Prisoner Princess - XXIII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian jól vagytok, és jól telt nektek az év első hónapja. Jelentkezésem oka, hogy hónap vége van, ami új részt jelent, jelen esetben az utolsót. Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Maliknak! :)

Puszi: Emily

~  Luise ~

Hat nappal később a király papot kért magának. Miután az egyházi ember távozott tőle, Karl értem jött, az uralkodó engem akart látni. Nem tudtam, mit akar, de a szolgáló figyelmeztetett, a király nagyon rossz bőrben van. Louis nem jött velem, a tanácsosokkal volt, az apám engedélyezte, hogy ő is részt vegyen az ország irányításában. Karl egészen az ajtóig kísért, majd egy bátorító mosollyal otthagyott a komor nyílászáró előtt. Mély lélegzetet vettem, mielőtt beléptem a szobába. A meglehetősen nagy teremben a király és a fekhelye aprónak hatott.

‒       Hívatott, felség – meghajoltam előtte és megvártam, amíg közelebb int. Borzasztó állapotban volt, nem mertem túl közel menni hozzá.

‒       Itt járt a pap – kezdte, nehezen beszélt. Bólintottam. – Azt mondta, a maga bocsánatára van szükségem, hogy a mennybe jussak – egy darabig csak néztem őt. Most olyan gyengének és gyámoltalannak tűnt. Kétségbeesetten nézett rám, tényleg azt hitte, megbocsátok neki. Közelebb léptem hozzá, majd letérdeltem az ágyához. Hozzá hajoltam, és csak suttogtam a szavakat:

‒       Soha nem bocsátom meg, amit velem és szeretett édesanyámmal tett. A pokol tüzében fog elégni, pont ott, ahova a maga fajta való – felálltam. Az arcára kiült a félelem, a szemében még mindig a kétségbeesés csillogott.

‒       Kérem, kérem ne! – nehézkesen könyörgött, de figyelemre sem méltattam, ahogy kihátráltam tőle. Meghajoltam és becsuktam az ajtót majd zaklatottan elsiettem. A kápolnába mentem, és órákon át imádkoztam.

A király két nappal később halt meg. Az utolsó néhány percben még odahívtak hozzá. Még mindig a bocsánatomért könyörgött, alig lehetett érteni már, amit mond. A füléhez hajoltam:

‒       Azt kapja, amit megérdemel, ezt én intéztem magának – Azt akartam, hogy tudja, én tettem ezt vele.

Ahogy elhúzódtam, láttam kikerekedett szemeit. Szólásra nyitotta a száját, de beszélni már nem tudott, az élet elszállt belőle. Engem kikísértek tőle, hogy megmosdassák és átöltöztessék, ahogy ez ilyenkor szokás. Négy nap múlva Albert felkeresett. Azért jött, mert el akart búcsúzni, úgy döntött, elhagyja az udvart. Megszakadt a szívem. Megértettem, miért teszi, de attól még nagyon fájt. Búcsúzóul megölelt, én pedig kihasználva közelségét, megcsókoltam. Mindketten tudtuk, nem látjuk többé egymást, és ez tökéletes lezárásnak tűnt.
A király halálának bejelentése után a nemesség nagy része megjelent az udvarban és hűségéről biztosította az új uralkodót, vagyis a férjemet. Gyanakvóan kémleltem mindegyiküket. Vajon ki az, aki tényleg támogat minket, és ki kísérelne meg eltávolítani minket a hatalomból. Sajnos ezt csak az idő tudja majd megválaszolni.
A következő két hét a temetés megszervezésével telt. Louis szülei eljöttek a temetésre, ahogy a nemesség is, sokan kíváncsiak voltak a szertartásra. A halála óta nyugtalanul aludtam, nem volt ez másként a temetés előtti napon sem. Már a herceg előtt fent voltam, és az ablakban ülve figyeltem a kelő nap sugarait.

‒       Jól van? – megriadtam a herceg hangjától. Felé fordultam.

‒       Nem – megráztam a fejem.

‒       Ez most természetes – átölelt.

‒       Nem, nem erről van szó – elhúzódva felnéztem rá – Mondanom kell valamit – Képtelen vagyok titokban tartani előtte.

‒       Tudom, mit szeretne mondani – kikerekedett szemekkel néztem rá.

‒       Tudja? – suttogtam.

‒       Elmondta korábban, mit tervez, nem volt nehéz kitalálni – Tényleg okos.

‒       És másként néz most rám emiatt? – félve kérdeztem.

‒       Nem – megrázta a fejét – Szeretem magát, és ezen ez sem változtat – megcsókoltam.

‒       Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem.

‒       Csak tőlem ne így szabaduljon meg – nevetett fel. Meglegyintettem a karját.

‒       Ezzel ne viccelődjön! – kértem.

Míg beszélgettünk, a nap szépen felkelt. Hamarosan mindketten feketébe lettünk öltöztetve, és a többi emberrel együtt utolsó útjára kísértük az apámat. Egy szép szertartás keretében elhelyezték a kápolnában. Az egész esemény alatt egymás mellett álltunk és fogtam a kezét. Akik látták, talán azt gondolták, milyen kedves, hogy az új király így támogatja gyászoló feleségét. Ó, ha csak tudták volna! A temetés utáni tort a nemesség számára a nagy teremben tartottuk meg. Kimerítő volt, mert mindenki minket figyelt, mintha azt néznék, mennyire gyászolom őt. A nap végén elfáradva bújtam ágyba, végre nyugodtan aludtam, már nem kellett titkolóznom. A temetés után az életünk megváltozott. Louis az ország ügyeivel foglalatoskodott, én pedig visszatértem az óráim látogatásához. Szomorú voltam, mert keveset láttam a férjemet. Ez neki is feltűnt.

‒       Mit tehetnék, hogy boldognak lássam? – tette fel a kérdést.

‒       Szeretnék több időt együtt tölteni – jelentettem ki.

‒       Mit kíván tőlem? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Szeretnék ott lenni a tanácskozásokon – hosszasan gondolkodott a szavaimon.

‒       Egy feltétellel – emelte fel az ujját – Nem beszélhet, csak ott ül, figyelmesen hallgat, de nem szólal meg – elgondolkodtam az ajánlatán. Egy nő ennél közelebb nem juthat a politikához. Ez az én országom, tudni akarom, mit történik benne.

‒       Rendben – nyújtottam a kezem, amit ő elfogadott.

‒       Megegyeztünk – mondta, majd elmosolyodott.

Ettől kezdve én is részt vehettem a politikai megbeszéléseken, ami a tanácsosok túlnyomó többségének nem tetszett. A király halála után három hónappal békét kötöttük az ellenségeinkkel. Egy hónappal ezután, hivatalosan is megkoronáztak minket. A hatalom átvétel nem volt hullámvölgyektől mentes, de sikerrel jártunk. Végre béke köszöntött az országunkra. A sebeim az idő múlásával mind szépen begyógyultak, már semmilyen emlékeztető jele nem maradt annak, amit oly sok éven át el kellett viselnem. Lassan a lelki sebeim is begyógyultak, kezdtem olyan lenni, mint régen. Ahogy beleszoktunk az uralkodásba, próbáltuk a régi rendet visszahozni: újra bálokat, lovagi tornákat, vadászatokat rendeztünk, még udvarhölgyeim is lettek, akikkel mulathattam az időt, ha nem akartam részt venni a tanácskozásokon. Louis szülei gyakran meglátogattak minket. Az édesapja igyekezett segíteni neki, hogyan kormányozza az országot. A palota a változások következtében kivirult. Jó volt belépni a kapuján, úgy, mint régen gyerekkoromban. A király halála után tizenegy hónappal még nagyobb változás történt az udvarban: megszületett az első gyermekünk. Egy kis trónörökös, aki a Louis August Zygmunt nevet kapta az édesapja és a nagypapája, a lengyel király után. A gyermekünk teljesen egészségesen látta meg a napvilágot egy szép szeptember eleji napon, boldogságunk határtalan volt. Talán nálunk jobban csak a tanácsosok örültek és a nép, hogy fiú utód született. Az anyaság meghozta a szívembe azt a boldogságot, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik belőle. Ez az érzés egyfajta szomorúsággal is járt: sokat gondoltam az édesanyámra, arra, bárcsak itt lehetne és láthatná, ahogy anyává válok, láthatná az unokáját. Jobban hiányzott, mint valaha, gyűlöltem az apámat, amiért megfosztott tőle. Próbáltam beleszokni az új szerepembe, szakítottam a hagyományokkal, én neveltem a gyerekemet, mindig vele voltam. Az idősebb udvarhölgyeim persze sokat segítettek, hiszen még nem volt tapasztalatom ebben. Akkor először bizakodva néztem a jövőbe, kíváncsian vártam, mit tartogat a kis családunknak az eljövendő idő. Boldog voltam, végre minden a helyére került.

 

 

Vége

Kedves Olvasóm! 

Határozatlan időre abbahagyom az írást. Az utóbbi időben már nem éreztem ugyanazt, mint régen, mikor írtam. Liam elvesztése olyan fájdalmat hozott, ami sok mindenen elgondolkoztatott. Soha nem mertem belegondolni abba, milyen lesz elveszíteni Őket, azt hittem, ez még nagyon távol van, és talán leszek olyan szerencsés, hogy én előttük távozom, és ezt a fajta fájdalmat nem kell megtapasztalnom. Most egyáltalán nem érzem úgy, hogy tudnék velük írni. Nem gondolom, hogy végleg abbahagyom az írást, ez egy olyan részem, amit nem tudnék teljesen elengedni, de most egy időre biztosan búcsút veszünk egymástól. Legyetek jók, és vigyázzatok magatokra! 

Emily

Prisoner Princess - XXII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian jól vagytok és jól teltek az ünnepek. Hónap vége - és év vége is van - ami azt jelenti, itt az új rész, az utolsó előtti. Jó szórakozást a részhez! :)
Boldog új évet kívánok!

Puszi: Emily

~ Luise ~

A vadászat másnapjának délutánján a király már beteg volt. Mindenki azt gondolta, a vadászat ártott meg neki, csak mi tudtuk az orvossal, mi az igazság. A király nagyon ritkán volt beteg, ilyenkor az egész kastély még szomorúbbá vált. Senki nem mondhatta ki, de sokan gondoltak rá: Mi lesz, ha a betegség végzetes lesz? Akármilyen is volt az uralkodó, a halálától mindenki tartott. Vagyis nem is a halálától, inkább az azt követő hatalmi űrtől. Amint meghal, az új királynak meg kell ragadnia a hatalmat, biztosítva ezzel a folytonosságot. Tartottam ettől. A férjem egy idegen ebben az országban, ha a nép hűséges valakihez, az nem ő. Talán hozzám azok lennének, de ahhoz ismerniük kellene. Apám nem csak a nemesek, mindenki más előtt is rejtegetett. Egy apró puszit éreztem az arcomon, ami kirángatott a gondolataimból. Az ágyon ültem, a férjem átkarolt.

‒       Hol jár, szerelmem? – suttogta a fülembe.

‒       Ó, messze innen – feleltem, közelebb bújva hozzá.

‒       Lenne kedve elutazni valahova? – kérdezte.

‒       Most biztosan nem – megráztam a fejem.

‒       Ne aggódjon! Meggyógyul. Nincs olyan szerencséje, hogy nem fog – az utolsó mondatot nagyon halkan mondta.

‒       Valószínűleg így van – helyeseltem.

‒       Elmehetnénk piknikezni – ajánlotta.

‒       Most ez sem lenne jó ötlet – mondtam.

‒       Akkor menjünk a templomba imádkozni? – kérdezte.

‒       Azt megtehetjük – felé fordítottam a fejem.

‒       Minden rendbe jön – puszit nyomott a homlokomra.

‒       Bízom benne – lehunyva a szemem hátra dőltem a karjába.

Még háló ruhában voltunk mind a ketten, és nem is nagyon akartunk még felöltözni. Hamarosan az öltöztetőink megzavarták az idillt. Kénytelenek voltunk átöltözni, utána pedig elsétáltunk a kápolnába. Meglepetésemre mások is voltak ott. Több szolgáló, akik az uralkodó felgyógyulásáért imádkoztak. Mi is beültünk az egyik padba, és térdre ereszkedve imádkozni kezdtünk. Én nem az apámért imádkoztam, hanem egy jobb jövőért, gyerekekért, egy boldog családért. Az ima után sétáltunk egyet a kertben. Meglátogattuk anya sírját. A virágok már elnyíltak, ezért csak egy szívet tudtam rajzolni a homokba. Louis nem akart visszamenni a kastélyba, ezért sétálni indultunk. Körbe-körbe jártunk az épületek körül, és beszélgettünk. A herceg elmesélte, milyen volt a vadászat. Meglepő részletességgel adta át az egész napos programjukat. Nagyon lelkesen mesélt, mint mikor a családjáról beszélt, élvezettel hallgattam. Tudtam, mennyire unatkozik itt, a saját országában szinte bármit csinálhatott. A király eléggé korlátozta, mit tehetünk, és tudtam, ez zavarja, de jól nevelt volt, ezért nem mondta ki. Elkezdett esni az eső, ami megzavarta a sétát. Szaladtunk a kastélyig, de így is megáztunk. A szobánkban át kellett öltöznünk.

‒       Lenne kedve zene órát venni? – az ablakból néztem, ahogy esik az égi áldás.

‒       Hogyan? – kérdezett vissza a herceg.

‒       Lenne-e kedve zene órát venni? – fordultam felé.

‒       Zenét? – felhúzta a szemöldökét.

‒       Igen – bólintottam – Tanulhatunk zenét, azt szabad csinálnunk.

‒       Én nem vagyok valami muzikális – szólalt meg Louis.

‒       Ezt nehezen hiszem el – mosolyogtam rá.

‒       Ha szeretne zenélni, menjen csak, addig én levelet írok a szüleimnek – ajánlotta.

‒       Rendben – bólintottam – Megkeresem Karlt – az ajtóhoz sétáltam. Még egy pillantást vetettem a hercegre, mielőtt elindultam a folyosón. Hamar megtaláltam Karlt, aki gondterheltnek tűnt.

‒       Mi történt? – kérdeztem, miután üdvözölt.

‒       A király állapota nem javul – hangjából kicsengett az aggódás.

‒       Kérem, ne aggódjon! Meggyógyul, mindig meggyógyul – mondtam neki.

‒       Igen, de ez most más. A napi teendőket sem tudta ellátni – a szolgáló arcára kiült a félelem.

‒       Kell segítenem? Vagy a hercegnek kellene? – kérdeztem.

‒       Nem – megrázta a fejét – A tanácsosai mindent megoldottak.

‒       Talán, amíg beteg, a férjem is részt vehetne az ország ügyeinek intézésében. Maga rá tudná erre beszélni az uralkodót – jelentettem ki.

‒       Őfelsége jól tudja, a királyt nem lehet rávenni semmire.

‒       Igen, de az Ön javaslatait hajlamos megfogadni – erősködtem.

‒       Meglátom, mit tehetek felség – meghajolt előttem.

‒       Még valamire meg szeretném kérni Karl – szólaltam meg, mire a szolgáló felsóhajtott.

‒       Mi lenne az?

‒       Kerestesse meg legyen kedves Philipet a zene tanáromat, szeretnék órát venni – meglepetten nézett rám, mint aki nem várta, hogy ez fog jönni.

‒       Ahogy óhajtja felség!

‒       Köszönöm – mosolyogtam rá.

A zene teremben vártam a tanárt már egy ideje, mikor végre megjelent.

‒       Hercegnő – meghajolt előttem – Sajnálom, hogy megvárattam, jöttem, ahogy tudtam.

‒       Nincs semmi baj – mosolyogtam rá felé nyújtva a kezem, hogy megcsókolhassa.

‒       Nem gondoltam, hogy pont most énekelni szeretne – szabadkozott.

‒       Régen volt már, hiányoztak az órái – mondtam el az igazat – A herceget is el akartam hozni, de ő azt mondta, inkább levelet ír a családjának – Philip elnevette magát.

‒       A herceg talán nem kedveli a zenét – jelentette ki.

‒       Egyszer rá szeretném venni, hogy énekeljen velem.

‒       Talán tőrbe kellene csalni valahogy – ajánlotta.

‒       Majd kitalálok valamit – vontam vállat.

‒       Ott szeretné folytatni felség, ahol abbahagytuk? – kérdezte Philip.

‒       Igen – bólintottam – Kellene valami vidámság a palotába.

Sokáig énekeltem a tanárommal, aki élvezettel kísért engem a különböző hangszereken. Több mint egy óra telt el így, mielőtt megköszöntem neki az órát, és elhagytam a termet. Visszaindultam a szobánkba, ahol a férjemet találtam az asztalnál ülve. Még mindig a levelet írta.

‒       Jól szórakozott? – felpillantott az írásból.

‒       Igen – mosolyogtam.

‒       Zene óra után mindig jó a kedve – jegyezte meg.

‒       A zene felszabadító, egyszer talán kipróbálhatná – ajánlottam.

‒       Csak abban az esetben, ha velem tart – jelentette ki.

‒       Ez természetes, de figyelmeztetnem kell, nincs jó hangom – fintorodtam el.

‒       Ezt nehezen hiszem – a kezével megütögette a combját, jelezve, üljek oda. Boldogan tettem meg a néma kérést.

‒       Miért van az, hogy felséged soha nem hisz nekem? – kérdeztem, de a felelet elmaradt. Helyette a herceg megcsókolt.