2020. augusztus 30.

Please, say you remember me - 45.rész


Sziasztok!

Remélem, nem bánjátok a sűrű jelentkezést :) Bízom benne, hogy ki tudjátok használni a nyár utolsó napsugarait, mielőtt beköszönt az ősz. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM utolsó részét. Nem tudom, milyet vártatok, talán egy kicsit hirtelen van vége, de amikor elkezdtem írni ezt a történetet szinte az egyetlen dolog, ami biztos volt, az az, hogyan lesz vége. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást az utolsó részhez! :)
Puszi: Emily






05.28.
~ Jenna ~
Ahogy beléptem a házba, hangosan köszöntem. Lepakoltam a cuccaimat, így le tudtam venni a cipőmet. Ivytól nem jött válasz, amit nem furcsállottam, biztos a szobájában volt és nem hallotta. A cuccaimmal megindultam a konyha felé. Kiestek a kezemből a szatyrok, amikor megláttam a barátnőmet a földön fekve. Volt mellette egy felborult szék és a falióránk.
       Úr Isten! – sietve odaszaladtam hozzá. Nem volt eszméleténél, de pulzusát ki tudtam tapintani. A fejét ütötte be, egy jókora lila púp formálódott rajta. – Ivy! – szólongattam, miközben ráztam a vállainál fogva.
Nem reagált semmit. Kétségbeesetten kerestem ki a táskámból a telefonomat, amit idegességemben el is ejtettem. A mentő hamar kiért, így Ivyval nagyon gyorsan beértek a kórházba. Én nem mentem velük, a mentősök azt kérték szedjek össze neki ruhát és még pár dolgot, amire szüksége lehet. Ezeket belepakoltam két táskába, majd magamhoz vettem Ivy telefonját, hogy tudjak beszélni Liammel, ha már tudok valamit.
A kórházban nem láthattam őt, vizsgálatokat végeztek rajta és ezen kívül semmit sem mondtak. A váróból felhívtam a többieket, akik hamarosan csatlakoztak hozzám a helyiségben. Egymás kezét szorongatva ültünk a székeken.
       Liamnek szóltál? – kérdezte Stefanie.
       Még nem, jó lenne valamit tudni róla, mielőtt felhívom.
       És a szülei? – pillantott rám Mira.
       Basszus! Azt elfelejtettem – elővettem Ivy telefonját.
       Add ide, majd én beszélek velük – Jim a kezét nyújtotta a mobilért.
       Oké, köszi – átadtam neki.
Jó másfél órát vártunk, mire valaki odajött hozzánk felvilágosítást adni az állapotáról. Első körben azt értettem meg, hogy bemehetünk hozzá. Azt mondta, még nincs magánál, de az életjelei stabilak, és nemsokára magához fog térni. Fejfájása, hányingere és részleges emlékezet kiesése lehet. Amikor ezt közölte, elmeséltük, mi történt vele nagyjából négy hónapja. Ezen kissé meglepődött az orvos, de azt mondta emiatt nem lehetnek komplikációk.
Ha elfelejti ezt a négy hónapot is, abba Liam beleroppan. Mindenkit beengedtek hozzá, így a szobájában vártuk, hogy felébredjen. Ivy szülei hamarosan megérkeztek, próbáltuk megnyugtatni őket, de Audrey néni nagyon ideges volt. El tudtam képzelni mit érez szegény, még az előző balesetet sem heverték ki teljesen.
Pár óra múlva barátnőnk felébredt, a szülei épp nem voltak bent a kórteremben, elmentek innivalóért. Ivy lassan a fejét fogva ült fel. Úgy terveztük nem rohanjuk le, ezért megvártuk, míg ő szólal meg:
       Kórházban vagyok? – fintorgott.
       Igen – bólintottam – Hogy érzed magad? – aggódva pillantottam rá.
       Fáj a fejem, egyébként jól – körbenézett a szobában – Nem kellett volna, hogy mindannyian ide gyertek – mondta.
       Természetes, hogy jöttünk – szólalt meg Jim, mire Ivy rámosolygott.
       Liam, hol van? – kérdezte minket nézve.
       Hát turnén – válaszolt Mira összeráncolt homlokkal.
       Hogy lenne turnén, az csak áprilisban kezdődik – értetlenkedett barátnőm.
       Ivy – szólította meg Stefanie – Május van.
       Nem – megrázta a fejét, majd fájdalmas grimaszba rándult az arca – Január van, Svájcban vagyunk, síelni jöttünk és nekem balesetem volt, ezért vagyok most itt.
       Szólok az orvosnak – Jim kiszaladt a helyiségből.
Mindannyian őt bámultuk, aki ezt kezdte megelégelni.
       Elmondanátok, mi a fene folyik itt?
       Megvárjuk az orvost és utána mindent megmagyarázunk – ígértem.
A doktor nemsokára megjelent Jim társaságában. Időközben barátnőm szülei is visszaértek. Közösen elmagyaráztuk neki, mi történt vele. Nehezen fogadta el a helyzetet, de a bizonyítékoknak muszáj volt hinnie.
Az orvos kérésére magára hagytuk őt. Éjszakára még bent akarták tartani, de holnap délutánra hazaengedik. Ahogy kijöttünk tőle, eszembe jutott Liam. Fel kellene hívnom. Elővettem Ivy telefonját. Ma koncertje lesz, lehet már el sem fogom érni. Meglepődtem, mikor felvette, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak neki.
       Szia!
       Szia, Jenna vagyok.
       Mi történt Ivyval? – hangja kétségbeesetté vált.
       Nyugodj meg! – kértem – Nincs nagy gond – próbáltam meggyőzni.
       Akkor miért te hívsz?
     Ivy kórházban van, otthon leesett egy székről és beverte a fejét. Mivel nem volt eszméleténél, bevitettem a kórházba. Már felébredt és jól van, csak fáj a feje – mondtam el mi történt.
       Mit keresett a széken? – Liam idegesnek tűnt.
       Nem tudom, én nem voltam otthon – válaszoltam.
       Haza megyek – hadarta.
       Ne, nincs semmi baja – mondta – Neked ma koncerted van, tudod, hogy Ivy nem örülne, ha mindent otthagyva ide rohannál – próbáltam hatni rá.
       Tudom – felsóhajtott – Mikor engedik haza?
       Holnap – feleltem – A biztonság kedvéért éjszakára bent akarják tartani – tettem hozzá. El kellene mondanom neki, hogy emlékszik.
       Akkor holnapra már én is ott leszek – nagyon határozott volt.
       Biztos vagy benne? – összeráncoltam a homlokom.
       Igen, négy nap szünetet tudok magamnak csinálni, ha szükségesnek látom – kijelentése sokat sejtetett.
       Rendben – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta – Nem szólók neki, legyen meglepetés, majd felveszlek a házatoknál és együtt bemegyünk érte.
       Oké, akkor holnap találkozunk – szólalt meg.
       Szia!
       Szia! – sietve bontottam a vonalat. Holnap, mielőtt bemegyünk hozzá, elmondom neki. 

~ Liam ~
Alig vártam, hogy vége legyen a koncertnek. Aludtam pár órát, aztán összeszedtem néhány holmit és elindultam. Miután Jenna felhívott, beszéltem a srácokkal, de a menedzsmenttel nem közöltem, mit tervezek.
Hajnalodott, amikor megérkeztem a városba. Gyorsan bejutottam a házunkba. Fáradt voltam ezért felmentem a hálószobánkba. Úgy, ahogy voltam befeküdtem az ágyba. Azt hittem, nem tudok majd aludni, de tévedtem. Csak dél körül ébresztett fel a hasam.
Rendeltem kaját és ebéd után vártam, hogy Jenna megjelenjen a ház előtt. Ez hamarosan meg is történt. Kisiettem a házból Jen elé, minél előbb látni akartam Édest.
       Szia, Liam!
       Szia! – be szerettem volna szállni a kocsiba.
       Várj egy kicsit!
       Miért?
       Bemehetünk? Valamiről szeretnék beszélni veled – nem tetszett a hangja.
       Oké – elindultunk befelé. Leültünk a kanapéra, majd várakozóan néztem rá.
       Kérlek, ne legyél mérges! – kezdte.
       Ez rosszul kezdődik – pillantottam rá.
       Nem rossz hír – egyenesen a szemembe nézett – Tegnap, mikor Ivy felébredt, azt hitte Svájcban vagytok síelni – mondta.
       Tessék?!
       Liam, Ivy emlékszik – mosolyogtam rá.
       És ezt csak most mondod?! – felpattantam a kanapéról.
       Féltem, hogy bajba kerülsz, ha kihagyod a koncertet – tekintete mindenhol volt csak rajtam nem.
       El kellett volna mondanod – kissé mérges voltam.
       Sajnálom – lehajtotta a fejét – Nem emlékszik a baleset utáni négy hónapra, viszont minden másra igen. Eléggé meglepte, ami történt, nehezen akarta elfogadni, hogy május van és te már turnén vagy – mesélte.
Kimentem a nappaliból fel a hálószobánkba. A zoknis fiókomból kitúrtam a fekete bársony dobozt és visszasiettem a földszintre. Jenna az előtérben állt és furán méregetett.
       Jól vagy? – kérdezte aggódva. Zsebre tettem a dobozt.
       Igen – bólintottam – Menjünk be hozzá!
       Oké – kisétáltunk a házból.
Bezártam az ajtót, azután beültünk a kocsijába. Végre vége ennek a rémálomnak.
Az út a kórházig hosszúnak tűnt, csak kifelé bámultam az ablakon. Babráltam az ujjaimmal, ideges voltam, ami a fekete hajú lánynak is feltűnt.
       Hé, most már minden rendben van – szólalt meg – Minden olyan lesz, mint a baleset előtt – tette hozzá.
       Remélhetőleg nem minden – mondtam, miközben leparkolt az épület előtt.
       Ezt hogy érted? – kíváncsian méregetett.
       Mindjárt megérted – válaszoltam kiszállva a kocsiból. Felvezetett minket Édes kórterméhez.
       Készíts videót, légy szíves! – Jen kezébe nyomtam a telefonomat.
       Tessék? – úgy nézett rám, mintha őrült lennék.
       Csak csináld, amit kérek – utasítottam. Beléptünk a kórterembe. Ivy háttal állt nekünk, pakolt valamit.
       Azt hittem, már nem is jössz értem – mire megfordult, már előtte álltam – Mackó, te… – belefojtottam a szót, ahogy az ajkaimat az övéire tapasztottam és kétségbeesetten csókoltam. Édes hamar megadta magát, de éreztem, hogy nem tudja mire vélni a dolgot.
       Miért vagy itt? – kérdezte, mikor elhúzódtam tőle.
       Mert meg kell tennem valamit – kivettem a dobozt a zsebemből és féltérdre ereszkedtem – Ivy Rogers, leszel a feleségem? – reménykedve néztem kissé döbbent alakját.
A szája elé kapta a kezét, szinte azonnal könnyes lett a szeme. Tekintete a gyűrű és köztem cikázott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre beszélni kezdett:
       Igen – alig tudta kimondani, de megkönnyebbültem ettől az egy szótól.
Végre!
Sietve felhúztam az ujjára a gyűrűt, aztán felálltam, így Édes átölelt. Túl régóta vártam már erre a pillanatra.
       Szeretlek! – motyogta a felsőmbe. Felemeltem az állát és megcsókoltam.
       Én is szeretlek – kék íriszeibe bámultam, amik könnyben úsztak.
       Gratulálok! – Jenna boldogan mosolyogva sétált oda hozzánk. Elhúzódtunk egymástól és visszavettem a telefont a fekete hajú lánytól.
       Köszönjük – Ivy közelebbről is szemügyre vette a gyűrűt – Ez gyönyörű – pillantott felém.
       Majd köszönd meg a srácoknak is, mert ők segítettek kiválasztani – összefűztem az ujjainkat.
       Meg kell mondjam, nagyon jó ízlésetek van – szólalt meg Jen.
       Köszi, igyekeztünk – mosolyogtam.
       Csinálunk egy képet? – kérdezte szerelemem.
       Miért? – zavartan pillantottam rá.
       Emlékbe – válaszolta – És kellene közeli a gyűrűről, gondolom szeretnéd megmutatni nekik isNem kellett kimondania, tudtam, kikre gondol.
       De igen – vágtam rá.
A fekete hajú lány készített rólunk néhány képet, köztük olyat is, amin jól látszott Édes gyűrűje. A posztolt képhez, csak ennyit fűztem: Végre!



Vége


A történetet a Fogadom című film ihlette.




Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése