Please, say you remember me - 9.rész

Sziasztok!

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat - láttam őket :) -, nagyon boldoggá tettetek vele. Remélem, hogy velem ellentétben, Veletek minden rendben van, és jól vagytok :) Íme, itt van a történet folytatása, ami kivételesen nem a főszereplők szemszögéből íródott, remélem, így is nagyon tetszeni fog Nektek :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

~ Niall ~

Liam kiviharzott az ajtón, Harry pedig utána sietett. Én maradtam, hogyha majd kijönnek a többiek, tudjak velük beszélni. Kicsit idegesen ücsörögtem kint a kihalt folyosón. Nem tudtam, mit kezdjek magammal tök egyedül. Egyszer csak megjelent Mrs. Rogers meg az orvos. A kórterem előtt beszélgettek egy darabig, azután a nő visszament. A doki elsétált mellettem figyelemre sem méltatva, mint az előbb, miután Li elrohant. Nagyjából öt perc után egy csinos nővérke lépett ki az ajtón. Ő megnézett, ahogy ellépkedett mellettem, de nem szólt hozzám. Nem sokra rá Gina jött ki. Felálltam, hátha megtudok valamit, de leintve elszaladt a folyosó másik vége felé. Gyorsan visszajött, a csinos kis nővérke társaságában.

‒        Gina – fogtam meg a kezét – Kérlek, mondj valamit! – néztem rá.

‒        Felébredt, de amnéziája van – sóhajtott fel.

‒        Micsoda? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Nagyjából két és fél évre nem emlékszik – Tessék?! – Ne haragudj, de most vissza kell mennem – megindult a nővérkével.

‒        Persze… menj csak – visszahuppantam a székre. Akkor már világos Liam kirohanása. Ivy nem ismert minket, amikor randizni kezdett vele.

Léptek zajára lettem figyelmes, így felkaptam a fejem. Ismét csak a nővérke volt az. Tíz perc után újra megjelent, bement majd kijött, és eltűnt a szemem elől. Kimentem a mosdóba és, mire visszajöttem Gináék már kint voltak.

‒        Hogy van? – kérdeztem, ahogy odaértem hozzájuk.

‒        Egész jól, most beszél vele az orvos – válaszolt Ivy tesója.

‒        Fog valaha emlékezni? – ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.

‒        Nem tudjuk – Mrs. Rogers megrázta a fejét – Dr. Griffiths kiküldött minket.

‒        Hol van Harry meg Liam? – nézett körbe Gina.

‒        Hát, ööö… nem tudom – Mr. Rogers kérdőn pillantott rám – A folyosón kiabált az orvossal, azután lelépett. Harry utána ment, még nem szólt, hogy baj lenne – magyaráztam.

Alig, hogy ezt kimondtam, elkezdett csörögni a telefonom. Sietve előkaptam, majd miután láttam ki az, félre vonulva felvettem.

‒        Niall, nem tudom, hol van – hallottam meg a vonal túlsó végén Hazza ideges hangját.

‒        Te hol vagy most?

‒        Pár utcányira tőletek – válaszolt.

‒        Gyere vissza, lemegyek eléd – a többiekre néztem, akik engem bámultak.

‒        Oké.

‒        Szia! – bontottam a vonalat. Odasétáltam a még mindig a folyosó közepén álló hármasukhoz. – Visszamentek még Ivyhoz? – kérdeztem tőlük.

‒        Igen, amint kijön Dr. Griffiths – válaszolt Mrs. Rogers.

‒        Jó hír volt? – pillantott rám Gina.

‒        Nem éppen – ráztam meg a fejem – Én most lemegyek Harryért. Tekintve, hogy nem emlékszik ránk, inkább megkeressük Liamet – magyaráztam.

‒        Rendben, ha megtaláltátok, szóljatok – kérte Ivy anyukája.

‒        Mindenképpen – biztosítottam – Akkor, a hotelben találkozunk – ezzel lement a kórház elé.

Mire odaértem, Haz is visszajött. Hívogattuk párszor Liamet, de folyton kinyomta, aztán ki is kapcsolta.

‒        Szerinted hova ment? – néztem Harryre.

‒        Egy idegen helyen, feldúlt állapotban? Kocsmára tippelnék. Amúgy, hogy van Ivy? – bepötyögött valamit a telefonjába.

‒        Hát, sikerült felébreszteni, de emlékezet kiesése van – a tekintetét elszakította a képernyőről.

‒        Mire nem emlékszik, a balesetre?

‒        Nem – megráztam a fejem – Az elmúlt két és fél évből semmire – válaszoltam.

‒        Ez komoly? – döbbent arckifejezéssel méregetett.

‒        Sajnos igen.

‒        Így már érthető – sóhajtott fel – A telefonom szerint a környéken öt kocsma van, merre kezdjük?

‒        Hol vannak? – sétáltam közelebb hozzá.

‒        A szemben lévő úton van kettő, jobbra is kettő, balra pedig egy – sorolta.

‒        Menjünk jobbra – indultam el az említett irányba. Hazza követett engem, egymás mellett haladtunk a havas járdán.

‒        Mit mondott az orvos? – hallottam meg barátom hangját.

‒        Tessék? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Mit mond a doki Ivyról? – ismételte el.

‒        Nem tudom, négyszemközt akart beszélni vele, a többieket pedig kiküldte.

‒        Az nem sejtet túl sok jót – sóhajtott fel – Tényleg nem emlékszik ránk? Úgy értem, lehet minket elfelejteni?

‒        Nem tudom, én se mehettem be hozzá, de ha nem emlékszik ránk, akkor talán jobb is, ha nem zaklatjuk – gondolkoztam el.

‒        Nem úgy értettem, a bandára gondoltam, mármint…

‒        Ivy nem ismert minket, mielőtt találkozott Liammel – szakítottam félbe.

‒        Nem? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Saját bevallása szerint hallott pár számot tőlünk, de nem tudta, hogy a mieink. Az egyik barátnője nagy Directioner, miután randizott Liammel, kifaggatta őt néhány velünk kapcsolatos dologról – magyaráztam.

‒        Ezt nekünk miért nem mondta?

‒        Csak Liam tudott róla egyedül, és egyszer részegen elmesélte nekem – vontam vállat. Körülnéztem az utcán.

‒        Ez lesz az – szólalt meg Hazza, az egyik épületre mutatva.

‒        Nem is néz ki olyan rosszul – állapítottam meg.

Bementünk. Odabent nem voltak túl sokan, a hely sem volt valami nagy. Tipikus kocsma, a hozzá tartozó bűzzel együtt. Jól megnéztük az embereket, akik megbámultak minket. Li nem volt itt. Harryvel egymásra néztünk, majd elhagytuk a helyet.

‒        Hol a következő? – kérdeztem.

‒        Néhány házzal lejjebb – válaszolta.

Ott sem találtuk meg a bandatársunkat. Visszamentünk a kiinduló ponthoz, ahonnan most balra mentünk. Ez a hely közelebb volt a kórházhoz. Belépve már hátulról felismertem őt. A bárpultnál ült, a körülötte lévő székek üresek voltak. Harryvel elfoglaltuk a székeket. Jelenlétünkre azonnal reagált.

‒        Haver – Haz rátette a kezét a karjára – Menjünk innen!

‒        Nem akarok – morgott rá. Mi is ilyenek vagyunk, amikor iszunk?

‒        Mennyit ittál? – az üres poharakat vizslattam.

‒        Nem eleget… még tudom… mi történt – vontatottan beszélt. Hazza intett a pultosnak.

‒        Ez nem segít, mennünk kell! – elővette a tárcáját.

‒        Gyere! – próbáltam lehúzni őt a székről.

‒        Hagyjál! – emelte fel a hangját, mire páran felfigyeltek ránk. Harry fizetett, majd segített leszedni a bandatársunkat.

‒        Kell segítség srácok? – kérdezte a pultos férfi, kicsit idősebbnek tűnt, mint mi.

‒        Nem köszi, megoldjuk – Haz válaszolt.

Nagy nehezen kivittük, azután hívtunk egy taxit. Azt hittem, jobban fog küzdeni, de miután kihoztuk eléggé szófogadó lett.

‒        Nem emlékszik rám – motyogta. Harryvel összenéztünk. Most mit kéne mondanunk?

‒        Lehet, hogy vissza fognak térni az emlékei – szólaltam meg lassan.

‒        Nem tudhatod – még mindig halkan beszélt. Érzékeltem, hogy könnyes lett a szeme. Nagyon szar volt őt így látni.

‒        Biztos, hogy így lesz – a másik fiúra pillantottam. Megőrültél?!

‒        Nem… elveszítettem.

‒        Ne, Liam, kérlek, ne add fel! – szólaltam meg – Még ne, addig ne, amíg meg sem próbáltad! – Úgy éreztem, ezt kell mondanom. Barna szemei rám villantak.

‒        Baromság.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nagy nehezen megérkeztünk a hotelbe. Tényleg egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudom, ő ezt, hogy bírja, amikor velünk csinálja ugyanezt. Szerencsére nem lett rosszul útközben, bár nem tudnám megmondani mennyit ivott. Felvittük a mi szobánkba. Ez az élmény kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor Louis összeveszett Eleanorral, ezért jól berúgott. Őt is így kellett felcincálnunk a szobánkba. Már nem emlékszem, mi volt a vita tárgya, de azt tudom, hogy azután pár hónapot külön töltöttek. Éppen csak átléptük a küszöböt, Liam megpróbált kifordulni a kezünkből. Zayn meg Louis azonnal felpattant az ágyról, és segített visszahúzni őt.

‒        Mi a franc történt? – kérdezte Zayn idegesen.

‒        Ne is kérdezd! – szólalt meg Harry. Leültettük részeg haverunkat az ágyra.

‒        Szólok Ginának – elővettem a telefonom és bementem a fürdőbe.

Nem akartam, hogy ő is hallja, amit mondani fogok. Ivy nővére elég hamar felvette. Gyorsan ledaráltam neki, mi volt, aztán a húgáról érdeklődtem. Azt mondta, holnapra hozzuk rendbe Lit, mert találkozniuk kell. Habár, nem emlékszik rá, Ivy nyitott arra, hogy beszélgessenek. Az orvos szerint, ez jót tenne mindkettőjüknek. Úgy vettem ki, Gina is bizakodó ezzel kapcsolatban. Azzal köszönt el, hogy nem sokára visszajönnek.

Átmentem a fiúkhoz. Közösen bevittük Liamet a fürdőbe, és meghagytuk neki, hogy fürödjön meg alaposan. Amíg bent volt, elmeséltük a többieknek, mi történt a kórházban meg a kocsmában. Ezután elmondtam, mit üzent Gina. Megegyeztünk abban, hogy Li ma velünk alszik, holnap pedig Zayn meg Louis lesz az, aki bekíséri őt a kórházba.

Kíváncsi vagyok, mi fog történni. Én nem hiszek abban, hogy jó ötlet őket összeengedni. Ez túl gyors így. Egyikük sem tudja, hogyan kezelje ezt az új helyzetet. Várni kellene még. Beszéltünk erről a srácokkal, míg részeg barátunk hallótávolságon kívül volt, de ők nem értettek egyet velem. Mind bizakodóak voltak, nagyon pozitívan álltak hozzá, ami elbizonytalanított. Én nem ellenünk szurkolok, csak félek attól, hogy rossz vége lesz, ha megpróbálja ráerőszakolni azt, amire nem emlékszik.

Liam kijött a fürdőből. Eléggé fáradtnak tűnt, ahogy leült az ágyra egy szál köntösben. Nem nézett ki túl jól.

‒        Hozok át neked ruhát – ajánlkozott Louis, majd elhagyta a szobát. Csönd telepedett ránk, mindannyian őt bámultuk.

‒        Hagyjátok abba! – emelte fel a fejét – Nagyon idegesítő – mondta, miközben megtörölte könnyes szemeit.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)