Please, say you remember me - 24.rész

Sziasztok!

Remélem, Mindannyian remekül vagytok és már nagyon várjátok a nyarat :) Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 13.000 oldalmegjelenítést. El sem tudjátok képzelni milyen jó érzés ez nekem. Remélem, Nektek is olyan sok örömet ad a blog, mint nekem az, hogy ennyien erre jártok :) Nem szövegelek tovább úgyis tudjátok, hogy részt hoztam :) Jó szórakozást a történet folytatásához! :) Érettségizők kitartás, a felén már túl vagytok :)

Puszi: Emily

02.26.

~ Ivy ~

Reggel a telefonom ébresztőjére ébredtem fel. Korán volt még, de orvoshoz kellett mennem, így muszáj voltam kimászni az ágyból. A tegnapi vitánk még élénken élt bennem. Én nem akartam veszekedni vele, bár sejtettem, nem fogja rám hagyni a dolgot. A kis összezördülésünk után eléggé kínossá vált a hangulat. Éhes voltam, azonban úgy döntöttem inkább nem vacsorázok, nem szerettem volna még tovább ebben a kínos légkörben maradni. Utólag megbántam, hogy ilyen könnyelműen kihagytam a vacsorát.

A fürdőben gyorsan megmosakodtam, azután visszamentem a szobába felöltözni. Hosszú szoknyát vettem fel, vastag harisnyával, felülre pedig trikót, pólót meg hosszú ujjút is, mert sajnos még mindig téli időjárás uralkodott odakint. A szobát elhagyva lesétáltam a konyhába, a lépcsőn lefelé megint a képeket nézegettem. Olyan jó lenne emlékezni végre.

Nem találkoztam vele, viszont motoszkált bennem egy érzés miszerint, ma nem fogja kihagyni az orvosnál való megjelenésemet. Mindegyikre eljött velem és az összezördülésünk után kizártnak tartottam, hogy pont ezt hagyná ki. Igazam lett. Éppen csak neki kezdtem a szendvicsemnek, hallottam, ahogy valaki lesiet a lépcsőn. Háttal álltam az ajtónak és nem is terveztem megfordulni, csak tovább csináltam a reggelimet.

‒        Jó reggelt! – motyogta, belépve a helyiségbe.

‒        Jó reggelt! – a vállam felett hátra pillantottam rá, nem tűnt mogorvának, amitől egy kicsit megnyugodtam.

‒        Kérsz teát? – kérdezte, miközben a vizes kannáért nyúlt.

‒        Igen, köszönöm – a szendvicsemet az asztalra tettem, azután elővettem két csészét a teának – Megcsinálod vagy elkészítsem én? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Ülj le enni! – mondta rám sem nézve. Au!

‒        Rendben – suttogtam. Most vajon miért lett hirtelen olyan elutasító?

Elmajszoltam a reggelimet, majd ittam a teából, amit Liam időközben letett elém. Ő is szendvicset csinált magának. Velem szemben ült le, azonban egyszer sem nézett rám, amitől frusztrálva éreztem magam. Ezért, amint végeztem a kajával, azonnal felmentem az emeletre. Nem beszéltem hozzá és ő sem szólt semmit, mikor elhagytam a konyhát.

Összepakoltam a dolgaimat, beágyaztam, a fülesemet pedig beledobtam a táskámba, arra az esetre, ha továbbra is ilyen maradna kettőnk között a hangulat. Teljesen készen voltam, de nem akartam még lemenni. Nem tudtam ő hogyan áll és nem szerettem volna lent várakozni, amíg végez. Pár perce üldögéltem csak tétlenül az ágyon, amikor kopogtatásra lettem figyelmes.

‒        Igen – szóltam ki.

‒        Indulhatunk? – lenyomva a kilincset belesett a helyiségbe.

‒        Igen – felkaptam a táskámat.

Előre engedett, így én értem először az előszobába. Felvettem a kabátomat, aztán kiléptem a hidegbe. Vastag nadrágot kellett volna felhúzni. A kabátom zsebéből kivettem a vastag sapkámat és a fejemre húztam. Kirázott a hideg. Liam kinyitotta az autót, így gyorsan beszálltam. Ő követett engem, és amint beült fűtést kapcsolt. Mire odaértünk, jó meleg lett a kocsiban.

Befelé haladva a kórházban, elfogott valami rossz érzés. Mi van, ha Mrs. Wright Liam pártjára áll?

A váróban nem tartózkodott senki. Leültem a rendelő ajtajával szembeni székre, Liam pedig a közvetlen mellettem lévőbe. Eltelt fél óra teljes csöndben, amitől frusztrált lettem. A 31. Percben felálltam a székről.

‒        Hova mész? – kérdezte Liam meglepetten.

‒        Mosdóba – motyogtam az említett helyiség felé igyekezve.

Sietve becsuktam az ajtót, nehogy véletlen eszébe jusson utánam jönni. Fullasztó volt vele egy légtérben lenni. Hideg vízzel megmostam az arcom, jó lassan, hátha szerencsém lesz és ideér addig az orvos. Minek ad időpontot, ha cseszik se ideérni addigra? Visszasétáltam Liamhez.

‒        Jól vagy? – tekintetét végig vezette rajtam, míg leültem.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Mi a baj? – a kezemért nyúlt, de elhúztam előle.

‒        Talán inkább neked mi a bajod? – bukott ki belőlem. Ajjaj, ezt nem biztos, hogy most kéne megvitatnunk.

‒        Semmi – kerülte a pillantásomat.

‒        Hát persze! – felugrottam a helyemről.

Szándékomban állt elhagyni a helyet, de abban a pillanatban belépett Mrs. Wright. Fehér orvosi köpenyt viselt, a szőke haja összekötve lógott a háta mögött.

‒        Jó napot! – sétált be mosolyogva. Liammel egyszerre köszöntünk vissza neki.

Néztem, ahogy eltűnik a barna ajtó mögött. Most már nem mehetek ki. Nagyjából öt perc múlva a doktornő behívott engem. Ő is bejött velem. Az orvos intett nekünk, így helyet foglaltunk az asztala előtt. Ma nem volt itt az asszisztens nője.

‒        Hogy vagyunk? – fordult felém kedvesen.

‒        Jól – válaszoltam lassan.

‒        Egy kicsit bővebben – mosolygott rám.

‒        Még mindig vannak fejfájások és néha nem érzem túl jól magam, de amúgy jól vagyok – mondtam.

‒        Hányás előfordult? – kérdezte.

‒        Nem – megingattam a fejem.

‒        Akkor nem sok minden változott – állapította meg. Hát, sajnos nem.

‒        Az emlékek terén valami fejlődés? – úgy tűnt egy pillanatra Liamre néz.

‒        Semmi – válaszoltam csalódottan.

‒        Ne keseredjen el! – kérte. Nehéz, mert hiába akarom, nem megy az emlékezés.

‒        De emlékezni szeretnék – motyogtam.

‒        Néha segít, ha elmegy olyan helyekre, amiket ismernie kellene – felnéztem rá.

‒        Hát, ha már itt tartunk – kezdtem bele – Szeretnék visszamenni dolgozni, nem egész nap, csak egy kicsit, mert megőrülök, ha továbbra is egyedül kell lennem – a doktornő Liamre nézett.

‒        Szerintem, ez nem jó ötlet – mondta ő. Grimaszba vágtam az arcom. Hát persze!

‒        Miért gondolja így?

‒        Mostanában ingerlékeny és gyakran vannak hangulatingadozásai – válaszolta.

‒        Legalább úgy mondod, mintha veled olyan baromi könnyű lenne – morogtam.

‒        Ivy, kérlek!

‒        Maradj csöndben! – csúnya pillantást küldtem felé – Nincs jogod ezt csinálni. Úgy teszel, mintha olyan sokat lennél velem, de ez egyáltalán nem igaz. Most csak mérges vagy rám, mert arra vágyom, hogy olyan emberek között legyek, akiket ismerek, nem pedig egy tök idegen házba egyedül bezárva – felállva kisiettem a helyiségből.

Durván bevágtam magam mögött az ajtót, aztán a váróból felhívtam Ginát. Rábeszéltem, hogy jöjjön el értem. Pár perc múlva Liam a doktornővel együtt kijött.

‒        Miss Rogers, kérem, jöjjön be! – elállt az ajtóból.

Kifújtam a levegőt és vele együtt megpróbáltam a haragomat is. Megadóan besétáltam.

‒        Bocsánatot kérek az előbbi kirohanásomért – leültem a székre.

‒        Semmi baj Kedvesem – mosolygott rám – Gyorsan elvégzek pár vizsgálatot – tájékoztatott.

‒        Rendben – bólintottam.

‒        A munkára visszatérve pedig, még egy hetet maradjon otthon, utána engedélyezem, de maximum négy órában – szigorú pillantást küldött felém.

‒        Megértettem, köszönöm szépen – Győzelem!

Mire kijöttem az orvostól, Gina megírta, hol van. Liam türelmesen ült kint a váróban, mikor kisétáltam, felállt és közelebb lépett hozzám.

‒        Minden rendben ment? – érdeklődött. Hangjában harag szikrája sem érződött, ami zavart. Hogy lehet ennyire kedves? Hirtelen elöntött a bűntudat attól, amit tenni készültem.

‒        Igen – elindultam kifelé – Egy hét múlva vissza enged dolgozni, de gondolom ezt megbeszéltétek – bólintott, amíg követett kifelé.

A kórház előtt hamar kiszúrtam a nővérem. Amint meglátott, kiszállt a kocsiból és odajött hozzánk.

‒        Szia! – sietve átöleltem.

‒        Sziasztok! – viszonozta gesztusomat.

‒        Hát te itt? – nem láttam, azonban tudtam Liam összezavarodott fejet vág.

‒        Ivy hívott ide – elhúzódott tőlem. Én a földet néztem, míg mindkettejük tekintetét magamon éreztem.

‒        Igen, én csak… nem is tudom… – motyogtam.

‒        Hugi – Gina az állam alá nyúlt ezzel kényszerítve, hogy ránézzek – Minden rendben? – megráztam a fejem – Megbocsátasz nekünk egy percre? – kérdezte Liamtől.

‒        Igen, persze – addig sétáltunk, míg hallótávolságon kívül értünk.

‒        Haza szeretnél menni vele? – a hangja nyugodt volt és kedves.

‒        Nem tudom. Amikor felhívtalak mérges voltam rá, mert veszekedtünk a doktornő előtt. Akkor nem akartam vele lenni – magyaráztam.

‒        És most? – érdeklődve figyelt engem.

‒        Nem tudom – megráztam a fejem.

‒        Héj, nincs semmi baj – megfogta a kezem – Menj vele vissza – hozzá bújtam.

‒        Veszekedtünk és ő nem haragszik rám – motyogtam – Ez olyan rossz érzés, bűntudatom lesz tőle.

‒        Szeret téged, ezért nem haragszik – szólalt meg.

‒        Nem. Azért csinálja, mert van elég bajom anélkül is – felnéztem rá.

‒        Ez valószínűleg így van, de tényleg szeret téged és azt szeretné, ami neked a legjobb – magyarázta.

‒        Értem – húzódtam el tőle.

‒        Gyere, menjünk vissza hozzá – mosolygott rám.

Végül Liam vitt vissza. Gina egyáltalán nem haragudott rám, amiért odarángattam, viszont tudtam, ebből nem csinálhatok rendszert.

Még meg sem állt a kocsi a ház előtt, már kikapcsoltam a biztonsági övet. Sietve hagytam el az autót és a ház felé vezető úton a táskámban kutattam a kulcs után. Gyorsan bejutottam az előszobába, ahol ledobtam a kabátomat.

‒        Hova ilyen sietősen? – kérdezte Liam aggódva, amint utolért.

‒        Mosdóba – motyogtam a lépcső felé szaladva. Miért csak az emeleten van mosdó?

Miután végeztem, a szobában átöltöztem. Éppen csak elkészültem, mikor kopogtattak.

‒        Gyere! – kiabáltam, miközben leültem az ágyra. Liam belépett a helyiségbe.

‒        Szeretnéd, ha itthon maradnék veled? – meglepett a kérdése, amit nem tudtam eltitkolni.

‒        A fiúkkal kellene lenned, igaz? – eltelt némi idő, mire megszólaltam.

‒        Megértik, ha nem megyek – válaszadás közben kerülte a tekintetemet.

‒        Menj nyugodtan – mondtam.

‒        De nem akarlak egyedül hagyni, ma elég jól a tudtomra adtad, hogy ezt nem szereted – a hangjában neheztelésnek nyoma sem volt.

‒        Ne haragudj, csak mérges voltam – motyogtam.

‒        Tudom – szinte suttogta – Szóval, szeretnéd, ha maradnék?

‒        Menj, elleszek, később csinálok valami vacsorát, oké?

‒        Rendben – bólintott – Gondolkodtam azon, amit Mrs. Wright mondott, tudod, arról, hogy olyan helyekre kellene menned, amikre emlékezned kéne.

‒        Igen?

‒        Szeretném, ha szerdán eljönnél velem egy kis emléktúrára – magyarázta.

‒        Hova mennénk? – pillantottam rá.

‒        Mindenről beszélni fogok, amikor már ott leszünk – ígérte – Na, mit szólsz hozzá? – kedvesen rám mosolygott. Meg kellene próbálni. Végül is mit veszíthetek?

‒        Rendben, elmegyek veled – az arcán lévő boldogság leírhatatlan volt.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)