Stay strong for me - 1.rész - Szülinap

Sziasztok!

Habár, ma nekem van a szülinapom, mégis én foglak megajándékozni Titeket. Nem is akármivel, hanem egy új történettel, ami a Stay strong for me címet viseli. Ez egy rövidebb történet lesz, öt részesre tervezem. A szereplők és a történetek fülön már tudtok kicsit tájékozódni a történetről. Izgatottan várom, hogy mit szóltok hozzá. Az érettségizőknek kitartást! Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Tia ~

Reggel izgatottan ébredtem fel, aminek két oka volt. Az egyik, hogy aznap volt a szülinapom, a másik pedig, hogy ez alkalomból különleges vendégeim lesznek a One Direction tagjainak személyében. Felmerülhet a kérdés benned, hogy miért jönnek egy tök átlagos lány születésnapi bulijára pont ők, és az is, hogy én vajon mivel vagyok több nálad, de elárulom, semmivel. Én csak vesebeteg vagyok és két hét múlva meg fognak műteni. Új vesét kapok, és mivel lehet, hogy nem fogom túlélni, ezért a szüleim, a családom és a barátaim megpróbálták valóra váltani a legnagyobb álmomat, ami az, hogy találkozhassak a srácokkal. Úgy tűnik, ez a kívánságom kábé két óra múlva teljesülni fog, és addigra már a 20. életévemet is betöltöm.

Felültem a kórházi ágyamban és a mellettem lévő székre pillantottam, ahol az egyik legjobb barátom Steven ült.

‒        Jó reggelt, Tia! – mosolygott rám, majd felállt és átölelt – És had mondjam én elsőnek, hogy boldog születésnapot!

‒        Köszönöm, de már beelőztek – néztem szép kék szemeibe.

‒        Tényleg? – fürkészett kíváncsi tekintettel.

‒        Igen, Zorával megvártuk az éjfélt és felköszöntöttük egymást. Azt akartuk, hogy ez különleges legyen – Mert lehet, hogy ez volt az utolsó.

‒        Felejtsd el, nem ez lesz az utolsó! – mondta magabiztosan.

Nem lepődtem meg azon, hogy kitalálta, mire gondolok, hisz jó ideje ismert már. Az sem ért meglepetésként, hogy váltig állította, nem fogok meghalni. Mert ha ez megtörténne, akkor ő nem tudná betartani az ígéretét, amit Trentnek tett. Pedig lassan neki is szembe kellene néznie a ténnyel, hogy 60% az esélye annak, hogy nem fog sikerülni. Fájó dolog alig húsz évesen arra gondolnom, hogy mit és kire fogok hagyni, de már kezdem megtanulni, az élet igazságtalan és könyörtelen tanító mester. A legszörnyűbb az egészben az, hogy nekem ezt nem most bizonyítja először.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

‒        Hozd még ide azt a széket, kérlek! – utasítottam Stevent. Letette elém és én beforgattam a másik négy mellé.

‒        Biztos, hogy jó lesz így? – fordult felém.

‒        Jobb lett volna, ha tudunk kanapét szerezni, de nem hiszem, hogy ebből gond lenne – válaszoltam és egy-egy párnát tettem a székekre – Szemben lesznek velünk, jó lesz ez így – győzködtem saját magam.

‒        Hé, nem lesz gond, elvégre tudják, hogy egy kórházba jönnek.

‒        Igazad van – ráztam meg a fejem mosolyogva – Tudják, hogy ez nem egy öt csillagos szálloda. Na, mindegy – vontam vállat.

‒        Nem sokára jönnek, átöltözöl még gyorsan előtte? – nézett végig rajtam.

‒        Miért, mi bajod a pizsamámmal? – húztam fel a szemöldököm, de közben nem tudtam elfojtani egy vigyort.

‒        Á, semmi. Imádom a pizsidet, de talán valami rendeset is húzhatnál.

‒        Nyugi, már kiválasztottam, mit veszek fel – kacsintottam rá.

‒        Ugye nem valami kihívót? – pillantott rám jelentőségteljesen.

‒        Szoktam én olyanban lenni? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Nem, de ki tudja, mit hoz ki belőled ez az öt fiú.

‒        Az őrültségen kívül semmi mást – mondtam és a szekrényről leakasztottam az odakészített ruhát.

‒        Dehogynem, már nagyon régen nem mosolyogtál így – mondta, mire mélyet sóhajtottam. Igazad van, de az utóbbi négy évben minek kellett volna örülnöm?

Áthúztam a szép lila ruhámat és a tükör előtt állva vetettem magamra egy utolsó pillantást. Le sem tagadhatnám, hogy beteg vagyok, fordult meg a fejemben. Mindegy, talán nem vagyok olyan ronda, mint amilyenre számítanak.

Felhúztam a fekete kesztyűimet és a sálamat a vállamra terítettem. Az előre odakészített kis asztalt a székek elé toltam. Ekkor lépett be a szobába Steven, kezében üdítős üvegekkel. A szekrényről elvettem a műanyag poharakat és egy filctoll kíséretében az asztalra tettem.

‒        Minden megvan? – néztem körbe a „szobámban”.

‒        Kaját nem akartál felhozni nekik? – érdeklődött.

‒        Még nem, azt majd később.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Az ablakban álltam és láttam megérkezni a fekete autókat a kórház parkolójába. Úgy volt megbeszélve, hogy nem kell lemennem eléjük, de egyszerűen nem bírtam ki.

‒        Steve, én lemegyek – mondtam és megindultam kifelé.

‒        Én is jövök – loholt utánam.

A lifttel lementünk a földszintre. Épp akkor érkeztek meg a srácok a recepcióhoz, amikor kiléptünk a felvonóból. Odasétáltunk és még sikerült elkapnom a recepciós férfi válaszát.

‒        Sajnálom, de a kisasszony a családján és a barátain kívül nem fogad más látogatókat.

‒        Semmi gond Mr. Graham, ők feljöhetnek – mosolyogtam az idős férfira, majd a bandához fordultam – Sziasztok, srácok!

‒        Szia! – köszöntek kórusban, majd hozzám sétáltak és egyesével megöleltek.

Mikor Zayn – aki utolsóként ölelt meg – elengedett, már a könnyeimmel küszködtem. Nem hiszem el, tényleg itt vannak. Remegtem, ahogy végig néztem rajtuk. Valaki csípjen meg! Ugye ez nem álom?

‒        Kérlek, ne sírj, azt nem szeretjük – mosolygott rám Liam.

Bólintottam és megtöröltem a szemem. Intettem Steve-nek, hogy jöjjön közelebb.

‒        Ő itt a barátom Steven – mutattam be, mire kezet rázott a srácokkal.

Ezután megindultunk felfelé a kórtermembe. Besétáltunk a helyiségbe, ahol srácok megálltak és felém fordultak:

‒        Van elképzelésed, hogy hogyan üljünk le? – kérdezte Harry. Ráncba szaladt a homlokom. Ültetési rendet kellett volna írnom?

‒        Nincs – ráztam meg a fejem – Odaültök, ahova csak szeretnétek – mondtam és helyet foglaltam az ágyamon.

A fiúk Niall, Harry, Liam, Louis, Zayn sorrendben ültek le a székekre, majd mosolyogva rám vezették tekintetüket.

‒        Először is, szeretnénk neked adni valamit – szólalt meg Nialler és az ajándékos zacskót felém nyújtotta. Korábban már láttam a szatyrot Zayn kezében, de reméltem, hogy nem az enyém.

‒        Várjatok, ti vagytok a meglepetés és az nem hoz másik ajándékot – mondtam zavartan.

‒        De mi szoktunk – vont vállat Louis – És ne kezd el, a nem fogadhatom el című hisztit, mert azt már nagyon sokszor hallottuk. Helyette inkább, mesélj magadról egy kicsit!

‒        Oké – mondtam megadóan, és elvettem a csomagot, amibe gyorsan bele is lestem. Szerencsére nem csomagolták be a dobozkát, ami a fiúk Our Moment parfümjét rejtette. – Steven, odatennéd a szekrényre? – nyújtottam felé.

‒        Persze – vette el tőlem.

‒        Szóval, szőke hajam van és zöld szemeim, de gondolom, ez látszik. Húsz éves leszek kábé – pillantottam fel az órára – Negyvenhét perc múlva. A szüleim elváltak, de a bulin mindketten itt lesznek. Mit szeretnétek még tudni? – néztem rájuk tanácstalanul.

‒        Van testvéred? – kérdezte Harry.

‒        Igen, egy bátyám Zack és egy ikerhúgom Zora.

‒        Egypetéjű ikrek vagytok? – nézett rám Louis.

‒        Igen, szinte teljesen egyformák vagyunk.

‒        Beszélnél nekünk arról, hogy pontosan mi a betegséged? – figyeltem fel Liam halk és óvatos hangjára.

‒        Igen. Veseelégtelenségben szenvedek, ami a bal vesém rendellenes működésével kezdődött, aztán mindkettő leállt. Jelenleg veseátültetésre várok. A műtétem két hét múlva esedékes, és ha a szervezetem nem fogadja be az új vesét, akkor belátható időn belül meg fogok halni. Ezért vagytok most itt, mert még szerettem volna találkozni veletek, mielőtt elszólít az Úr – mondtam viszonylag könnyedén.

‒        Hű, nagyon könnyen beszélsz róla – bukott ki Niallből, mire Harry oldalba vágta – Bocsánat – szabadkozott.

‒        Nincs semmi baj – biztosítottam őt egy mosollyal.

‒        Tudod, hogy kinek a veséjét fogod kapni? – kérdezte Zayn.

‒        Igen, a húgomét. Hiába próbáltam lebeszélni róla, ő hajthatatlan volt – Nem véletlen van két vesénk. Azzal, hogy ő lemond róla, magát is veszélybe sodorja.

‒        Ez mondjuk érthető. De ha egyik sem működik, akkor… – hallgatott el hirtelen Liam.

‒        Dialízissel tartanak életben, ami azt jelenti, hogy két-három naponta átmossák a véremet. Ma is kell mennem. Sajnos elég sok időt vesz igénybe. Addig Stevennel lesztek, meg Zorával, feltéve, ha ideér még ma. De beszélhetnénk valami vidámabb témáról? – kértem felnézve rájuk.

‒        Jó, de még egy kérdés – szólalt meg Zayn – Miért viselsz kesztyűt?

Lenéztem a kezeimre, amit a fekete szövet darab takart.

‒        A betegségemnek vannak bizonyos tünetei. Az egyik ilyen a viszketés, elég csúnyán szétvakartam a kezeimet, ezért van rajtam kesztyű – válaszoltam.

‒        Meg mered mutatni? – kérdezte Louis.

Bólintottam és felfedtem a kezeimet. A tenyeremet is megmutattam, majd végig néztem az arcukon. Zayn szemében láttam valami furát, amit nem tudtam mire vélni, azután visszahúztam a kesztyűimet.