Please, say you remember me - 8.rész

Sziasztok!

Köszönöm szépen az egy új feliratkozót és az előző részhez érkezett visszajelzést :) Remélem, Mindenki nagyon jól van, és minden rendben van Veletek. Jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a PSYRM folytatásával. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.27.

~ Liam ~

Tágra nyílt szemekkel bámultam a lányt, akit szerettem. Kérdésére nem tudtam reagálni, képtelen voltam megszólalni.

‒        Kicsim – Audrey közelebb sétált a lánya ágyához – Ő a…

‒        Ne! – az orvos határozottan közbe szólt – Ne zavarja össze! – Az egyik gép elkezdett hangosan vinnyogni. A szívverését figyelő műszer volt az.

‒        Ivy, kérem, nézzem rám! – Dr. Griffiths beállt el – Svájcban van, tudja, hogy miért?

‒        Nem – megrázta a fejét.

‒        Síelni jött ide, azután balesetet szenvedett, most ezért van itt a kórházban – Édes a kezeivel a fején lévő kötésekhez nyúlt.

‒        Aú! – elvette a kezeit – Itt valami tévedés lesz.

‒        Hogyan?

‒        Én soha nem hagytam még el Angliát.

‒        Mi az utolsó, amire emlékszel? – kérdezte Gina elsétálva mellettem.

‒        Nyár van, a megnyitás miatti dolgokat intézem – válaszolt elgondolkozva. Biztos a boltról beszél. Az 2013 nyara. Akkor mi még nem is ismertük egymást.

‒        A rohadt életbe! – megfordultam és elindultam kifelé. A folyosón voltam már, amikor az orvos utánam kiabált:

‒        Álljon meg! – visszafordultam.

‒        Azt mondta, hogy jól lesz, mindenki ezt hajtogatta, de azt sem tudja, ki vagyok! – kiabáltam.

‒        Azt reméltük – mondta lassan – Nézze, a fej sérülések a legkiszámíthatatlanabbak, előfordul, hogy részleges amnézia jelentkezik. Ez normális – bizonygatta.

‒        Normális?! Hiszen nem emlékszik rám – ököllel belevágtam a falba, azután gyors léptekkel elhagytam a folyosót.

A doktor meg a srácok is utánam kiabáltak, de nem foglalkoztam velük. Bementem az első kocsmába, amit találtam és töményezni kezdtem. Ez csak egy rossz vicc, egy rémálom. Nem lehet igaz!

~ Ivy ~

A kórházi ágyamban üldögéltem sajgó fejjel. Már nyugodtabb voltam, de a jelenet, amit az ismeretlen fiú okozott érthetetlen volt számomra. Az orvos meg a nővérke megvizsgáltak, majd kaptam vizet meg fájdalomcsillapító tablettát. A fehér köpenyes férfi kiment, és kihívta magához anyát. Pár percre rá anyu visszajött. Leült az ágyam melletti székre Gina mellé.

‒        Hogy érzed magad Virágszálam?

‒        Fáj a fejem és fáradt vagyok – néztem rá.

‒        Tudom, hogy most össze vagy zavarodva, de beszélgetnünk kellene – mondta lassan, kezét a takaróval fedett lábamra simítva.

A nővérke kiment, így csak mi négyen maradtunk a szobában, erről pedig, eszembe jutottak a családi ebédek.

‒        Azt hiszem, készen állok rá – bizonytalanul válaszoltam, miközben tekintetemet végig vezettem rajtuk. Most minden olyan zavaros, de szeretném tudni, mi történt.

‒        Először is, most 2016-ot írunk, január van – kis szünetet tartott, várta a reakciómat – A fiú, aki itt volt, a párod, ő hozott ide vakációzni.

‒        A párom? – hitetlenkedve pillantottam anyára. Hát nem egy szőke herceg fehér lovon.

‒        Igen, több mint két éve vagytok együtt – erősítette meg.

‒        Két éve?! – Úr Isten! Az sok.

‒        Ne ijedj meg! Rendes srác, nem véletlenül vagy vele – mosolygott rám a nővérem. Ez biztató. Gyors fejszámolást végeztem.

‒        Ha jól értem, akkor most nagyjából két és fél évre nem emlékszem? – vezettem körbe a tekintetem. Valójában nem tudtam, miért tettem fel ezt a kérdést.

‒        Úgy tűnik – szólalt meg apa most először azóta, hogy kinyitottam a szemem.

‒        Ne aggódj, Kicsim! A doktor úr nem sokára visszajön, és elmond neked néhány dolgot – anya biztatóan rám mosolygott.

Nem emlékszem az elmúlt két és fél évre, mi az, hogy ne aggódjak?! Vajon szeretem még azokat a dolgokat, amiket régen? Most milyen vagyok? Sikerült megnyitni a boltot? Még otthon lakom? Meg vannak a régi barátaim?

‒        Mikor mehetek haza? – szólaltam meg hirtelen.

‒        Ezt még nem tudjuk – anya válaszolt nekem. Hirtelen megszédültem.

‒        Hányingerem van – apa gyorsan hozzám lépett és odatartotta a kukát. Egyből beletaláltam.

‒        Szólok a nővérnek – Gina megindult kifelé.

Anya hátra fogta a hajam, aztán visszafeküdtem az ágyra. Elvettem a poharamat az asztalról és kiöblítettem a számat.

‒        Kell még? – nézett rám apa aggódva.

‒        Nem – lassan megráztam a fejem. Apu letette a szemetest, azután kinyitotta az ablakot.

‒        Mióta vagyok itt? – kérdeztem halkan.

‒        Egy hete, a baleset óta altattak – válaszolt anya. Felsóhajtottam.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Gina meg a nővérke jöttek be rajta.

‒        Hogy érzi magát?

‒        Most már jobban – figyeltem, ahogy felemelte a kukát.

‒        Ez normális dolog, balesetek után előfordul – próbált megnyugtatni, mire csak bólintottam.

‒        Kaphat megint fájdalomcsillapítót? – szólalt meg anyu.

‒        Igen, mindjárt hozok neki – a szemetessel a kezében kifelé igyekezett – A doktor úr is nem sokára be fog jönni – mondta elmenőben. Miért jön vissza? Nem mintha nem lennének kérdéseim, de ezek még ráérnek, vagy nem? Megéreztem a többiek tekintetét rajtam.

‒        Mi az, miért bámultok? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Azt kérdeztem, szükséged van-e valamire – hallottam meg Gina hangját.

‒        Kaphatok cukorkát? – végig néztem magamon.

Tappancsok meg különböző színű drótok voltak rajtam, amik borzalmasan idegesítettek. Benyúltam a kórházi rongyom alá, miközben a nővérem egy szem cukrot tett az ölembe.

‒        Tessék.

‒        Köszi – megfogtam az egyik tappancsot.

‒        Mit csinálsz? – emelte fel a hangját anyu.

‒        Le akarom venni, mert zavar – grimaszoltam.

‒        Hagyd abba! – szólt rám.

‒        De idegesít – vinnyogtam.

‒        Ivy Rogers, ne mondjam még egyszer! Nem veheted le, mert akkor elkezdenek szirénázni a gépek – anya csúnyán pillantott rám. Pufogva kihúztam a kezem, majd az infúziót kezdtem el piszkálni.

‒        Ivy! – anyám rávágott a kezemre.

‒        Aú! – megdörzsöltem az égő területet.

‒        Ne szenvedj!

‒        Apa, védj meg! – néztem rá könyörgően.

‒        Fejezzétek be mind a ketten! – apu mély hanggal vetett véget a civakodásunknak.

Duzzogva lehajtottam a fejem. Sohasem segítesz. A nővérke visszajött az ígért fájdalomcsillapítóval meg egy üres szemetes vödörrel. Ő elment, és nem sokra rá megérkezett a doktor úr. Megérdeklődte, hogy vagyok, aztán kivette az infúziót. Hálás voltam, mert nem tette vissza. Az egyik ápolóval hozatott nekem ennivalót. Örültem neki, mert kicsit éhes voltam már, de igazából valamiért csokit kívántam. Az orvos megvárta, amíg elkezdek enni, majd apáékhoz fordult.

‒        Ha nem bánják, szeretnék négyszemközt beszélni a betegemmel – szólalt meg.

‒        Mi is hallani akarjuk – mondta anyu.

‒        Anya, kérlek, minden rendben – néztem rá kérlelően. Látszott rajta, hogy vacillál, de végül mélyet sóhajtva elindult kifelé, a többiek pedig követték őt.

‒        Először is, az én nevem Dr. Griffiths, én műtöttem meg egy héttel ezelőtt – kezdett bele – Tudom, hogy nincsenek emlékei és ez bizonyára most felzaklatja, de szeretném, ha tisztában lenne azzal, mik a kilátások – magyarázta.

‒        Kilátások, nem tetszik ez a szó – pillantottam az orvosra.

‒        Ha tetszik, ha nem, beszélnem kell erről. Mennyi időre nem emlékszik? – tért a lényegre.

‒        Nagyjából két és fél évre – válaszoltam.

‒        Tudnia kell, hogy koponyasérüléseknél elég gyakran fordul elő amnézia. Ez általában olyan, mint az öné, vagyis részleges – kis szünetet tartott.

‒        És… az emlékeim… szóval, vissza fognak térni? – félve kérdeztem. Furcsa, de ez az egyetlen dolog, ami most érdekel.

‒        Lehet, hogy igen, de az is, hogy nem – mondta lassan. Dr. Griffiths hangszíne barátságosnak és megnyugtatónak hatott, de amit mondott az cseppet sem volt az.

‒        Tudom, hogy ez most nagyon sok és ijesztő egyszerre…

‒        Nagyon az – szakítottam félbe – Most mi lesz így velem? – kérdeztem kétségbeesetten.

‒        Pár napig még biztosan itt lesz, elvégzünk még néhány vizsgálatot, azután meglátjuk, mi legyen – felelte.

‒        Nem erre gondoltam – lejjebb toltam a tálcát a lábaimra. Úgy értettem, az életemmel mi lesz.

Dr. Griffiths felkészült volt, nem kellett kimondanom, mire gondolok.

‒        Ilyenkor abba az életbe kellene visszaszoknia, amit nem ismer. Így jobbak az esélyek arra, hogy visszajönnek az emlékei, mert látja maga előtt a dolgokat, amiket ismernie kellene – magyarázta. Ez végül is logikus. De mi van akkor ha… ha…

‒        Mi van akkor, ha nem tetszik a mostani életem?

‒        Tudom, hogy nem emlékszik a párjára, és emiatt nyilván kételyei vannak, de tudnia kell, ez a fiú minden nap bejött magához. Előfordult, hogy naponta többször is. A virágokat is ő hozta – a vázákra pillantottam.

‒        Gerbera, ez a kedvenc virágom – elmosolyodtam. Azt hittem, apa hozta őket.

‒        Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy abból, amit én láttam, úgy gondolom, nagyon szereti magát – beszélt tovább.

‒        Megkérte arra, hogy ilyeneket mondjon? – méregettem gyanakvóan.

‒        Nem – megrázta a fejét – Ez saját vélemény – a hangja meg a testbeszéde is őszintének tűnt. Most mi legyen?

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)