Prisoner Princess - III.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és várjátok a tavaszt. Utolsó találkozásunk óta a blog átlépte a 21.000 oldalmegjelenítést, Mindenkinek köszönöm, nagyon hálás vagyok érte. Hónap vége van, ami új részt jelent, illetve pótoltam adósságom és a Szereplők fülön is lehet már nézelődni. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)

Puszi: Emily

~ Luise ~

Kicsivel több, mint két hét elteltével láttam újra a lengyel herceget. Az arcomon lévő foltok – akárcsak a testem többi részén éktelenkedők – nem gyógyultak be, ezért valamiféle fehér porral kenték be az arcomat az öltöztetőim. Furcsállottam, hogy az apám megint azt akarja, találkozzak vele. Ezúttal a lengyel király nélkül érkezett. Ismét a nagy teremben kellett találkoznom vele, miután Karl apám szolgálója bejelentette, megérkeztem. A király fenyegető tekintete mellett fogadtam, hogy kezet csókoljon nekem a herceg. Az apám ismét sétálni küldött minket. Megint a lovaknál találtam magam Louis-val. A lovász fiúk ismét gyakoroltak, ám most nem láttam Albertet, hiába kerestem a tekintetemmel.
‒    Luise hercegnő, lenne kedve kilovagolni? – kissé megzavart a herceg hangja. Sajnálkozva pillantottam felé.
‒       Nem gondolom, hogy ezt megengednék nekünk – Louis a homlokát ráncolta.
‒       Őfelsége a király azt mondta, azt tehetünk, amihez Önnek is kedve van – mondta, amit kissé hitetlenül fogadtam.
‒       Biztos ez? Nem értett valamit esetleg félre? – próbáltam nem bántó lenni.
‒       Nem – megrázta a fejét – Egyértelműen ezt mondta.
‒       Jól van – aprót sóhajtottam. Úgy érzem, ezért még kapni fogok.
Besétáltunk az istállóba. Meglepetésemre Holdfény már elő volt készítve, Albert épp megigazította a kötőféket rajta.
‒       Felségek – tisztelgett előttünk. Meglepettségemet látva folytatta. – Őfelsége a király, jelezte, hogy lovagolni kívánnak.
Aprót bólintottam. Igyekeztem leplezni zavaromat. Itt meg mi folyik?
‒       Akkor azt hiszem, indulhatunk is – szólalt meg a herceg a neki szánt ló felé tartva, aki Ámor volt. Nem tudtam, mire vélni, miért őt készítették elő Louis-nak.
Albert segítségével felültem Holdfényre. Megigazította a ruhámat, közben véletlenül hozzáért a lábamhoz, nem sietett elhúzni a kezét. Bőröm bizsergett érintése nyomán. A hercegre néztem, remélve az előbbi jelenet elkerülte a figyelmét. Már a lovon ült és a többi állatot szemlélte. Mellé lovagoltam és lassan megindultunk kifelé az istállóból.
‒       Merre menjünk? – a herceg várakozva nézett rám.
‒       Nem messze arrafelé van egy tó – mutattam jobbra.
‒       Szeret oda kilovagolni? – kíváncsinak tűnt.
‒       Mondhatjuk – feleltem. Megtanítottak lovagolni, de annyira nem szerettem.
‒       Sokat lovagol?
‒       Nem, nem igazán szeretem, az olvasás jobban érdekel – feleltem, ahogy megindultunk a tó felé.
‒       Lehet, hogy nem szereti, ám ügyes benne – jegyezte meg kis idő múlva.
‒       Köszönöm – Bár látta volna, mikor legutóbb a ló feje fölött átestem. A szolgálók, akik látták, azóta se heverték ki. Albert nagyon megijedt, még sose láttam ilyennek.
Csend állt be a beszélgetésbe, míg oda nem értünk a tóhoz. Ezt nem is bántam, kavarogtak a gondolataim, mint ősszel a falevelek a szélben. Az egyik fánál leszálltam Holdfényről. Még szerencse, hogy ritkán hordok igazi puffos hercegnő ruhát, különben most bajban lettem volna. Nem kötöttem ki a lovamat és a szemem sarkából láttam, a herceg sem teszi.
‒       Ó, nem – léptem Louis lovához – Őt ki kell kötni – mosolyodtam el. Végig magamon éreztem a tekintetét, míg Ámorral foglalkoztam. Egy apró mosoly is játszott az ajkain, miközben figyelt. – Így, most már nem tudsz megszökni – megpaskoltam a nyakát.
‒       Lehet, hogy nem szereti őket, de jól bánik velük – szólalt meg a herceg.
‒   Szeretem a lovakat, csak a lovaglást nem annyira – Holdfényre pillantottam, aki az aljnövényzettel volt elfoglalva.
‒       És a többi állattal hogyan jön ki? – kíváncsinak tűnt. Elgondolkoztam.
‒     Szeretem őket, bár a kutyákkal nem igazán jó a kapcsolatom, talán ezért sem szeretem a vadászatokat – tűnődtem.
‒       Mi odahaza vadászunk – szólalt meg.
‒       Mint a királyi családok többsége – pillantottam rá.
‒       Kegyetlennek tartja? – fürkészett.
‒       Visszataszítónak. Szerencsére, idehaza nem várják el a nőktől is, hogy jelen legyenek – tettem hozzá.
‒       Az én országomban sem. Az érzékeny lelkületű Édesanyám ezt úgysem bírná el. Szint úgy a húgaim, bár ők még ehhez kicsik is – Ezek szerint vannak testvérei.
‒       Több testvére is van? – kérdeztem.
‒       Két húgom, hét és tizenegy évesek – felelte, mire elmosolyodtam – Apám a kegyed családjáról meglehetősen szűkszavúan beszélt – óvatosan próbált beszélgetésre bírni a családommal kapcsolatban.
‒       Nincs is mit nagyon mondani róla – Csak ketten vagyunk, de bár én se lennék.
Kezdtem kellemetlenül érezni magam, a tó fodrozódó vizét kémleltem. A herceg ezt érzékelte, nem kérdezősködött tovább erről.
‒       Közelebb mehetünk? – a víz felé biccentett.
‒       Természetesen – elindultunk a partra.
‒       Tud úszni?
‒       Igen, és szeretek is. És Ön? – kíváncsian pillantottam felé.
‒       Nem fulladok bele – aprót nevettünk kijelentésén, majd levette a csizmáját és bokáig besétált a vízbe.
‒       Ön nem jön be? – fordult vissza felém.
‒       Nem – egy zavart mosollyal ráztam meg a fejem – Még nem túl kellemes a víz – Csak tavasz vége van.
‒       Nem olyan hideg – látványosan kirázta a hideg.
‒       Azt látom – mosolyodtam el.
‒       Biztos nem jön be?
‒       Igen – bólintottam is, hátha meggyőzőbb lesz – Sajnos én könnyen megbetegszem.
‒       Ezt a király említette, sajnálatos dolog – visszafordult a vízhez – Az egyik húgom Charlotte is hamar megbetegszik – tűnődött.
‒       Az Édesanyám is a Charlotte nevet viselte – végig se gondoltam, mit is mondok.
‒       Valóban? – ismét felém fordult. Szép kék szemei örömmel csillogtak.
‒       Igen – aprót bólintottam.
Jó két órát elidőztünk a tó partján, mielőtt visszalovagoltunk. Az istálló előtt leszálltunk és besétáltunk a lovakkal. Albert vigyázó tekintete mellett vették el tőlünk az állatokat. Nagyon bámult engem, amit nem tudtam, mire vélni. Ezután a lengyel herceggel sétáltunk egyet a kertben a lassan már elnyíló rózsák között. Hamarosan visszamentünk a nagy terembe, ahol a herceg elbúcsúzott tőlem és a királytól, majd díszes kíséretével távozott. Az apám nem szólt hozzám. Karl visszakísért a szobámba, miután közölte, a király nem kíván időt tölteni velem. Belépve a szobámba, magamhoz intettem a szolgálót. Becsuktam mögötte az ajtót.

‒       Karl, tudom, hogy nem kérdezhetek ilyet, de meg kell tennem. Mi történik most itt? Tudom, hogy maga tudja – kérlelően néztem rá.