Prisoner Princess - XII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki nagyon jól van és jól teltek az ünnepek. Szeretném megköszönni az elmúlt hónap sok-sok oldalmegjelenítését, imádlak Titeket. Jelentkezésem oka így az év végén, hogy meghoztam Nektek a Prisoner Princess folytatását, aminek tavaly ilyenkor tettem fel az első részét. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)
Egészségben és sikerekben gazdag boldog új évet kívánok!

Puszi: Emily

~ Luise ~

Az esküvő előtti napon nem találkoztam a herceggel, valami ostoba szokás miatt, amit nem is igazán értettem. Egész nap a szobámban voltam, olvastam vagy az ablakon át figyeltem a készülődést. Albert még mindig beteg volt, legalábbis Karltól így tudtam. Valami köhögés döntötte le a lábáról. Érdekes, hogy aznap, mikor megtudtam, nincs jól, a tőle kapott virágok reggel még gyönyörűen tündököltek, estére viszont elfonnyadtak. Ezt több mint különösnek találtam. Kopogtatás zavarta meg a gondolataimat.

‒       Szabad – emeltem fel a hangom.

‒       Luise hercegnő – Julie meghajolt előttem.

‒       Mennem kell valahova? – néztem zavartan a szolgálóra.

‒       Nem – megrázta a fejét – Csak látni szerettem volna felségedet – arcáról és hangjáról lerítt az aggódás.

‒       Kérem, Julie…

‒       Hercegnő, legyen hite! – kérte. Hosszasan bámultam őt, mielőtt elkezdtek legurulni a könnycseppek az arcomon. – Jaj, Luise hercegnő – a szolgáló lány hozzám szaladt és átölelt.

‒       Bízom, de félek is. Rettegek milyen lesz, miután majd elvesz – motyogtam.

‒       Bármi történik is, mi, akik szeretjük felségedet, itt leszünk magával – ígérte, ahogy bíztatólag a hátamat simogatta.

‒       Jaj, Julie! – sóhajtottam fel.

‒       Mit tehetek ő felségéért? – elhúzódott tőlem.

‒       Ide tudná küldeni Karlt? – kérdeztem.

‒       Igenis, felség! – meghajolt, mielőtt elhagyta a szobát. Nem sokára Karl kopogtatott az ajtómon.

‒       Hívatott felség – hajolt meg előttem.

‒       Igen, köszönöm, hogy idefáradt. Szeretnék kimenni a kertbe Anya sírjához – mondtam.

‒       Rendben, megbeszélem a királlyal és utána odakísérem – jelentőségteljesen pillantott rám. Azt gondolja, a herceghez akarok szökni.

‒       Megértettem – halványan rámosolyogtam.

A király engedélyt adott a sétára, így hamar anya sírjánál álltam. A szolgáló távolabb állt meg, ezért nem hallotta miket mondok. Megosztottam vele a félelmeimet és a reményeimet is. Sokszor kívántam, bár tudna nekem válaszolni, de talán most lenne erre a legnagyobb szükségem. Leültem mellé és onnan néztem a körülötte lévő zöld rózsabokrokat. Már mind elnyílott, amikor először találkoztam a herceggel, éppen akkor voltak a leggyönyörűbbek. Nem tudom miért, de sírni kezdtem. A fejemet a kezeimbe temettem és egyre csak sírtam.

‒       Luise hercegnő – Karl aggódva sietett felém – Hercegnő, kérem, ne sírjon! – leguggolt hozzám.

‒       Maga szerint Anya hagyná? – motyogtam, mivel közel volt hozzám, megértette.

‒       Nem gondolom, hogy tehetett volna bármit is – a szolgáló halkan válaszolt. Sejtettem.

Próbáltam összeszedni magam. A lehető legrövidebb úton mentünk vissza a szobámba, amiért hálás voltam, nem szerettem volna, hogy mások ilyen állapotban lássanak. Ez nem méltó egy hercegnőhöz.

‒       Próbáljon megnyugodni, Luise hercegnő! – leültetett az ágyamra – Minden rendben lesz.

‒       Mikor… mikor kell átköltöznöm? – kérdeztem.

‒       Holnap az esküvő után, már az új szobájukban térnek nyugovóra – válaszolta. Az új helyünk a másik szárnyban lesz. Holnaptól mindig együtt leszünk.

‒       Felség, kéressem az orvosát? – Karl aggódott, érződött a hangján. Miért? Hogy nyugtatót adjon? Arra nincs szükségem.

‒       Nem – megráztam a fejem – Nincs szükség rá.

‒       Felség, kérem!

‒       Nem – határozottan mondtam – Kérem, hagyjon magamra!

Karl egy darabig állt még az ágyam előtt, mielőtt távozott. Csak meghajolt és elment.
Este nagyon nehezen jött álom a szememre. Az utolsó hajadon estémet forgolódással, hánykolódva töltöttem. A reggelit a szobámban fogyasztottam el. Az ablakomból láttam az érkező vendégeket. Nem tudtam hányan lesznek, egyáltalán azt is furcsállottam, hogy a király beenged ide embereket.
Nem sokkal a reggeli után, az öltöztetőim jöttek hozzám és elkezdtek felkészíteni az egy órakkor tartandó esküvőre. Talán még sosem volt ennyi réteg ruha rajtam, mint most. Julie és Wilhelmina könnyeztek, miközben felöltöztettek.

‒       Kérem, ne sírjanak! – szóltam rájuk – Ha nem hagyják abba, én is rákezdek – figyelmeztettem őket.

‒       Sajnáljuk hercegnő – egyszerre mondták.

‒       Ez egy érzelmes nap – beszélt Wilhelmina. Igaza volt, ez egy érzelmes nap, de még nem tudom, hogy örömteli vagy szomorú-e. A lányok, mielőtt rám adták az utolsó ruhadarabot, hátra léptek, és csak bámultak rám.

‒       Luise hercegnő maga igazán gyönyörű – szólalt meg Julie.

‒       A hercegnek el fog akadni a szava – Wilhelmina izgatottan mosolygott.

‒       Köszönöm – hálásan pillantottam rájuk. Kopogtatás zavart meg minket. Ki lehet az? Még biztos nincs itt az idő. Miután megadtam az engedélyt, Karl lépett be az ajtón kezében egy dobozzal.

‒       Éppen időben – szólalt meg Julie. Zavartan néztem rájuk, nem értettem miről beszélnek.

‒       Luise hercegnő, ő felsége a király küldött Önnek valamit – a szolgáló arcát mosoly díszítette, ahogy felém nyújtotta a dobozt.

‒       Köszönöm – elvettem és az ágyamra téve kinyitottam. Egy gyönyörű fejdísz volt benne.

‒       Korona nélkül nem mehet férjhez – mosolygott Wilhelmina.

‒       Az Édesanyja is ezt viselte az esküvőjén – mondta Karl, amitől könny szökött a szemembe.

‒       Ez a maga műve – igyekeztem nem sírni.

‒       Bevallom igen – felelt Karl – Azt gondoltuk, boldog lenne, ha valamit viselhetne, ami a királynéjé volt – felé lépdeltem, majd átöleltem, később a lányokat is. Tudtam, ezt együtt találták ki. Hamarosan felkerült a fejdísz és a fátyol is. Nem sokkal az esküvő előtt, a herceg édesanyja Constanze királyné jött be hozzám.

‒       Annyira gyönyörű – tekintete örömtől csillogott – Louis már nagyon izgatott – megfogta kissé remegő kezem – El se hiszem, a fiamnak milyen szép menyasszonya van.

‒       Köszönöm, nagyon kedves – átölelt.

Egyedül sétáltam az emberek között Louis és a pap felé. A két király, a királyné és a gyermekeik az első sorban álltak és minden rezdülésemet figyelték, akárcsak a jelen lévő többi vendég. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, amit a herceg kedves mosolya, amivel rám nézett sem igazán tudott ellensúlyozni. Az eskük letétele után, gyűrűt húztunk egymás ujjára, majd férjnek és feleségnek kiáltottak ki minket, amit a vendégek tapsolása követett. Az esküvő utáni bál este kilencig tartott, ahogy a vendégek nyugovóra tértek, minket is ágyba kísértek.
A háló ruháinkban feküdtünk egymás mellett, amikor a pap szentelt vízzel megáldott minket és a frigyünket, majd tömjénnel befüstölték a helyiséget a királyok jelenlétében. Végig hevesen vert a szívem, még akkor is, mikor már csak ketten voltunk a szobában. A herceg tudta, mi a dolga, hamar hozzá is kezdett, de ugyanilyen gyorsan meg is állt, amint észrevette a sebeket a testemen. Félve néztem rá. Tekintete végig pásztázott, majd a szemeimnél állt meg. Elszörnyedve nézett rám. Szólásra nyitotta a száját, de megelőztem:

‒       Kérem, ne kérdezzen semmit, csak tegye, amit tennie kell, különben bajba kerülök – összekulcsolt kézzel könyörögtem neki.