a
balesetre, szóval nincs bennem félelem, ha a síelésre gondolok – beleharaptam a sütibe, mire a
fiú elmosolyodott – Ó, bocsi. Kérsz
belőle?
‒
Nem – jó kedvűen megrázta a fejét – Én nemrég ettem, és egyébként is, neked
hoztam.
‒
Én is ettem, de nem volt túl jó a
kaja, a csokid tartott életben eddig
– figyeltem a reakcióját, ami egy boldog mosoly volt.
‒
Örülök, hogy segíthettem – hátra dőlt a széken – Hogy haladsz a többiekkel?
‒
Mire gondolsz? – zavartan ráncoltam össze a
homlokom.
‒
Hát, gondolom velük is
ismerkedsz, persze rájuk emlékszel, de ők is változtak – magyarázta.
‒
Igen, mindegyikük idősebbnek néz
ki, de ezt el ne mondd nekik!
– elnevette magát.
‒
Nem fogom, ígérem.
‒
Egyébként, jól mennek a dolgok
velük, ma azt is megtudtam, hogy a nővérem végül tényleg férjhez ment – újságoltam.
‒
Igen, nagyon jó kis esküvőjük
volt, aggódtál is amiatt, hogy esetleg majd nem tudod hozni a szintet.
‒
Te is ott voltál? – kérdeztem meglepetten.
‒
Igen, én voltam a kísérőd – rám mosolygott, amit képtelen
voltam viszonozni – A csokrot is
elkaptad, ha akarod, majd megmutatom a képeket.
‒
Rendben – lenéztem a kezeimre. Nincs rajta gyűrű, de vajon volt? – Nem tudod véletlenül, mit csináltak a
dolgaimmal, amik rajtam voltak a balesetnél? – pillantottam rá.
‒
Itt vannak a szekrényben – felállt, és kivett egy nagy
táskát, amiben az összehajtogatott ruháim voltak, meg egy kisebb szatyor.

‒
Köszönöm – Liam elvette a cuccokat, és
visszarakta őket az eredeti helyükre.
Feltettem a
karkötőt, majd megpróbáltam a láncot is, amin egy szív alakú medál lógott.
‒
Segítsek? – közelebb jött hozzám.
‒
Igen – bólintottam, közben a kezébe
adtam a láncot és úgy fordultam, hogy rám tudja adni.
‒
Tessék – hátra lépett.
‒ Köszönöm – elmosolyodva a tenyerembe
zártam a medált, amire bár nem emlékeztem, de nagyon tetszett.
Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése