Emlékül

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian nagyon jól vagytok, és élvezitek a kissé későn ideért nyarat. Jelentkezésem oka, hogy hoztam Nektek egy igen személyes hangvételű egy részes történetet. Nem tudom Ti hogyan birkóztok meg a gyásszal, de nekem ez az, ami segíteni szokott. Készítsetek zsebkendőt - már akinek szüksége van rá - és fogadjátok szeretettel ezt a kis történetet.

Puszi: Emily

~ Emily ~

‒       Rendben, indulunk – nyeltem egy nagyot – Sietünk. Szia! – bontottam a vonalat.

‒       Mennünk kell? – kérdezte mögülem Harry.

‒       Igen – elcsuklott a hangom.

Hamarosan megéreztem szerelmem kezét a vállamon. Finoman maga felé fordított és átölelt. Nem tudott mit mondani, ezzel tisztában voltam, mégis arra vártam, hátha megszólal. Kisvártatva elhúzódott tőlem.

‒       Hozom a kabátodat – elhagyta a szobát.

Magamhoz vettem a táskámat és követtem őt az előszobába. Amint meglátott, felsegítette rám a farmer kabátomat.

‒       Köszönöm – szólaltam meg, mire apró puszit nyomott a homlokomra.

Folyamatosan sírásra állt a szám és ezen az sem segített, hogy Harry szomorú tekintettel aggódva vizslatott engem. Hamar kisétáltunk a kocsihoz, ami a feljárón állt. Míg bekötöttem magam, elindultunk.

Nagyon hosszúnak tűnt az út, ami rövid időn belül többször is megtettünk már. Kifelé bámultam az ablakon már egy ideje, amikor megéreztem Hazza kezét az enyémen. Lassan felé fordultam, ő az utat figyelte.

‒       Nyugodtan sírhatsz – megszorította a kezem.

‒       Nem akarok kisírt szemekkel bemenni hozzá – erősen igyekeztem visszatartani a könnyeimet, míg szerelmem kezét szorongattam.

Harry felém pillantott, tekintete szomorú volt, nem mondott semmit csak visszanézett az útra. Nem vette el a kezét, így azt szorongattam, mikor eluralkodott rajtam a sírási vágy.

Csendben ültünk a kocsiban, ami egy idő után túl terhes lett, ezért zenét kapcsoltam. A banda egyik dala szólt arról a CD-ről, amire én válogattam össze a dalokat. Megnyugtatott őket hallgatni, bár tudtam szerelmem annyira nem szereti saját magát hallgatni. A dalok megtették a magukét, elterelték a figyelmemet a jelenlegi rossz helyzetről.

A kórháztól sajnos csak messzebb sikerült parkolnunk és mire odaértünk az eső is eleredt. Hát ez csodás! Felsóhajtottam.

‒       Van esernyőnk? – kérdeztem felé pillantva.

‒       A kalaptartón kell lennie egynek biztos – válaszolta.

Hátra másztam érte. Tényleg ott volt, ahol mondta. Ahogy kiszálltam sietve szétnyitottam az ernyőt, és kettőnk fölé tartottam. Haz kivette a kezemből, a magasságából adódóan neki kényelmesebb volt, ha ő tartja. A kórház felé tartva elfogott a félelem. Lehet, hogy most látom utoljára és tudom, hogy nagyon rosszul van. Nem vagyok jó az ilyen helyzetek kezelésében.

Felértünk a kórterme elé, ahol a családom többi tagja várakozott.

‒       Sziasztok! – köszöntünk nekik. Üdvözöltek minket, aztán anyuval félre mentünk.

‒       Nagyon rosszul néz ki, próbálj meg erős lenni és nem sírni – kérte.

‒       Ezt terveztem – Harry megfogta a kezem.

‒       Vannak fájdalmai? – visszanyeltem pár feltörni készülő könnycseppet.

‒       Szerencsére nincsenek – megkönnyebbültem a szavaitól.

‒       Mit mondanak az orvosok? – kérdezte Hazza.

‒       Semmi jót – anya nyelt egy nagyot – Úgy tűnik, már nincs sok hátra – szavai mérhetetlen fájdalmat keltettek bennem.

Talán jobb lett volna ezt a beszélgetést a látogatás után megejteni. A nagynéném családja kijött a nagypapámtól.

‒       Menjetek ti – anyu finoman a kórterem irányába tolt.

‒       Rendben – Harryvel bementünk a nagypapámhoz.

Az, hogy rosszul nézett ki, nem volt kifejezés. Nem volt orvosi végzettségem, sőt ápolói sem, mégis meg tudtam mondani, hogy a keringése kezd összeomlani. Az erő elhagyta a testét, fájt így látni őt.

Próbáltam erős maradni, de el kellett fordulnom tőle. Elsétáltam az ablakhoz és kinyitottam. A beáramló friss levegő jót tett mindkettőnknek.

Csak tíz percet voltunk bent, próbáltunk nem megterhelni a jelenlétünkkel. Úgy tűnt, örül nekünk, de nagyon fáradt volt, egyre nehezebben vette a levegőt, már oxigénre volt szüksége. Harry igyekezett mosolygós lenni, nem szomorú képet vágni, sajnos nekem ez nem annyira ment.

Szóval tartottuk, míg bent voltunk nála, meséltünk neki arról, mi történt velünk mostanában. Elköszönni tőle nagyon nehéz volt úgy éreztem, most fogom utoljára élve látni.

Másnap a nagypapám távozott az élők sorából, ezzel elveszítettem az utolsó nagyszülőmet is. A papa gyászjelentésében ez állt: Hosszan tartó türelemmel viselt betegsége után elhunyt.

Én otthon tartózkodtam, nem voltam olyan állapotban, hogy dolgozni tudjak. Harry sem dolgozott, itt akart lenni mellettem ebben a nehéz időszakban, amiért nagyon hálás voltam neki. Erős akartam lenni, de nem ment. Kavarogtak bennem a gondolatok és érzések. A kanapén ülve sírtam, amikor Hazza belépett a nappaliba két csésze teával. Letette őket az asztalra, aztán leülve mellém magához húzott.

‒       Sajnálom – motyogtam a felsőjébe.

‒       Ne csináld! Nincs semmi baj – szorosan átölelt – Mondd el, mi jár a fejedben – kérte puszit nyomva a hajamba.

‒       Nem táncol majd az esküvőnkön – fakadtam ki megérintve az eljegyzésigyűrűmet – Én is szerettem volna dédunokát adni neki, nem csak a testvérem. De már sosem fogja megismerni a gyerekeinket – mondtam sírva.

‒       Tudom, Cica, de az eljegyzésünkön ott volt, azt láthatta. Rengeteg emléked van róla, családi események, sok kép, ezeket nem veheti el tőled senki – szerelmem igyekezett megvigasztalni.

‒       Tudom, de attól még fáj, hogy a jövőnknek ő már nem lesz része – fejemet a nyakhajlatába dugtam.

‒       Emlékszel mit mondtál nekem, mikor elveszítettük Robint? – kérdezte.

‒       Azt, hogy a halál az élet része és bízzunk abban, hogy már egy jobb helyen van – válaszom akadozott a sírástól.

‒       Pontosan. Nehéz ezt elfogadni, tudom, de nem tehetsz mást, most nincs másik lehetőség – kifújtam az orrom.

‒       Nagyon hiányzik – motyogtam.

‒       Tudom – apró csókot nyomott a homlokomra – De a szívedben és az emlékeidben mindig veled lesz – szavaitól csak jobban sírtam.

Olyan ez az egész, mint valami rossz álom. Bárcsak, felébredhetnék belőle. Elhúzódva tőle felültem a kanapén. Az egyik csésze teáért nyúltam, ami az asztalon volt.

‒       Ne! – figyeltem fel barátom hangjára – A másik a tiéd a kedvenc ízesítésed – elvette azt, amiért én nyúltam.

‒       Köszönöm – hálásan pillantottam rá. Szinte az összes teát megittam.

‒       Szeretnél ma valamit csinálni? – kérdezte szerelmem.

‒       Nem – megráztam a fejem – Nincs kedvem semmihez.

‒       Filmezéshez sem? – felhúzta a szemöldökét.

‒       Talán – vontam meg a vállam.

‒       Csinálok pattogatott kukoricát, addig válasz valamit, amit szívesen néznél – felállva kisétált a nappaliból.

A DVD-kel teli szekrényünkhöz sétáltam, majd lekucorodtam elébe. A keresgélés közben megakadt a szemem az egyik borítón. Ezt nézegettem, mikor Hazza visszajött a helyiségbe.

‒       Az legyen? – kérdezte mellém guggolva.

‒       Ez volt a papa egyik kedven filmje – elcsuklott a hangom. Szerelmem kivette a kezemből a DVD-t.

‒       Akkor emlékezzünk rá ezzel a filmmel – ahogy kimondta kialudt az asztalon lévő gyertya, amit a papámért égettem. Harry látta, hogy a kialudt gyertyát figyelem.

‒       Hozok egy másikat – szólaltam meg.

Kimentem a konyhába egy újabb gyertyáért, amit az általam készített gyertyatartóba tettem. Ez egy különleges darab volt, csak akkor égettem benne gyertyát, ha megemlékeztem valakiről. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, amikor a nagypapámért ég benne a láng, de azt reméltem, ez még nagyon messze van. Azok után, hogy a nagymamámat olyan korán elveszítettem, minél távolabbinak akartam látni a következő ilyen esetet.

‒       Emily – Harry megérintette a karom.

‒       Tessék – pillantottam rá.

‒       Jól vagy? Szólítgattalak, de nem válaszoltál – aggódva nézett rám.

‒       Bocsi, csak elgondolkoztam – megráztam a fejem. Haz óvatosan magához húzott.

‒       Nem sokára jobb lesz, megígérem – puszit hintett a homlokomra.

‒       Sosem fog elmúlni teljesen – mondtam.

‒       Ez így van – helyeselt – De lesz majd egyszer egy olyan pillanat, amikor úgy jutnak eszedbe, hogy már nem fog fájni – magyarázta.

‒       És ehhez sok idő kell – átöleltem.

‒       Szerencsére az rendelkezésünkre áll – viszonozta az ölelésem – Annyi időd van, amennyit csak szeretnél.

‒       Mellettem leszel?

‒       Egész végig – biztosított egy mosollyal – Gyere, indítsuk el a filmet! – elhúzódott tőlem, aztán berakta a lemezt.

Amint elindult a film, mosolyt csalt az arcomra. Nagyon sokszor láttam, jó néhányszor a papával is. Míg néztük a filmet, megelevenedett előttem néhány szép emlék a nagyszüleimről. Szomorú voltam, amiért már egyikük sincsen velem, de mégis boldogság fogott el, ha arra gondoltam, hogy tizenhat év után újra együtt vannak odafent. Hittem benne, hogy odafentről figyelnek minket és vigyáznak ránk. Így könnyebb volt elviselni a hiányuk okozta fájdalmat. Mindig így éltem, hogy hittem ebben és ez ezután is így lesz.

Főzősmama (1949-2003) és Tata (1942-2019) emlékére