Please, say you remember me - 7.rész

Sziasztok! 

Először is, remélem, jól vagytok és minden rendben Veletek :) Másodszor, szeretnék előre is nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Harry Edward Styles-nek! Harmadszor pedig, meghoztam a Please, say you remember me folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá, szóval, ne felejtsetek el valamilyen módon jelezni nekem :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.26.

~ Liam ~

Hat nap telt el Ivy balesete óta. Két nappal ezelőtt kiszivárgott a sajtóhoz, mi történt, így gyorsan felhívtuk a közeli barátokat meg a távolabbi rokonokat. Nem akartuk, hogy így tudják meg mi a helyzet Ivyval. Ilyenkor nagyon utálom ezt a felhajtást körülöttünk. Miért nem lehet semmi sem magánügy? A kiszivárgás óta folyamatosan trend a #StayStrongLiam hashtag. Mindenki írja, de tudom, hogy egy részük utálja őt. Nem tudják elfogadni, hogy szeretem.

A kiszivárogtatásra jobbnak láttam nem reagálni, féltem attól, hogy olyat írnék, amit megbánnék. A rajongók akcióját megköszöntem azoknak, akik őszintén támogattak ebben a nehéz helyzetben. Ezen kívül próbáltam a fiúkkal lenni gondolat elterelés céljából. Nekem kimenőm volt, de ők kaptak némi feladatot. Dalírással próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. Én is szerettem volna segíteni, de minden, amit leírtam szomorú volt. Az írás általában megnyugtatott, de nem csodálkoztam azon, hogy most ez nem jött össze. Vannak olyan számok, amik maguktól megíródnak, aznap viszont egyik sem bizonyult ilyen dalnak. Niall pengetett valamit a gitárján, ami alapzajként szolgált az alkotáshoz. Őt hallgatva kedvem lett volna zongorázni kicsit.

‒        Csinálunk egy twitcam-et? – kérdezte hirtelen Louis.

‒        Minek? – pillantott rá Harry.

‒        Mert már régen csináltunk és most amúgy sem megy az írás – válaszolt.

‒        Szavazzunk? – Niall egy pillanatra abbahagyta a pengetést.

‒        Szavazzunk! – álltam fel – Én most nem akarom.

‒        Egy nem – összesített Zayn.

‒        Nekem van egy igenem – mondta Nialler.

‒        Egy-egy.

‒        Igen – szólalt meg Lou.

‒        Kettő-egy.

‒        Igen – Haz is szavazott.

‒        Én tartózkodok és ezzel három egyre nyert az igen – Zayn összesítette az eredményt.

‒        Kiírom Twitterre – Haz elővette a telefonját – Tíz perc múlva twitcam – énekelve pötyögte be.

‒        Összerakom a cuccot – Louis felállt a fotelből.

‒        Én megyek, ha Ivyról kérdeznek, ne válaszoljatok! – kértem őket.

‒        Oké – válaszolták kórusban.

‒        Nézni fogod? – kérdezte Harry, miközben eltette a telefonját.

‒        Lehet – vontam vállat – Ne csináljatok semmi botrányosat! – néztem szigorúan Loura.

‒        Oké – Volt egy olyan érzésem, hogy nem is figyelt arra, amit mondtam, nagyon reflexszerű volt a válasza.

Kimentem a srácok szobájából át a sajátomba. Ledőltem az ágyra, és elkezdtem bámulni a fehér plafont. Az utóbbi időben elég gyakran csináltam ezt. Ez volt az egyetlen dolog, ami valamennyire el tudta terelni a gondolataimat. Hasra fordultam, így tekintetem a falon lévő órára terelődött. Nem sokára elkezdik. Bemegyek Ivyhoz. Gyorsan felálltam, majd felvettem a kabátomat. Sapkát húztam, eltettem a telefonom, azután átléptem a srácokhoz. Megmondtam nekik hol leszek. Audrey-nak is szóltam, aztán elindultam gyalog. A szülei ma délelőtt voltak már bent. Az orvos bizakodó volt, holnap végre fel fogják ébreszteni. Már nagyon szeretném látni a szép kék szemeit és hallani a hangját. Hiányzik, ahogy megölel, mikor hozzám bújik, ha fázik, a puha ajkaival adott csókjai, az érintése. Egy szóval minden, ami ő maga. Hangos dudaszó rántott vissza a valóságba. Riadtan néztem körbe, de a figyelmeztetés nem nekem szólt. Elhaladtam a templom mellett, miközben gyorsítottam lépteimen. Igyekeztem minél hamarabb beérni a kórházba. Köszöntem a portásnak, majd a már megszokott útvonalon felmentem szerelmemhez. Útban hozzá szembejött velem Dr. Griffiths.

‒        Jó napot!

‒        Jó napot! – megállt előttem – Már kezdtem aggódni, hogy ma nem jön be.

‒        Nem, dehogy! – Mindennap bejöttem hozzá. – Csak szerettem volna egyedül lenni vele – magyaráztam.

‒        Értem – a doktor bólintott – A szüleivel ma már beszéltem. Holnap délelőtt felébresztjük, maga és a hölgy szülei, valamint a testvére bent lehetnek, ha szeretnének.

‒        Rendben, ezt majd megbeszélem velük – mondtam halkan.

‒        Az állapota bizakodásra ad okot, minden esélye megvan rá, hogy különösebb gond nélkül felépüljön – magyarázta az orvos.

‒        Értem – Most vajon hazudik?

‒        Dr. Griffiths – a folyosó végéről egy nővérke kiabált felénk.

‒        Elnézést – a doktor sietős léptekkel indult meg felé. Ordibálás egy kórházban? Érdekes.

Elmentem az utolsó előtti kórterem ajtajáig. Lassan benyitottam és ismét csak a szokásos látvány fogadott. Az ágya melletti asztalon három váza állt. Pár napja hoztam neki néhány csokor gerberát, ez a kedvenc virága. Még nem kezdtek el hervadni, így egy kicsit feldobták a komor kórtermet. Holnap ilyenkor már ébren lesz. Vissza fogom kapni és végre újra átölelhetem, megcsókolhatom, hallhatom a hangját. Most csak az egyenletes légzését hallom meg azt a még mindig idegesítő pityegést.

Az egyik széket az ágy mellé húztam és leültem rá. Pár percig néma csendben bámultam az arcát, majd megfogtam a jobb kezét.

‒        Nagyon szeretlek, érted? – szólaltam meg hirtelen – Egyszer néztünk együtt egy filmet, amiben a férfi beszélt a kómában lévő feleségéhez, emlékszel rá? Amikor a nő felébredt a kómából emlékezett arra, amit a férje mondott neki – meséltem az arcát kémlelve – Szóval, ezt most én is megpróbálnám. Holnap, mikor felébredsz, szeretném, ha megmondanád, milyen csokit szeretnél enni és ígérem, megszerzem neked – megszorítottam a kezét – Már alig várom, hogy újra velem legyél. Ígérem, kárpótolni foglak ezért a szörnyű útért. Soha többé nem erőltetek rád semmit, csak kérlek, gyógyulj meg! – könyörögtem neki.

A könnyek elkezdték szúrni a szememet. Tehetetlennek éreztem magam, és ezt mindennél jobban utáltam. Én férfi vagyok, nekem meg kellene tudnom védeni őt. Hogy történhetett ez? Édes mindig megvéd, vigyáz rám. A szeretete átsegít dolgokon, de én ezt nem tudom viszonozni neki. Miért nem? Talán tényleg igaz, nem érdemlem meg őt. Azért ragaszkodom annyira hozzá, mert ő jó nekem, de láthatóan én nem vagyok elég jó neki. Hagyd abba, már megint hülyeségeket gondolsz!

Az utóbbi pár napban gyakran kerültem vitába saját magammal. Furcsa volt, mert én nem szoktam ilyet csinálni, de úgy tűnt, ez az új helyzet új dolgokat generál. Ha ez így marad, keresni fogok egy orvost. Elengedtem szerelmem kezét, miközben felállva a székről fölé hajoltam. Apró csókot adtam fakó rózsaszín ajkaira.

‒        Holnap találkozunk – suttogtam – Szeretlek! – hosszasan néztem halovány arcát, majd elindultam kifelé a helyiségből.

Undorító kórház szag csapott meg a folyosón. Itt jobban érződött, mint Ivynál. Lassan egy hete jártam ide, de még mindig nem tudtam hozzászokni, azt hiszem, vannak dolgok, amikhez nem lehet. Elhagytam a kórházat és gyalog visszamentem a hotelbe. Ahogy beléptem szembe jött velem Gina.

‒        Szia!

‒        Szia, már kerestelek – állt meg előttem mosolyogva.

‒        Miért? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Azt hittem, bejössz velem hugihoz, de Anya szólt, hogy egyedül mentél – magyarázta.

‒        Igen, szerettem volna csak vele lenni.

‒        Megértem – közelebb lépett és megölelt – Holnap felébresztik, minden rendben lesz.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Izgatottság és félelem kavargott bennem. Az a gondolat motoszkált bennem, mi lesz, ha felébred és engem fog hibáztatni. Minden joga meg lenne hozzá, de attól még nagyon fájna. A forgolódástól durván leizzadva kimásztam az ágyból, és úgy döntöttem lezuhanyozok. Alaposan megmostam magam, azután a törölközőbe csavarva visszadőltem az ágyba. Kicsit korán volt még, ezért feküdtem vissza. Ezután megtörtént, amire nem számítottam. Bealudtam. Arra ébredtem, hogy valaki veszettül ráz.

‒        Liam! Liam, kelj fel! Mennetek kell! – Harry hangját ismertem fel.

‒        Fent vagyok, fent vagyok! – hirtelen ültem fel, minek következtében lecsúszott rólam a törölközőm.

‒        Hé, haver vegyél már fel valamit! – Haz elfordult.

‒        Bocs – visszarántottam a fekete anyagot.

‒        Öltözz fel, egyél, utána menj át Gináékhoz! – utasított, miközben kifelé tartott.

‒        Oké, és kösz – szóltam utána.

‒        Van mit – Szokásos Harryféle visszaszólás.

Felöltöztem, ettem, azután bekopogtam Audreyékhoz. Nagyjából negyed óra múlva sikerült elindulnunk a kórházba. Hazza meg Niall elkísért minket – inkább csak engem – lélekerősítés gyanánt, mert ők nem jöhettek be. A kórteremben várt minket az orvos meg egy nővérke. Lett volna lehetőség arra, hogy leüljünk, de inkább mindenki tisztes távolságban állt, hogy a doktor tenni tudja a dolgát.

‒        Akkor elkezdem – szólalt meg Dr. Griffiths.

A bent lévő készenléti kocsiról elvett egy fecskendőt, amit belenyomott az infúziós tasakba. Az egész folyadékot belelőtte, majd visszatette a fecskendőt. Ezután mindannyian bámulni kezdtük Ivyt. Az idő szinte megállt a helyiségben. Szerelmem pillái lassan rezegni kezdtek, aztán kinyitotta a szemét. Dr. Griffiths azonnal odalépett hozzá és a zsebéből elővett lámpával belevilágított a szemébe. Édes elfordította a fejét.

‒        Mi a fene ez? – kérdezte álmosan.

‒        Ivy, kérem, nézzem rám! Hogy érzi magát?

‒        Fáj a fejem.

‒        Ez normális.

‒        Hol vagyok? – körülnézett a szobában.

‒        Kórházban. Baleseted volt – válaszoltam közelebb lépve hozzá.

Rám emelte tekintetét, aztán mindenkit megnézett a helyiségben. Megrázta a fejét.

‒        Nem emlékszik, mi történt? – kérdezte az orvos.

‒        Nem – Ivy újra megrázta a fejét. Ismét körbenézett, majd a tekintete megállapodott rajtam. – Te ki vagy?