Please, say you remember me - 9.rész

Sziasztok!

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat - láttam őket :) -, nagyon boldoggá tettetek vele. Remélem, hogy velem ellentétben, Veletek minden rendben van, és jól vagytok :) Íme, itt van a történet folytatása, ami kivételesen nem a főszereplők szemszögéből íródott, remélem, így is nagyon tetszeni fog Nektek :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

~ Niall ~

Liam kiviharzott az ajtón, Harry pedig utána sietett. Én maradtam, hogyha majd kijönnek a többiek, tudjak velük beszélni. Kicsit idegesen ücsörögtem kint a kihalt folyosón. Nem tudtam, mit kezdjek magammal tök egyedül. Egyszer csak megjelent Mrs. Rogers meg az orvos. A kórterem előtt beszélgettek egy darabig, azután a nő visszament. A doki elsétált mellettem figyelemre sem méltatva, mint az előbb, miután Li elrohant. Nagyjából öt perc után egy csinos nővérke lépett ki az ajtón. Ő megnézett, ahogy ellépkedett mellettem, de nem szólt hozzám. Nem sokra rá Gina jött ki. Felálltam, hátha megtudok valamit, de leintve elszaladt a folyosó másik vége felé. Gyorsan visszajött, a csinos kis nővérke társaságában.

‒        Gina – fogtam meg a kezét – Kérlek, mondj valamit! – néztem rá.

‒        Felébredt, de amnéziája van – sóhajtott fel.

‒        Micsoda? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Nagyjából két és fél évre nem emlékszik – Tessék?! – Ne haragudj, de most vissza kell mennem – megindult a nővérkével.

‒        Persze… menj csak – visszahuppantam a székre. Akkor már világos Liam kirohanása. Ivy nem ismert minket, amikor randizni kezdett vele.

Léptek zajára lettem figyelmes, így felkaptam a fejem. Ismét csak a nővérke volt az. Tíz perc után újra megjelent, bement majd kijött, és eltűnt a szemem elől. Kimentem a mosdóba és, mire visszajöttem Gináék már kint voltak.

‒        Hogy van? – kérdeztem, ahogy odaértem hozzájuk.

‒        Egész jól, most beszél vele az orvos – válaszolt Ivy tesója.

‒        Fog valaha emlékezni? – ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.

‒        Nem tudjuk – Mrs. Rogers megrázta a fejét – Dr. Griffiths kiküldött minket.

‒        Hol van Harry meg Liam? – nézett körbe Gina.

‒        Hát, ööö… nem tudom – Mr. Rogers kérdőn pillantott rám – A folyosón kiabált az orvossal, azután lelépett. Harry utána ment, még nem szólt, hogy baj lenne – magyaráztam.

Alig, hogy ezt kimondtam, elkezdett csörögni a telefonom. Sietve előkaptam, majd miután láttam ki az, félre vonulva felvettem.

‒        Niall, nem tudom, hol van – hallottam meg a vonal túlsó végén Hazza ideges hangját.

‒        Te hol vagy most?

‒        Pár utcányira tőletek – válaszolt.

‒        Gyere vissza, lemegyek eléd – a többiekre néztem, akik engem bámultak.

‒        Oké.

‒        Szia! – bontottam a vonalat. Odasétáltam a még mindig a folyosó közepén álló hármasukhoz. – Visszamentek még Ivyhoz? – kérdeztem tőlük.

‒        Igen, amint kijön Dr. Griffiths – válaszolt Mrs. Rogers.

‒        Jó hír volt? – pillantott rám Gina.

‒        Nem éppen – ráztam meg a fejem – Én most lemegyek Harryért. Tekintve, hogy nem emlékszik ránk, inkább megkeressük Liamet – magyaráztam.

‒        Rendben, ha megtaláltátok, szóljatok – kérte Ivy anyukája.

‒        Mindenképpen – biztosítottam – Akkor, a hotelben találkozunk – ezzel lement a kórház elé.

Mire odaértem, Haz is visszajött. Hívogattuk párszor Liamet, de folyton kinyomta, aztán ki is kapcsolta.

‒        Szerinted hova ment? – néztem Harryre.

‒        Egy idegen helyen, feldúlt állapotban? Kocsmára tippelnék. Amúgy, hogy van Ivy? – bepötyögött valamit a telefonjába.

‒        Hát, sikerült felébreszteni, de emlékezet kiesése van – a tekintetét elszakította a képernyőről.

‒        Mire nem emlékszik, a balesetre?

‒        Nem – megráztam a fejem – Az elmúlt két és fél évből semmire – válaszoltam.

‒        Ez komoly? – döbbent arckifejezéssel méregetett.

‒        Sajnos igen.

‒        Így már érthető – sóhajtott fel – A telefonom szerint a környéken öt kocsma van, merre kezdjük?

‒        Hol vannak? – sétáltam közelebb hozzá.

‒        A szemben lévő úton van kettő, jobbra is kettő, balra pedig egy – sorolta.

‒        Menjünk jobbra – indultam el az említett irányba. Hazza követett engem, egymás mellett haladtunk a havas járdán.

‒        Mit mondott az orvos? – hallottam meg barátom hangját.

‒        Tessék? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Mit mond a doki Ivyról? – ismételte el.

‒        Nem tudom, négyszemközt akart beszélni vele, a többieket pedig kiküldte.

‒        Az nem sejtet túl sok jót – sóhajtott fel – Tényleg nem emlékszik ránk? Úgy értem, lehet minket elfelejteni?

‒        Nem tudom, én se mehettem be hozzá, de ha nem emlékszik ránk, akkor talán jobb is, ha nem zaklatjuk – gondolkoztam el.

‒        Nem úgy értettem, a bandára gondoltam, mármint…

‒        Ivy nem ismert minket, mielőtt találkozott Liammel – szakítottam félbe.

‒        Nem? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Saját bevallása szerint hallott pár számot tőlünk, de nem tudta, hogy a mieink. Az egyik barátnője nagy Directioner, miután randizott Liammel, kifaggatta őt néhány velünk kapcsolatos dologról – magyaráztam.

‒        Ezt nekünk miért nem mondta?

‒        Csak Liam tudott róla egyedül, és egyszer részegen elmesélte nekem – vontam vállat. Körülnéztem az utcán.

‒        Ez lesz az – szólalt meg Hazza, az egyik épületre mutatva.

‒        Nem is néz ki olyan rosszul – állapítottam meg.

Bementünk. Odabent nem voltak túl sokan, a hely sem volt valami nagy. Tipikus kocsma, a hozzá tartozó bűzzel együtt. Jól megnéztük az embereket, akik megbámultak minket. Li nem volt itt. Harryvel egymásra néztünk, majd elhagytuk a helyet.

‒        Hol a következő? – kérdeztem.

‒        Néhány házzal lejjebb – válaszolta.

Ott sem találtuk meg a bandatársunkat. Visszamentünk a kiinduló ponthoz, ahonnan most balra mentünk. Ez a hely közelebb volt a kórházhoz. Belépve már hátulról felismertem őt. A bárpultnál ült, a körülötte lévő székek üresek voltak. Harryvel elfoglaltuk a székeket. Jelenlétünkre azonnal reagált.

‒        Haver – Haz rátette a kezét a karjára – Menjünk innen!

‒        Nem akarok – morgott rá. Mi is ilyenek vagyunk, amikor iszunk?

‒        Mennyit ittál? – az üres poharakat vizslattam.

‒        Nem eleget… még tudom… mi történt – vontatottan beszélt. Hazza intett a pultosnak.

‒        Ez nem segít, mennünk kell! – elővette a tárcáját.

‒        Gyere! – próbáltam lehúzni őt a székről.

‒        Hagyjál! – emelte fel a hangját, mire páran felfigyeltek ránk. Harry fizetett, majd segített leszedni a bandatársunkat.

‒        Kell segítség srácok? – kérdezte a pultos férfi, kicsit idősebbnek tűnt, mint mi.

‒        Nem köszi, megoldjuk – Haz válaszolt.

Nagy nehezen kivittük, azután hívtunk egy taxit. Azt hittem, jobban fog küzdeni, de miután kihoztuk eléggé szófogadó lett.

‒        Nem emlékszik rám – motyogta. Harryvel összenéztünk. Most mit kéne mondanunk?

‒        Lehet, hogy vissza fognak térni az emlékei – szólaltam meg lassan.

‒        Nem tudhatod – még mindig halkan beszélt. Érzékeltem, hogy könnyes lett a szeme. Nagyon szar volt őt így látni.

‒        Biztos, hogy így lesz – a másik fiúra pillantottam. Megőrültél?!

‒        Nem… elveszítettem.

‒        Ne, Liam, kérlek, ne add fel! – szólaltam meg – Még ne, addig ne, amíg meg sem próbáltad! – Úgy éreztem, ezt kell mondanom. Barna szemei rám villantak.

‒        Baromság.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nagy nehezen megérkeztünk a hotelbe. Tényleg egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudom, ő ezt, hogy bírja, amikor velünk csinálja ugyanezt. Szerencsére nem lett rosszul útközben, bár nem tudnám megmondani mennyit ivott. Felvittük a mi szobánkba. Ez az élmény kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor Louis összeveszett Eleanorral, ezért jól berúgott. Őt is így kellett felcincálnunk a szobánkba. Már nem emlékszem, mi volt a vita tárgya, de azt tudom, hogy azután pár hónapot külön töltöttek. Éppen csak átléptük a küszöböt, Liam megpróbált kifordulni a kezünkből. Zayn meg Louis azonnal felpattant az ágyról, és segített visszahúzni őt.

‒        Mi a franc történt? – kérdezte Zayn idegesen.

‒        Ne is kérdezd! – szólalt meg Harry. Leültettük részeg haverunkat az ágyra.

‒        Szólok Ginának – elővettem a telefonom és bementem a fürdőbe.

Nem akartam, hogy ő is hallja, amit mondani fogok. Ivy nővére elég hamar felvette. Gyorsan ledaráltam neki, mi volt, aztán a húgáról érdeklődtem. Azt mondta, holnapra hozzuk rendbe Lit, mert találkozniuk kell. Habár, nem emlékszik rá, Ivy nyitott arra, hogy beszélgessenek. Az orvos szerint, ez jót tenne mindkettőjüknek. Úgy vettem ki, Gina is bizakodó ezzel kapcsolatban. Azzal köszönt el, hogy nem sokára visszajönnek.

Átmentem a fiúkhoz. Közösen bevittük Liamet a fürdőbe, és meghagytuk neki, hogy fürödjön meg alaposan. Amíg bent volt, elmeséltük a többieknek, mi történt a kórházban meg a kocsmában. Ezután elmondtam, mit üzent Gina. Megegyeztünk abban, hogy Li ma velünk alszik, holnap pedig Zayn meg Louis lesz az, aki bekíséri őt a kórházba.

Kíváncsi vagyok, mi fog történni. Én nem hiszek abban, hogy jó ötlet őket összeengedni. Ez túl gyors így. Egyikük sem tudja, hogyan kezelje ezt az új helyzetet. Várni kellene még. Beszéltünk erről a srácokkal, míg részeg barátunk hallótávolságon kívül volt, de ők nem értettek egyet velem. Mind bizakodóak voltak, nagyon pozitívan álltak hozzá, ami elbizonytalanított. Én nem ellenünk szurkolok, csak félek attól, hogy rossz vége lesz, ha megpróbálja ráerőszakolni azt, amire nem emlékszik.

Liam kijött a fürdőből. Eléggé fáradtnak tűnt, ahogy leült az ágyra egy szál köntösben. Nem nézett ki túl jól.

‒        Hozok át neked ruhát – ajánlkozott Louis, majd elhagyta a szobát. Csönd telepedett ránk, mindannyian őt bámultuk.

‒        Hagyjátok abba! – emelte fel a fejét – Nagyon idegesítő – mondta, miközben megtörölte könnyes szemeit.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)

Please, say you remember me - 8.rész

Sziasztok!

Köszönöm szépen az egy új feliratkozót és az előző részhez érkezett visszajelzést :) Remélem, Mindenki nagyon jól van, és minden rendben van Veletek. Jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a PSYRM folytatásával. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.27.

~ Liam ~

Tágra nyílt szemekkel bámultam a lányt, akit szerettem. Kérdésére nem tudtam reagálni, képtelen voltam megszólalni.

‒        Kicsim – Audrey közelebb sétált a lánya ágyához – Ő a…

‒        Ne! – az orvos határozottan közbe szólt – Ne zavarja össze! – Az egyik gép elkezdett hangosan vinnyogni. A szívverését figyelő műszer volt az.

‒        Ivy, kérem, nézzem rám! – Dr. Griffiths beállt el – Svájcban van, tudja, hogy miért?

‒        Nem – megrázta a fejét.

‒        Síelni jött ide, azután balesetet szenvedett, most ezért van itt a kórházban – Édes a kezeivel a fején lévő kötésekhez nyúlt.

‒        Aú! – elvette a kezeit – Itt valami tévedés lesz.

‒        Hogyan?

‒        Én soha nem hagytam még el Angliát.

‒        Mi az utolsó, amire emlékszel? – kérdezte Gina elsétálva mellettem.

‒        Nyár van, a megnyitás miatti dolgokat intézem – válaszolt elgondolkozva. Biztos a boltról beszél. Az 2013 nyara. Akkor mi még nem is ismertük egymást.

‒        A rohadt életbe! – megfordultam és elindultam kifelé. A folyosón voltam már, amikor az orvos utánam kiabált:

‒        Álljon meg! – visszafordultam.

‒        Azt mondta, hogy jól lesz, mindenki ezt hajtogatta, de azt sem tudja, ki vagyok! – kiabáltam.

‒        Azt reméltük – mondta lassan – Nézze, a fej sérülések a legkiszámíthatatlanabbak, előfordul, hogy részleges amnézia jelentkezik. Ez normális – bizonygatta.

‒        Normális?! Hiszen nem emlékszik rám – ököllel belevágtam a falba, azután gyors léptekkel elhagytam a folyosót.

A doktor meg a srácok is utánam kiabáltak, de nem foglalkoztam velük. Bementem az első kocsmába, amit találtam és töményezni kezdtem. Ez csak egy rossz vicc, egy rémálom. Nem lehet igaz!

~ Ivy ~

A kórházi ágyamban üldögéltem sajgó fejjel. Már nyugodtabb voltam, de a jelenet, amit az ismeretlen fiú okozott érthetetlen volt számomra. Az orvos meg a nővérke megvizsgáltak, majd kaptam vizet meg fájdalomcsillapító tablettát. A fehér köpenyes férfi kiment, és kihívta magához anyát. Pár percre rá anyu visszajött. Leült az ágyam melletti székre Gina mellé.

‒        Hogy érzed magad Virágszálam?

‒        Fáj a fejem és fáradt vagyok – néztem rá.

‒        Tudom, hogy most össze vagy zavarodva, de beszélgetnünk kellene – mondta lassan, kezét a takaróval fedett lábamra simítva.

A nővérke kiment, így csak mi négyen maradtunk a szobában, erről pedig, eszembe jutottak a családi ebédek.

‒        Azt hiszem, készen állok rá – bizonytalanul válaszoltam, miközben tekintetemet végig vezettem rajtuk. Most minden olyan zavaros, de szeretném tudni, mi történt.

‒        Először is, most 2016-ot írunk, január van – kis szünetet tartott, várta a reakciómat – A fiú, aki itt volt, a párod, ő hozott ide vakációzni.

‒        A párom? – hitetlenkedve pillantottam anyára. Hát nem egy szőke herceg fehér lovon.

‒        Igen, több mint két éve vagytok együtt – erősítette meg.

‒        Két éve?! – Úr Isten! Az sok.

‒        Ne ijedj meg! Rendes srác, nem véletlenül vagy vele – mosolygott rám a nővérem. Ez biztató. Gyors fejszámolást végeztem.

‒        Ha jól értem, akkor most nagyjából két és fél évre nem emlékszem? – vezettem körbe a tekintetem. Valójában nem tudtam, miért tettem fel ezt a kérdést.

‒        Úgy tűnik – szólalt meg apa most először azóta, hogy kinyitottam a szemem.

‒        Ne aggódj, Kicsim! A doktor úr nem sokára visszajön, és elmond neked néhány dolgot – anya biztatóan rám mosolygott.

Nem emlékszem az elmúlt két és fél évre, mi az, hogy ne aggódjak?! Vajon szeretem még azokat a dolgokat, amiket régen? Most milyen vagyok? Sikerült megnyitni a boltot? Még otthon lakom? Meg vannak a régi barátaim?

‒        Mikor mehetek haza? – szólaltam meg hirtelen.

‒        Ezt még nem tudjuk – anya válaszolt nekem. Hirtelen megszédültem.

‒        Hányingerem van – apa gyorsan hozzám lépett és odatartotta a kukát. Egyből beletaláltam.

‒        Szólok a nővérnek – Gina megindult kifelé.

Anya hátra fogta a hajam, aztán visszafeküdtem az ágyra. Elvettem a poharamat az asztalról és kiöblítettem a számat.

‒        Kell még? – nézett rám apa aggódva.

‒        Nem – lassan megráztam a fejem. Apu letette a szemetest, azután kinyitotta az ablakot.

‒        Mióta vagyok itt? – kérdeztem halkan.

‒        Egy hete, a baleset óta altattak – válaszolt anya. Felsóhajtottam.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Gina meg a nővérke jöttek be rajta.

‒        Hogy érzi magát?

‒        Most már jobban – figyeltem, ahogy felemelte a kukát.

‒        Ez normális dolog, balesetek után előfordul – próbált megnyugtatni, mire csak bólintottam.

‒        Kaphat megint fájdalomcsillapítót? – szólalt meg anyu.

‒        Igen, mindjárt hozok neki – a szemetessel a kezében kifelé igyekezett – A doktor úr is nem sokára be fog jönni – mondta elmenőben. Miért jön vissza? Nem mintha nem lennének kérdéseim, de ezek még ráérnek, vagy nem? Megéreztem a többiek tekintetét rajtam.

‒        Mi az, miért bámultok? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Azt kérdeztem, szükséged van-e valamire – hallottam meg Gina hangját.

‒        Kaphatok cukorkát? – végig néztem magamon.

Tappancsok meg különböző színű drótok voltak rajtam, amik borzalmasan idegesítettek. Benyúltam a kórházi rongyom alá, miközben a nővérem egy szem cukrot tett az ölembe.

‒        Tessék.

‒        Köszi – megfogtam az egyik tappancsot.

‒        Mit csinálsz? – emelte fel a hangját anyu.

‒        Le akarom venni, mert zavar – grimaszoltam.

‒        Hagyd abba! – szólt rám.

‒        De idegesít – vinnyogtam.

‒        Ivy Rogers, ne mondjam még egyszer! Nem veheted le, mert akkor elkezdenek szirénázni a gépek – anya csúnyán pillantott rám. Pufogva kihúztam a kezem, majd az infúziót kezdtem el piszkálni.

‒        Ivy! – anyám rávágott a kezemre.

‒        Aú! – megdörzsöltem az égő területet.

‒        Ne szenvedj!

‒        Apa, védj meg! – néztem rá könyörgően.

‒        Fejezzétek be mind a ketten! – apu mély hanggal vetett véget a civakodásunknak.

Duzzogva lehajtottam a fejem. Sohasem segítesz. A nővérke visszajött az ígért fájdalomcsillapítóval meg egy üres szemetes vödörrel. Ő elment, és nem sokra rá megérkezett a doktor úr. Megérdeklődte, hogy vagyok, aztán kivette az infúziót. Hálás voltam, mert nem tette vissza. Az egyik ápolóval hozatott nekem ennivalót. Örültem neki, mert kicsit éhes voltam már, de igazából valamiért csokit kívántam. Az orvos megvárta, amíg elkezdek enni, majd apáékhoz fordult.

‒        Ha nem bánják, szeretnék négyszemközt beszélni a betegemmel – szólalt meg.

‒        Mi is hallani akarjuk – mondta anyu.

‒        Anya, kérlek, minden rendben – néztem rá kérlelően. Látszott rajta, hogy vacillál, de végül mélyet sóhajtva elindult kifelé, a többiek pedig követték őt.

‒        Először is, az én nevem Dr. Griffiths, én műtöttem meg egy héttel ezelőtt – kezdett bele – Tudom, hogy nincsenek emlékei és ez bizonyára most felzaklatja, de szeretném, ha tisztában lenne azzal, mik a kilátások – magyarázta.

‒        Kilátások, nem tetszik ez a szó – pillantottam az orvosra.

‒        Ha tetszik, ha nem, beszélnem kell erről. Mennyi időre nem emlékszik? – tért a lényegre.

‒        Nagyjából két és fél évre – válaszoltam.

‒        Tudnia kell, hogy koponyasérüléseknél elég gyakran fordul elő amnézia. Ez általában olyan, mint az öné, vagyis részleges – kis szünetet tartott.

‒        És… az emlékeim… szóval, vissza fognak térni? – félve kérdeztem. Furcsa, de ez az egyetlen dolog, ami most érdekel.

‒        Lehet, hogy igen, de az is, hogy nem – mondta lassan. Dr. Griffiths hangszíne barátságosnak és megnyugtatónak hatott, de amit mondott az cseppet sem volt az.

‒        Tudom, hogy ez most nagyon sok és ijesztő egyszerre…

‒        Nagyon az – szakítottam félbe – Most mi lesz így velem? – kérdeztem kétségbeesetten.

‒        Pár napig még biztosan itt lesz, elvégzünk még néhány vizsgálatot, azután meglátjuk, mi legyen – felelte.

‒        Nem erre gondoltam – lejjebb toltam a tálcát a lábaimra. Úgy értettem, az életemmel mi lesz.

Dr. Griffiths felkészült volt, nem kellett kimondanom, mire gondolok.

‒        Ilyenkor abba az életbe kellene visszaszoknia, amit nem ismer. Így jobbak az esélyek arra, hogy visszajönnek az emlékei, mert látja maga előtt a dolgokat, amiket ismernie kellene – magyarázta. Ez végül is logikus. De mi van akkor ha… ha…

‒        Mi van akkor, ha nem tetszik a mostani életem?

‒        Tudom, hogy nem emlékszik a párjára, és emiatt nyilván kételyei vannak, de tudnia kell, ez a fiú minden nap bejött magához. Előfordult, hogy naponta többször is. A virágokat is ő hozta – a vázákra pillantottam.

‒        Gerbera, ez a kedvenc virágom – elmosolyodtam. Azt hittem, apa hozta őket.

‒        Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy abból, amit én láttam, úgy gondolom, nagyon szereti magát – beszélt tovább.

‒        Megkérte arra, hogy ilyeneket mondjon? – méregettem gyanakvóan.

‒        Nem – megrázta a fejét – Ez saját vélemény – a hangja meg a testbeszéde is őszintének tűnt. Most mi legyen?

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)