Prisoner Princess - XX.fejezet

Sziasztok! 

Nem kérdezem meg, hogy vagytok, mert sejtem, én is úgy vagyok. Tudnotok kell, amit érzünk az jogos, érezhetünk így, ezt senki nem tilthatja meg/szólhat bele. Most ennek az érzésnek van itt az ideje. Idővel majd jobb lesz. 

Puszi: Emily 

Halloween 

~ Luise ~

Hetek teltek el, mire újra úgy éreztem magam, mint a pici elvesztése előtt. A király még hidegebb, ridegebb lett velem és felém se pillantott. Én ezt undorként értelmeztem, míg mások bűntudatként. A herceg megnyugodott, mert a közelében voltam, engem azonban álmatlanság gyötört. Folyton azon járt az eszem, hogyan és mikor mondjam el neki, mit szeretnék. Nem a reakciójától féltem, egyszer már meg akarta ölni a királyt, bár azt hirtelen felindulásból mondta. Attól tartottam, nem tudjuk megtenni. Egész más volt elgondolni, mint véghez is vinni.
Egy reggel mikor felébredtem, elég jól éreztem magam ahhoz, hogy elhagyjam a palotát.

‒        Lenne kedve eljönni velem lovagolni? – kérdeztem a herceget, miután az öltöztetőink elhagyták a szobánkat.

‒        Elég erősnek érzi magát hozzá? – aggódva pillantott rám.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként.

‒        Rendben – rám mosolygott. Megfogtam a kezét.

‒        Induljunk – elhagyva a helyiséget, megkerestük Karlt.

Értesítettük őt a szándékainkról. Ő elment ezt a király tudomására hozni, majd intézkedett az istállóban is. Addig mi sétáltunk egyet a kertben. Sokat sétáltunk itt, ehhez nem kellett engedély.
Hamarosan az istállóhoz mentünk, ahol már sikerült előkészíteni a lovainkat érkezésünkre. Holdfény nagyon örült nekem, mikor meglátott. Hosszasan simogattam, mielőtt felültem rá. Azt hiszem, érezte, valami történt velem. Mire felültem, a herceg már kifelé tartott az istállóból. Hamar beértem őt, ahogy kiértünk a szabadba.

‒        A szokásos helyre? – pillantott felém a herceg.

‒        Igen, az jó lesz – feleltem és elindultunk a tó felé. Odaérve leszálltam a lóról, nem éreztem jól magam.

‒        Minden rendben? – a herceg még a lovon ülve közeledett felém.

‒        Nem igazán – ráztam a fejem. Leugorva a lóról hozzám sietett.

‒        Hívjak segítséget? – aggódva kérdezte.

‒        Nem, nem kell, csak álljuk meg egy kicsit – kértem.

A nagy fa alatt letáboroztunk és a fodrozódó vizet néztük, ahogy lengedezett a szél. A víz már nem volt alkalmas arra, hogy belemenjünk.

‒        Biztos benne, hogy jól van, és nem kell segítség? – Louis továbbra is aggódott.

‒        Igen – a szemébe néztem – Minden rendben lesz – biztosítottam egy mosollyal.

‒        Szeretne nekem mondani valamit? – nem lepett meg a kérdés, tudtam, az arcomra van írva.

‒        Nem – megráztam a fejem – Kérni szeretnék valamit.

‒        Bármi az, megadom magának – elmosolyodtam.

‒        Nem ilyesmiről van szó – tiltakoztam.

‒        El is mondja, vagy ki kell találnom? – kíváncsian nézett rám. Elnevettem magam, amire az utóbbi időben nem volt példa.

‒        A királyról van szó – mondtam ki nagy nehezen.

‒        Még mindig nem értem.

‒        Azt hiszem, már tudja, mit szeretnék megosztani önnel – feleltem kerülve a tekintetét.

‒        Ha egyre gondolunk, akkor meg is halhatunk – jelentette ki.

‒        Nekem nincs veszíteni valóm, én már így is halott vagyok – felnéztem rá – Egyedül viszont nem tudom véghez vinni. Akik segítenek, azok vannak igazi veszélyben.

‒        Kik segíthetnének? – pillantott rám.

‒        Nem sokan – feleltem – Minél kevesebben tudják, annál kisebb a veszély.

‒        Tőlem mit vár? – kérdezte engem fürkészve.

‒        A támogatását. Ha sikerül, király lesz, azt akarom, hogy jó uralkodó legyen.

‒        Ezen ne aggódjon! Az apám jól kitanított – mondta – Mióta gondolkozik már ezen?

‒        Túl régóta – Elég volt, nem akarok többé szenvedni. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit Louis letörölt az ujjával.

‒        Legyen még erős egy kicsit – kérlelt. Egyre kevésbé megy, már túl régóta szenvedek. A herceg jelenléte erőt ad, de nem bírom már a végtelenségig.

‒        Azt hiszem, visszamehetünk – Louis felsegített, aztán a lovakkal visszaindultunk.

Kibírtam az utat, de megint éreztem, hogy valami nincs rendben. A férjem észrevette, hogy gond van. Nem hazudtam azt, ez nem így van. Megkértem, keresse meg Karlt és hívják az orvosomat.
A közös szobánkban vártam a doktort, aki csak hamar megérkezett. Kettesben megvizsgált, majd egy hét ágynyugalmat rendelt el, de azt nem mondta el, mi a bajom. Miután távozott, a herceg jött be hozzám.

‒        Miért nem hallgat rám sosem? – szomorúan ült le mellém.

‒        Jól van, most az egyszer igaza volt – ismertem el a békesség kedvéért.

‒        Mit mondott az orvos? Nekem csak annyit, pihennie kell – szólalt meg.

‒        Nekem is. Nem mondta el, mi bajom – feleltem. Lehet, ő sem tudja.

‒        Mit gondol, mikor kezdhetünk neki annak, amiről ma korábban beszéltünk? – halkan kérdezte.

‒        Ha véget ér az ágynyugalom, amit a doktor kért, el kell kezdenünk – én is halkan beszéltem.

‒        Biztos benne, hogy ezt akarja?

‒        Vagy ő, vagy én. Én pedig nem kívánok meghalni – Elegem van, nem tűrök tovább.

‒        Ezt a döntését üdvözlöm – mosolygott rám – A másikban nem vagyok biztos.

‒        Nem kérem, hogy segítsen, csak azt, ne hátráltasson. Talán el se kellett volna mondanom, ha baj lesz, ezzel magát is gyanúba keverhetem.

‒        Engem ne féltsen, azért aggódjon, hogy ne valljon kudarcot. Már nem tudnék maga nélkül élni – a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

‒        Ezt örömmel hallom. Ez rám is igaz, nem szeretnék maga nélkül élni – a kék szemeibe bámultam. Most már végtelenül rossz lenne, ha el kellene válnunk egymástól.

Míg a gondolataimba merültem a herceg megcsókolt. Örömmel merültem el benne, szerettem vele csókolózni. Mosolyogva húzódtam el tőle.

‒        Azt hiszem, ez nem tartozik bele az ágynyugalomba – jelentettem ki.

‒        Nagyon kár – egy pimasz mosoly jelent meg az arcán. Szeretném, ha a jövendőbeli gyerekeink rá hasonlítanának. Remélem, lesznek néhányan és nem kell egyiküket sem elveszítenem. Lelkileg szörnyen megterhelt a pici elvesztése, jobban fájt, mint az újabb verés. Amikor egyedül voltam, gyakran sírtam, gyászoltam a veszteséget és érleltem a haragot a király iránt. Ettől a tettétől még jobban megvetettem, mint valaha életemben. Ez volt az utolsó szalmaszál. Tényleg készen álltam arra, hogy eltakarítsam őt a föld színéről.

 

Nyugodj békében!

 

Nagyon nehéz most bármit is írni, de mégis megpróbálom. 

Bár, mindenki olyannak látott volna, amilyen valójában voltál. Te mindig ott voltál mindenkinek, mindig kiálltál mellettük. Elsőként szólaltál meg, öntöttél lelket másokba. Valamiért - amire nem tudok rájönni - az emberek jó része mégis azt nézte, hogyan tudná kiforgatni a tetteidet, szavaidat. Annyi gyűlöletet kaptál, amit senki nem érdemelt volna meg, nemhogy Te. Mindig emlékezni fogunk arra az őszinte, tiszta szívű, szeretetre méltó srácra, aki voltál. Köszönjük azt a tengernyi emléket/boldog pillanatot. Sok erőt és kitartást kívánok minden szerettednek. Most már senki sem bánthat. 

Nyugodj békében! 💔

Videojáték

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és nem vagytok betegek, mint én. Jelentkezésem oka, hogy a hónapban szülinaposunk volt, ezért hoztam egy fordítást vele. Jó szórakozást a történethez! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Niall James Horan-nek! :)

Puszi: Emily

Liam félénken mosolyogva megfogta Niall kezét, és simogatni kezdte a kézfejét a hüvelykujjával.

„Kérlek! Tudom, hogy a legutóbbi randink nem sikerült túl jól, de…”

Niall felhorkant – „Elloptad a csillagomat. Elloptad a kibaszott csillagomat Liam, és ezt nem lehet megbocsátani.”

A szőke száján egy mosoly bujkált, annak ellenére, amit mondott, ahogy visszaemlékezett a legutóbbi randijukra. 

„Egymás ellen játszottunk! Megígérem, ha te is egyetértesz, távol maradunk a Mario Party játékoktól. Esküszöm.”

Niall felsóhajtott, majd bólintott – „Oké. A Mario játékok nagyon szórakoztatóak.”

A barna hajú nagyon vigyorgott – „Azt hiszem, van más fajta játékom is.”

Így találták magukat egymásra kiabálva Liam hálószobájának a padlóján, lökdösve egymást és fegyvereket szórva a másikra.

Képernyőn keresztül, természetesen.

„Liam, állj meg! El fogsz… Ha! Ó a francba, már csak a hetedik helyen vagy, nem is olyan jó így, ugye?”

Niall elégedetten hümmögött, ahogy áthajtott az autójával a Bowser kastélyon, megszerezve ezzel a vezetést.

Liam gyorsan a következő dobozhoz hajtott, ami meglátott, és ördögien mosolygott, a kapott fegyvert látva.

Niall ezt nem vette észre, ahogy minden gond nélkül vezetett tovább, nem látta, hogy Liam könnyedén megelőzi az összes többi versenyzőt és már a második helyen van, a fegyver még mindig nála volt, amit akkor szerzett, mikor még hátul autózott.

Liam egy mosollyal megnyomta a B gombot és nézte, ahogy a fegyver elé száll, egyenesen Niallre, szélesebben vigyorgott, amikor meghallotta a figyelmeztető hangot, ami a másik fiú távirányítójából jött.

„Liam!” – Niall autója a levegőbe repült, ahogy fájdalmasan végig kellett néznie, Liam elszáguld mellette, elég gyorsan ahhoz, hogy átszelje a célt az első helyen.

Az idősebb fiú nevetve kérdezte: – „Ó, nem is olyan jó így, ugye?”

„Ki foglak nyírni!”

„Nem, nem fogsz, te csak egy kisbaba vagy” – átnyúlt, hogy megpöckölje a szőke rózsás arcát és vigyorogva visszadőlt.

Niall egy pillanat alatt elkapta, a földre lökte és egy párnát nyomott az arcába.

„Utállak! Ez a kör az enyém volt! Ugyanaz, mint a csillaggal volt, újra!”

Liam úgy döntött, hogy egy kicsit tovább szórakoztatja a fiút, mielőtt egyszerűen lelöki magáról – Niall nem volt valami erős és Liam majdnem kétszer annyit nyomott egyébként is.

„Bébi, egymás ellen játszottunk!”

„Ez nem számít! Mi… várj!” – Niall abbahagyta a küzdést és felnézett Liamre, aki már a földre szögezte minden gond nélkül.

„Te bébinek hívtál?”

„Valami gond van ezzel?” – Liam oldalra billentette a fejét, így bámult egyenesen a szőke fiú szemeibe.

Niall arca piros lett, ahogy a szavakkal küszködött – „Én-én… Liam mi nem… mi nem járunk…”

„És?”

„És te bébinek hívtál” – Liam nevetett, elmozdult, így könnyebben a szőke fölé tudott hajolni.

„Általában, azt hiszem, az emberek akkor hívnak valakit „bébinek”, amikor kedvelik őket. Azt is gondolom, hogy általában azért hívják egymást randira az emberek, mert kedvelik egymást.”

Niall még vörösebb lett, megpróbálta elrejteni az arcát a kezei közé annak ellenére, hogy Liam a feje fölé szorította őket.

„Szóval tényleg kedvelsz? Nem csak hülyítesz most engem?”

Liam erre összeráncolta a szemöldökét, ahogy lenézett a fiúra.

„Sosem tennék veled ilyet Niall. Nagyon, nagyon kedvellek, és nem kérnék tőled folyton randikat, ha nem így lenne.”

A szőke erre elmosolyodott – „Hát, én is kedvellek. Nagyon.”

„Nem bánnád, ha megcsókolnálak?” – Liam halkan kérdezte, elengedve Niall egyik karját, hogy kifésüljön egy tincset a fiú arcából.

Niall lassan megrázta a fejét, egy apró mosollyal és némi pírrel az arcán – „Nem.”

A barna hajú srác végül lehajolt, vigyázva, nehogy összenyomja az alatta fekvőt, ahogy fölé hajolt az arcához, a lehelete már a másik fiú vékony ajkaihoz ért.

Örökké valóságnak tűnt, de Liam végül lejjebb hajolt egy kicsit, épp hogy összeérintse az ajkaikat, néhány pillanatig így maradt, mielőtt mozgatni kezdte a száját és mosolygott egy kicsit, ahogy érezte Niall tükrözi a mozdulatait.

A csók csak egy percig tartott, de amikor elhúzódtak, mindketten kifulladtak, és szinte hitetlenkedtek azon, ami az imént történt.

 „Nagyon kedvellek, Liam.”

Liam elmosolyodott és puszit nyomott az ajkaira – „Én is szeretlek, Ni. Mi lenne, ha játszanánk még egy kör Mario Kart-ot?”

Niall meglökte a mellkasát és nevetni kezdett – „Rendben. De nincs több fegyver, érted?”

 

Egy kép rólad

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, és nem bánjátok, hogy vége a naptári nyárnak. Hónap vége van, de most nem az új részt hoztam Nektek, hanem egy fordítást, mert a hónapban szülinaposunk volt. Jó szórakozást a történethez! :)
(A Prisoner Princess történetnek bizonytalan ideig nem lesz új része, megértéseteket köszönöm.)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Liam James Payne-nek! :)

Puszi: Emily

Mindenki csodálkozott rajta, Louis miért azt a róla készült képet választotta, hogy keretbe tegye, a több millió gyönyörű fénykép közül. Valójában, az nem volt egy jó fénykép. Telefonnal készült, szóval homályos volt és kicsi. A képen Louis haja kócos, a szája pedig furcsa alakot formál, mert amikor a kép készült, beszélt és mosolygott egyszerre. De mellette ott volt Liam, tökéletesen, ahogy mindig, a keze az idősebb fiú vállán pihent. Ez volt az egyetlen kép, ami kettejükről készült. Amikor még együtt voltak, Liam volt az, aki gyakran készített képet róla, és talán néha Louis is csinált pár képet a fiatalabb fiúról. De közös képet soha nem készítettek. Igazából a kék szemű srác nem tudta ennek az okát, egyszerűen csak nem készítettek. Amikor ez a kép készült, az volt az utolsó napjuk a suliban.

 

Ők ketten sétálva beszélgettek és elköszöntek a barátaiktól a folyosón, amikor Liam észrevette, hogy Harry és Niall képet készít magukról és azt mondta Louis-nak: – „Miért nem csinálunk egy közös fotót?” – Louis tényleg meglepődött, Liam odahívta Harryt, a kezébe nyomta a telefonját és jelezte neki, hogy készítsen egy képet róluk. Lou egy pillanatig vonakodott, mielőtt közelebb lépett a fiatalabb sráchoz és a fülébe suttogta: – „Mi soha nem csináltunk még közös fotót, Liam!”

 

„Most már igen” – mondta Liam és a Harry kezében lévő telefonra mosolygott. A másik fiú is a telefonra nézett és mosolyogni próbált. De pont mielőtt Harry megnyomta volna a gombot, Liam a kezét a vállára tette, Louis megszólalt, miközben próbált továbbra is mosolyogni: – „Ez egy kicsit furcsa, nem gondolod?”

 

„És most!” – mondta Harry. A vaku villant és már adta is vissza a telefont Liamnek. Louis sokkot kapott. Nem volt még kész. Borzalmasan fog kinézni az első közös fotójukon. Aztán megpróbálta elvenni a telefont Liam kezéből, de nem sikerült neki, mert ő jóval magasabb volt nála.

 

„Ne aggódj baby, gyönyörű lett. Elő fogom hívatni, és később elküldöm neked.” – Liam rákacsintott és megpöckölte az idősebb fiú arcát.

 

A barna szemű srác tényleg elküldte neki a képet később. De ez azután történt, hogy elmondta Louis-nak, hogy csatlakozik a hadsereghez két évre. Azt is mondta, hogy rögtön a nyaruk elején elmegy. Nem, nem lehet Louis nyara, és nem lehet az ő nyaruknak sem nevezni, ha Liam nem lesz mellette. A kék szemű fiú akkor nagyon dühös volt. Sírt, kiabált, még könyörgött is, de Liam úgy döntött köszönés nélkül megy el.

 

Miután ő elment, Louis érzéketlenné vált. Nem tudta elhinni, hogy így elment, hogy így magára hagyta. Azon tűnődött, hogy akkor ez most szakítás, vagy sem, mert a másik srác nem mondott neki semmit. Azon is gondolkodott, Liam miért tette így tönkre a nyári paradicsomukat. Minden, amit a nyárra terveztek, meghiúsult. 

 

Két héttel azután, hogy Liam elment, Lou hazaérve egy kis dobozt talált az asztalán.

 

„Héj, Lottie, mi ez?” – kiabálta.

 

„Mi micsoda, Louis?” – a húga visszakiabált.

 

„A doboz a szobámban!”

 

„Ó, igen, Ruth korábban jött ma délután és ezt odaadta. Azt mondta, Liamtől van, ezért a szobádba tettem.”

 

Louis szíve meghasadt a név hallatán Liam. Nem hallott semmit felőle, mióta elment. Igazából azt sem tudta, mikor ment el pontosan. Azt sem tudta, hova ment. Nem volt ott, hogy lássa, ahogy elmegy. És most küld neki egy dobozt. Ebben a dobozban lehet minden, amit neki adott korábban? Vagy ebben lehet az összes kép, amit Liam róla készített? Nem, ez túl kicsi volt ahhoz, hogy ezek a dolgok beleférjenek. Felsóhajtott, majd lassan kinyitotta a dobozt. Elakadt a lélegzete, mikor meglátta, mi van benne.
A fotó volt benne kettejükről. Az egyetlen kép, amit valaha csináltak. Louis felvette a fotót, és egy papír darab esett ki mögüle. Egy levél volt Liamtől.

 

Héj Boo bear :)
Tudom, hogy gyáva vagyok, amiért így mondom el. De sajnálom, Lou. Tudom, hogy el kellett volna mondanom korábban, de annyira féltem, hogy dühös leszel, ami tényleg megtörtént, aztán pedig elhagysz. Veled akartam tölteni minden időmet, mielőtt elmegyek, ezért nem mondtam el korábban. Sajnálom. Én igazán szörnyen sajnálom baby :( kérlek, értsd meg!
Ez az a kép, amit a suli utolsó napján csináltunk. Azt mondtam, elküldöm neked, szóval itt van, szerelmem. Ha megbocsátasz nekem, tedd egy keretbe és tedd ki a szobádban. Ha nem, akkor összetöröd a szívem, de nem foglak hibáztatni érte.
Egyébként… nagyon hiányzol. Remélem, hamarosan találkozunk.
Szeretlek,
A te Lee-leed xxx

 

U.i.: el kell olvasnod, mit írtam a kép hátuljára :)

 

Louis megfordítva a fotót elolvasta.
Azt írta: LiLo 2012.05.25.

 

Látod, mondtam neked, hogy gyönyörű szerelmem xxxx
Várj rám, hamar visszajövök, és akkor csinálunk még több gyönyörű közös képet.
Szeretlek :)

 

Lou elmosolyodott, bolond Liam! Hogyan haragudhatna erre a fiúra? Hogy lenne képes nem megbocsátani neki?

 

Szóval ezért választotta a kék szemű fiú ezt a fényképet. Mert Liam mondta neki, hogy ezt tegye. Mert a fiatalabb fiú azt mondta, várjon rá, míg visszajön. És Louis várni fog. Azután biztos kerülnek még más képek is keretbe.