Nem tudlak, nem szeretni

Sziasztok!

Hogy vagytok? Remélem, Mindannyian jól vagytok így karácsony napján. Jelentkezésem oka, hogy hoztam Nektek egy fordítást egy édes párossal, remélem, elnyeri majd a történet a tetszéseteket. Mivel idén már nem találkozunk, engedjétek meg, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket és sikerekben gazdag boldog új évet kívánjak! Találkozunk jövőre.
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :)
Boldog 6. szülinapot a blognak! :)

Puszi: Emily

Louis arcán kedves mosoly jelent meg, ahogy nézte a konyhát felforgató Niallt. Az étkező asztalnál ült, így volt a legtávolabb az ételtől úgy, hogy még a konyhában tartózkodott. Szeretett volna segíteni a szőke hajú fiúnak főzni, de amint a kezébe akart venni egy kést, Niall keze már a vállán volt és elvezette onnan ezekkel a szavakkal: „Isten tudja, hogy teljes szívemből szeretlek, de nem bízom a főző tudományodban. Kifelé a konyhámból!”

Igazából nem dobta ki a barna hajú fiút a konyhából, helyette inkább csak az étkező asztalhoz vezette. Mielőtt hátat fordított Louis-nak, megbizonyosodott róla, hogy figyelmeztette az idősebb fiút, ha nem marad pontosan ott, ahol van, akkor kihajítja a konyhából, egy szempillantás alatt.

Ez így volt rendjén, mert Louis is tudta mennyire rosszul megy neki a főzés, és ő tényleg csak segíteni szeretett volna Niallnek, mert ez okot biztosított volna neki, hogy közel legyen hozzá. Ha már ezzel a szőke fiú tökéletes lehetőséget biztosított Louis-nak, hogy csak üljön és nézze őt, akkor ő ezt semmiképpen sem akarta elrontani.

Niall lágyan hümmögött, miközben a zöldségeket darabolta. A halk sistergés keveredett a fiú hümmögésével, amikor a zöldségeket beledobta a serpenyőbe. Louis-nak ötlete sem volt pontosan mit főz kedvese, de az illata finom volt, mint mindig, és nem kételkedett abban, hogy mennyei lesz az íze, amikor végre megeheti.

Minden esete elmondja szerelmének, hogy szakácsnak kellene lenni, és hogy ő lehetne a legjobb a szakmában. Niall édesen elpirul minden alkalommal, amikor ezt hallja, és azt mondja neki, fogja be. Louis tudta szerelme mennyire szereti ezeket a bókokat, még akkor is, ha soha nem ismerné be, ahogy Nialler is tudta, az idősebb srác titokban örül, hogy ő nem szakács, mert így ő az egyetlen, akinek főz. Ezenkívül azt is utálná, ha ő minden este dolgozna, mert így sosem látnák egymást. Az is elég rossz, hogy külön kell lenniük, amikor Louis-nak dolgoznia kell egész nap. Nagyon szeret együtt dolgozni a gyerekekkel és borzalmasan hiányoznának neki, ha valaha is feladná a munkáját, mint dráma tanár, de a nap minden percében hiányzik neki Ni, amikor nincsenek együtt.

 „Két perc” – mondta a szőke hajú srác, ahogy mindig, mikor már majdnem kész a főzéssel. Ez egyben jelzés Lounak is, hogy most már elhagyhatja a helyét és megterítheti az asztalt.

Mielőtt a konyhaszekrényhez ment volna, hogy elővegye az étkészletet, Niall háta mögé lopózott és a karjaival átölelte, az állát pedig megpihentette a fiú vállán. Előre hátra ringatóztatta magukat Nialler állandó hümmögésének a ritmusára.

Csak egy rövid időre Ni hátra dőlt, és még ha Louis nem is látta, tudta, hogy szerelme szemei csukva vannak, ahogy élvezi a pillanatot. A szerelem, amit a helyes férfi iránt érzett, szétáradt a mellkasában, egyetlen egy dolgot szeretett volna, így állni Niall-lel a karjaiban örökké, érezni a teste melegét a saját bőrén és hallgatni halk hangjának zaját.

Niall egy kicsit elfordult, de éppen csak annyira, hogy egy édes csókot nyomjon Louis ajkaira. A másik srác próbálta elnyújtani a csókot, hogy tovább tartson pár másodpercnél, de nem igazán lepődött meg, amikor szerelme gyengéden eltolta magát.

„Most szállj le rólam, te kis buta, vagy égett kaját kell enned. Menj, teríts meg!” – nevetett egy nagy mosollyal az ajkain.

 „Téged is megehetnélek” – morogta Louis válaszul. Ezután Niall felé fordulva lebiggyesztette az ajkait annak reményében, hogy megsajnálja és kap még egy csókot, de ő csak megrázta a fejét még mindig nevetve, ahogy a konyhaszekrény irányába mutatott.

Lou megterítette az asztalt és leült a szokásos helyére. Ahogy a szőke srác az ételt az asztalra tette, nagyon ügyelt, hogy úgy csinálja, közel legyen Louis-hoz, és mikor letette, a fiú fülébe suttogta: – „Most edd meg az ételt, mint egy jó fiú és utána megígérem, hogy kaphatsz desszertet az ágyban”

 „Ó, igen? Mi van az étlapon?”

 „Amit csak szeretnél, bébi”

És ha Louis, akkor este majdnem megfulladt az evésben annyira sietett, hogy ágyba vigye Niallt, akkor ez rajtuk kívül senki másra nem tartozik.😉

Ha elolvastad, kérlek, jelezd! :)

Halloween

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és élvezitek ezt a szép napsütéses időt, ami így október végére jutott nekünk. Állítólag jön a rossz idő - bár ez így ősz végéhez közeledve nem meglepő -, de hogy a hangulatotok ne legyen rossz, hoztam Nektek egy történetet. Egy olyan pároshoz tértem vissza, akik legelősként mutatkoztak be a blogon. Bízom benne, hogy tetszeni fog Nektek :) Jó szórakozást a történethez! :)

Puszi: Emily

2017.10.31

~ May ~

‒       Nézd Theo! Szerintem ez jó lesz – mutattam az egyik tökre. A kisfiú követte a tekintetemet.

‒       Kicsi – vágta rá. Felsóhajtottam. Ki mondta, hogy a hat évesekkel egyszerű?

‒       Szerintem is az – szólalt meg Nialler. Na és persze a huszonnégy évesekkel sem egyszerűbb. Néha olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek és még kérdezgetik tőlünk, mikor lesz gyerekünk, nekem már most is van.

‒       Jó, akkor válasszatok ti, nekem ez jó lesz – felvettem a földről a kinézett tököt.

Elvittem az eladóhoz, miközben azon morogtam, ők sose fognak választani.
Jó egy óra keresgélés után szerelmem is megunta, és viszonylag gyorsan rábökött két tökre. A kis Theo is elunta magát, így nem ellenkezett.
Megvettük őket, aztán az autó csomagtartójába tettük és elindultunk haza. Tavaly már próbálkoztunk bevezetni a kisfiút a tök faragás rejtelmeibe, de akkor még nem nagyon érdekelte. Az esti cukor gyűjtés jobban feltüzelte az érdeklődését. Most úgy láttuk, jobban rávehető a dologra, így már a tökök kiválasztására is magunkkal vittük.

‒       Izgatott vagy már a faragás miatt? – kérdezte a nagybátyja.

‒       Igen – kiabált a kék szemű kisfiú. Nem fűztem túl nagy reményeket ahhoz, hogy ez a lelkesedése sokáig kitart. Emlékeztem még arra, milyenek voltak az unokatestvéreim ennyi idősen.

‒       Tudod már, mit szeretnél kifaragni? – kérdeztem a visszapillantó tükörből figyelve őt.

‒       Igen – vágta rá – Egy kalózt – Niall-lel összenéztünk. Most volt nála ez a kalóz mánia, az esti jelmeze is ez lett, igazán édesen festett benne, náluk még nem a félelmetesség volt a cél.

‒       És ki is tudod faragni? – kérdezte Ni.

‒       Persze – kissé bizonytalanul válaszolt – De segítesz, ugye?

‒       Igen, segítünk neked – egy pillanatra a kicsire nézett, majd vissza az útra.

A gyerekek olyan édesek, amikor felülértékelik a felnőtteket és azt hiszik, mi mindenre képesek vagyunk. Elképesztő az a csodálat, amivel a gyermek a szüleire néz, a feltétlen bizalom, és az is, ahogy ez kamaszkorukra elillan. Szerelmem véletlenül hozzá ért a karomhoz, ami egy pillanatra visszahozott a valóságba. Theo most három napot is velünk fog tölteni. Tehermentesíteni akartuk egy kicsit Denise-t. Mióta megromlott a kapcsolatuk Greggel, nem is volt a fia nélkül. Szomorú látni, hogy külön vannak, de talán ezen a ponton így lesz a legjobb mind hármuknak, sajnos nem minden kapcsolat tart örökké. Manómra pillantottam. Remélem, a miénk kiállja az idő próbáját.

‒       Hercegnőm, minden rendben? Olyan szótlan vagy – szólalt meg Niall.

‒       Persze – mosolyogtam rá – Csak az estén gondolkoztam. Szerinted, mikor fog kidőlni? – tűnődtem.

‒       Denise szerint sokáig fent szokott lenni – Na ezt a választ nem akartam hallani. – Ne aggódj, majd megoldjuk – mondta magabiztosan. 

Hamarosan megérkeztünk Ni házához, ahol ő leparkolt a feljárón.

‒       Gyere, Nyuszi! Átöltözünk játszósba, aztán kifaragjuk a tököket – kiszálltam és segítettem kijönni neki az autóból.

‒       Oké – megfogtam a kezét és besétáltunk a házba, szerelmem követett minket.

Mire segítettem Theonak átöltözni, Ni behozta a konyhába a tököket. Először a kicsinek segítettünk kifaragni a kalózt. Egy egészen félelmetes figurát választott, ami nem volt egyszerű. A kis Theo nagyon lelkesen kanalazta ki a tök belsejét, ebben nem szorult a segítségünkre. Magát a kalózt már szerelmem faragta, de a gyerkőc is fogta a kést. Ez idő alatt én a sajátomat szabadítottam meg a belsejétől, és

kivágtam az egyszerű cica alakot és a holdat. Manóm szerint én csaltam, mert túl egyszerűt választottam és valljuk be, elég jól sikerült. Miután elkészültem, az utolsó tök belsejét is kikanalaztam, ám ezt nem faragtam ki, azt meghagytam Niall-nek. Kezdett sötétedni odakint, mire elkészült a kalóz, ami elég jó lett.

‒       Gyere Drága! Megmosakszunk, meguzsonnázunk, aztán felvesszük a jelmezedet – megérintettem az orrát, mire nevetni kezdett, majd elindult a fürdő felé.

Míg mi előkészültünk a cukorka gyűjtéshez, szerelmem kifaragta az utolsó tököt. Egy egyszerű fejet faragott ki belőle, és gyertyát tett minden alkotásunkba. Ezután ő is evett és átöltözött. Nem tudtunk egymás jelmezéről, ezért lepett meg nagyon, mikor megláttam a herceg szerelésében. Döbbenet ült ki az arcomra. Kitalálta vagy kiderítette valahogy?

‒       Honnan tudtad? – kérdeztem végül a hercegnő kosztümömben állva.

‒       Csak ráéreztem – vállat vont.

Biztos voltam benne, hogy hazudik, azonban rá kellett hagynom, mert a kicsi már türelmetlen volt. Kitettük a lámpásainkat a ház elé, majd elindultunk hármasban cukrot gyűjteni. Fel sem merült bennünk, hogy elengedjük őt a többi gyerekkel együtt. Hiszen nem rég költöztünk ide, alig ismertünk valakit a környéken. Ebből adódóan Theo senkit nem ismert, ezért mindketten elkísértük.
Bátor kisfiú volt, egyedül csengetett be a házakhoz és mondta: „Csokit vagy csalok!” Nagyon édes volt. A háttérből figyelve képeket készítettem róla a szüleinek. Az egyik ilyen akcióját videóra is vettem. A gyerkőcöt fotóztam az egyik háznál, amikor észrevettem, hogy Ni engem bámul.

‒       Mi az? – néztem rá zavartan, leengedve a kezemet, amiben a telefonom volt.

‒       Gyönyörű vagy – motyogta, de megértettem – Az én gyönyörű Hercegnőm – szerencse, hogy sötét volt, mert így nem látta, ahogy elpirulok. Azért öltöztem hercegnőnek, mert mindig így hív, gondoltam, rá játszom.

‒       Köszönöm – suttogtam.

‒       Juhé! Rengeteg csokit kaptam – szaladt hozzánk boldogan Theo.

‒       Csak lassan! – szóltam rá. Egy darabban kell visszaadjuk Denise-nek. Belenéztem a kosarába. – Hű, ez nagyon sok édesség – csodálkoztam el rajta – Majd Niall bácsi elől el kell dugnod – az említett felé pillantottam.

‒       Hé! – sértődött volt és rosszallóan nézett rám.

‒       Adok neked belőle – a kicsi felé nyújtotta a kosarát, ami egy tököt formált. Jó szívű kisgyermek volt, egyáltalán nem volt jellemző rá az egyke gyermekek irigysége, a szülei remekül nevelték.

‒       Köszönöm – Ni kivett egy szelet csokit a sok közül.

‒       May néni, te is kérsz? – nekem is odatartotta. Még mindig nehezen dolgoztam fel, hogy néninek szólít, de nem álltam le vitatkozni vele.

‒       Köszönöm, Nyuszi – én cukorkát vettem el. A kicsi ásított egy nagyot.

‒       Még ezen a soron végig megyünk, aztán irány haza – szólalt meg Nialler.

‒       Ne! – Theo nagyon ellenkezett – Még többet akarok gyűjteni – nyavalygott.

‒       Gyere! – nyúltam a kezéért – Ha így viselkedsz, most rögtön visszamegyünk – fenyegettem meg. Igyekeztem csirájában elfojtani a hisztizést.

‒       Nem! – akaratosan dobbantott a lábával.

‒       Theo Horan! Fejezd be! – Niall erélyesen szólt rá, mire a kicsi megszeppenve csendben maradt. Szerelmemmel váltottunk néhány pillantást, aztán visszanéztünk a gyerekre, aki minket figyelt.

‒       Mehetünk tovább? – pillantottam rá.

‒       Igen – vágta rá sietve a következő házhoz indulva.

Lejártuk a lábunkat, mire Theo végre elfáradt és Manóm már a kezében vitte hazáig. Amikor a házhoz értünk, a kicsi már aludt. Szerelmem bevitte a vendégszobába, ahol levetkőztettük, majd pizsamát adtunk rá és lefektettük az ágyra, a plüss figurái közé. Csengettek, ezért gyorsan az ajtóhoz szaladtam, közben magamhoz vettem egy tál édességet. Két kis tündér állt az ajtóban, valószínűleg testvérek. Engedtem, hogy belemarkoljanak az édességes tálba, ami nagyon tetszett nekik. Mire becsuktam az ajtót, Niall már mögöttem állt.

‒       Szerintem jól érezte magát – mosolygott.

‒       Remélem, kicsit ki tudtuk szakítani az otthoni dologból – mondtam szomorúan.

‒       Az én szüleim is elváltak, nem olyan nagy ügy – szólalt meg.

‒       De az – ellenkeztem – Főleg egy hat éves gyereknek. Minden, amiben eddig élt megváltozik, és még csak testvére sincsen, hogy ne egyedül kelljen megbirkóznia ezzel – a tenyeremet a homlokomra simítottam.

‒       Nem lesz egyedül, mi is itt vagyunk neki – Manóm átölelt – Tudom, hogy ez rossz emlékeket hoz vissza neked – megpuszilta a homlokom – Ez a helyzet nem ugyanolyan, és minden rendben lesz.

‒       Nem csak erről van szó – motyogtam – Holnap után halottak napja. Sosem értettem ez a két ünnep hogyan kerülhetett ilyen közel egymáshoz.

‒       Talán, mert nem ugyanahhoz a valláshoz tartoznak – tűnődött Nialler.

‒       Lehet – elhúzódtam tőle.

Megint csengettek. Felvéve a legszebb mosolyomat, kimentem egy kisebb csapat gyerekhez. Tündér, királylány, zorró, rendőr és egy tűzoltó állt előttem az ajtóban. Milyen népszerűek az egyenruhás jelmezek.

‒       Csokit vagy csalunk! – kiabálták egyszerre.

‒       Oké, már adom is a csokit – mosolyogtam rájuk.

Beleszórtam a kosaraikba az édességet, mire megköszönve elszaladtak a következő ház felé. Becsuktam az ajtót és lettem az édességes tálat. Felsóhajtottam.

‒       Menj, feküdj le! Már úgyse lesznek sokan, majd én megoldom – az órára pillantottam, lassan kilenc óra volt már.

‒       Honnan tudtad? – kérdeztem ma már másodszorra.

‒       Mit? – szerelmem zavartan nézett rám.

‒       A jelmezt – mutattam a ruhámra.

‒       Már mondtam, ráéreztem – válaszolta.

A csengő újból megszólalt, ezzel egy időre felfüggesztve a beszélgetésünket. Niall eliszkolt az édességgel a kezében. Beletelt némi időbe, mire visszajött a konyhába.

‒       Nem hiszem el, hogy kitaláltad – szólaltam meg – Nemet mondtam a közös jelmezre, te meg „véletlenül” kitaláltad, mi leszek és hercegnek öltöztél, hogy összeilljünk – magyaráztam kissé mérgesen.

‒       Ne már, ez nem olyan nagy ügy – védekezett.

‒       De igen az – vágtam rá – Hogy derítetted ki?

‒       A barátnőid segítettek – sóhajtott fel – De most ne legyél rájuk is mérges – kérte.

‒       Nem vagyok – idegesen az asztalra csaptam – Megint megkerültél – csalódott voltam.

‒       Bűn, hogy össze akarok öltözni a szerelmemmel? – tárta szét a karjait.

‒       Igen, ha már korábban nemet mondott rá – egymás szemeibe bámultunk, egyikünk sem akart engedni.

A csengő ismét megszólalt. Ni újra eltűnt az édességgel, én pedig a hálónkba indultam. Mérges voltam, mert mostanában rám erőltetett dolgokat, hiába mondtam neki nemet. A kapcsolatunk elején annyira engedékeny volt, sosem erőszakolt rám semmit, úgy hiányzik az a Niall. Talán ideje lenne elmagyaráznom neki, hogy nem lehet mindig az, amit ő akar, neki is kompromisszumot kell kötnie. Levettem a jelmezt, aztán letusoltam.

Hálóingben feküdtem az ágyunkban már egy ideje. Természetesen nem tudtam aludni. Párszor még hallottam a csengőt és Theohoz is bementem, ő mélyen aludt. Nem sokára meghallottam Nialler lépteit, nem csináltam úgy, mintha aludnék. Hallottam, ahogy levetkőzött, aztán ő is letusolt. Az egész helyiséget belengte férfias tusfürdőjének illata. Éreztem, mikor besüppedt a matrac, és bemászott mellém az ágyba.

‒       Hercegnőm, beszéljük meg! – kérte halkan. Nem ért hozzám, amiért hálás voltam.

‒       Miért vagy olyan akaratos? – fordultam felé.

‒       Tudod, hogy néha elragadtatom magam – válaszolta.

‒       Néha? – húztam fel a szemöldököm – Mostanában elég sokszor.

‒       Sajnálom – felém mozdult – Annyira szeretlek és csak jót akarok nekünk.

‒       Abban biztos vagyok – találkozott a tekintetünk – De ha valamire nemet mondok, az nem véletlen. Utoljára a szüleimmel öltöztem össze, az volt az utolsó Halloween, amit együtt töltöttünk – magyaráztam.

‒       Ó, Hercegnőm! Ne haragudj, nem tudtam – sietve átölelt – Ugye most nem attól félsz, hogy valamelyikünk meghal?

‒       Nem – megráztam a fejem – Attól, hogy már nem leszünk együtt jövő ilyenkor – elhúzódott tőlem. Tudom, hogy ennek nincs alapja, de a legtöbb félelem alaptalan és nincs magyarázat rá.

‒       Szerelmem, ne is gondolj ilyenekre! Én sosem hagylak el – megcsókolt.

‒       Ígéred? – pillantottam rá, miután elváltunk egymástól.

‒       Megígérem – újra megcsókolt – Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem – felnevettünk.

 

Ha elolvastad, kérlek, jelezd! :)