Please, say you remember me - 6.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? Hogy telik az új év? Tettetek új évi fogadalmat? :) Remélem, mindenki nagyon jól van, jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a Please, say you remember me folytatását, kíváncsian várom, mit gondoltok róla :) Jó szórakozást a részhez! :)
U.i.: Szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Malik-nak! :)

Puszi: Emily

01.21.

~ Liam ~

Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza, és a nevemet ismételgeti. Kinyitottam a szemem. Ahogy tisztult a kép, rájöttem, hol vagyok. Felültem, és szembe találtam magam Audreyval.

‒        Jó reggelt! – mosolygott rám.

‒        Neked is – a számat eltakarva ásítottam egyet.

‒        Remélem, nem haragszol, de tegnap este tettem egy kis altatót a teádba – vallotta be.

‒        Gyanús volt, hogy fura az íze.

‒        Mindenkiébe tettem, de úgy tűnik, a tiédbe több került, mert a többiek már rég fent vannak – magyarázta.

Tudtam, miért tette, így nem haragudtam rá. Gondoskodó volt, mint a lánya. Néha ő is eljátszotta ezt velem.

‒        Akkor már értem, honnan jött az erős fáradtság – megdörzsöltem a szemeimet.

‒        Reggeli után indulunk – Audrey felállt az ágyról.

‒        Rendben – körülnéztem és észrevettem, hogy a reggelim már itt van.

Ivy anyukája kiment, így teljesen magamra maradtam. Megmosakodtam aztán felöltöztem. Ezután megreggeliztem. A kaja palacsinta volt. Alig nyúltam hozzá, meg sem közelítette Ivy híresen finom palacsintáját. Híres, mert az összes rajongónk tudja, mindig megosztom, ha Baby ezt csinál nekem. Vagyis nekünk, mert ilyenkor Niall rendszeresen megjelenik a semmiből. Édes szereti, ha ott van, azt mondja olyan, mintha lenne egy gyereke. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes, ami megzavart az elmélkedésben. Az ajtó kinyílt és Harry jött be rajta.

‒        Elkészültél? – körbenézett a szobában.

‒        Mondjuk – levettem a kabátomat a fogasról.

‒        Alig nyúltál a reggelihez – jegyezte meg halkan a tányért nézve.

‒        A közelében sincs az övéhez képest – belebújtam a kabátomba. Haz arca szomorúvá vált.

‒        Lent megvárunk – hátat fordított, majd elindult kifelé.

‒        Oké – mondtam inkább csak magamnak, miközben felhúztam a cipőmet.

Ittam egy kis narancslevet, aztán lementem a recepcióra. Mindenki ott volt, de eggyel mégis többen voltunk.

‒        Szia! – az új jövevény átölelt.

‒        Szia, Gina! Mikor jöttél? – viszonoztam gesztusát.

‒        Ma, a hajnali géppel. Hogy vagy? – suttogta a fülembe.

‒        Meg vagyok – válaszoltam halkan, elhúzódva tőle. Kék szemeivel aggódva méregetett és tudtam, mit fog mondani:

‒        Minden rendben lesz.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Várnunk kellett egy kicsit, mielőtt bemehettünk hozzá. A szülei beszéltek az orvossal, addig mi eldöntöttük, ki kivel megy be, mert egyszerre csak két ember lehetett bent vele. Természetesen először a szülei nézték meg. Amikor kijöttek, Daviddel találkozott a tekintetünk. Nem sok mindent tudtam kiolvasni belőle, de gyűlölet és harag az nem volt benne. Azt hiszem, hatott rá, hogy a felesége beszélt vele. Utánuk Gina meg Hazza ment be. Pár perc után Ivy nővére sírva hagyta el a kórtermet nyomában Harryvel, aki láthatóan zaklatott volt. Audrey a lány után sietett, aki a mosdókat vette célba. Louis-n és Niallön volt a sor, hogy megnézzék őt. Én szándékosan akartam utolsó lenni. Haz mellé sétáltam.

‒        Mi történt? – kérdeztem halkan.

‒        Kicsit kiborult és nem hatott a vigasztalásom – válaszolt valamivel nyugodtabban.

Hazza nem reagál túl jól, ha sírni lát egy lányt. Végre valahára mi következtünk. Gyors léptekben mentem be a kórterembe nyomomban Zaynnel. Egy az egyben a tegnapi látvány fogadott. Az idegesítő pityegés, ami a gépből jött, a szerelmemből kilógó csövek, a csukott szemei és a mozdulatlan teste. Minden ugyanaz volt.

Hozzá sétáltam, majd megfogtam a kezét. Ujjaimmal puha bőrét cirógattam, miközben heges arcát néztem. Vártam a csodára. Arra, ami a filmekben történik meg, hogy a szeretett fél érintésére felébred a kómában lévő személy, de semmi nem történt. Bármit megadnék, azért, hogy újra láthassam a gyönyörű kék íriszeit, édes mosolyát, hallhassam a hangját. Zayn mellém lépett és kezét a vállamra tette. Felé fordítottam a fejem, így elkaptam együtt érző pillantását. Visszanéztem Ivyra.

‒        Liam…

‒        Ha azt mondod, minden rendben lesz, esküszöm, megütlek – néztem rá komolyan.

‒        Nyugodj már le! Ivy nem haldoklik, fel fog ébredni. Úgy csinálsz, mint aki a temetésére készül. Hagyd már abba! – komoly hangon beszélt.

‒        Fogd be! – morogtam. Tekintetem újra Ivyra vezettem.

‒        Nem! Kurva jó magadat hibáztatni, igaz?! Azt akarod, hogy ne sajnáljunk, de közben sajnáltatod magad. Ezen már nem tudsz változtatni és ez Ivyn sem segít – jelentette ki.

Igaza volt, mindenben. De hallani ezt, cseppet sem volt jó érzés. Nem számítottam arra, hogy nála fog először elszakadni a cérna, de örültem, amiért hozzám vágta ezeket. Feszült csöndben álltunk egy darabig, aztán Zayn megszólalt:

‒        Ne haragudj, ezt nem itt kellett volna – hangja ismét a szokásossá vált.

‒        Hát nem… de hallanom kellett ezeket – ismertem el.

Puszit nyomtam szerelmem kézfejére, majd óvatosan a teste mellé helyeztem. Még egy pillantást vetettem az arcára, azután visszamentünk a folyosóra. Előre engedtem Zaynt, így az aggódó tekintetek őt kapták telibe. Audrey meg Gina egymás mellett ültek a székeken, és utóbbi szerencsére, már nem volt olyan zaklatott.

A kórházban tett látogatásunk után visszaindultunk a hotelbe. A többiek taxival mentek, de én úgy döntöttem sétálok egyet. Nem nagyon akarták engedni, hogy egyedül legyek ez tisztán látszott rajtuk, de nem voltam lebeszélhető. Elindultam egyedül a járdán. A talpam alatt ropogott az a kevéske hó, ami az éjjel esett. Hideg volt, a kezeim fáztak, ezért mélyebbre dugtam a kabátzsebembe. Leheletem látszott a levegőben. Elsétált mellettem egy ember, aki cigarettázott. Nekem is rá kéne gyújtani. Ivy haragudna érte. Nem tudná meg. Harcot vívtam a lelkiismeretemmel. Elsétáltam egy bolt előtt, de nem mentem be cigiért. Szándékosan lassan haladtam, mindent tüzetesen megnéztem, nem akaródzott visszamenni a hotelszobába és bámulni a plafont. A taxizások alkalmával megjegyeztem, nagyjából merre kell menni és úgy emlékeztem, hogy az úton láttam valahol egy templomot. Nem tartottam magam mélyen vallásosnak, tulajdonképpen csak meg voltam keresztelve és kész, de úgy éreztem, ideje lenne egy imának.

Nem sokára megtaláltam a templomot. Az ajtaja előtt vacilláltam egy kicsit, végül besétáltam rajta. Ebben az időpontban csak néhány idős hölgy volt ott. Oldalt egy félreeső helyre sétáltam, majd leültem a padra. Körülnéztem az épületben. Alaposan megfigyeltem a festményeket meg a szobrokat. Miközben ezt csináltam, megnyugvás töltötte el a testemet. A helyemről ráláttam az ajtóra, így egyből észrevettem, amikor bejött valaki. A ruházata ismerős volt. Körbenézett, azután gyorsan távozott. Letérdeltem, közben összekulcsoltam az ujjaimat. Elmondtam az imát, amit valamilyen formában mindenki ismer. Míg a szöveget mondtam eszembe jutott, amit anya mesélt nekem. Ők is imádkoztak értem, amikor megszülettem. Keresztet vetettem és visszaültem a padra. Ne őt büntesd, hanem engem. Hagyd, hogy átvegyem a helyét! Szeretném, ha csodát tennél, nem értem, hanem érte. Cserélnénk és velem történne a baleset.

Tudtam, hogy ilyen csak a filmekben létezik, de úgy éreztem, ezt kell kérnem. Elvileg a csodáknak is van valóságalapjuk, vagy nem?
Eltöltöttem egy kis időt még a templomban, aztán tovább álltam. Lassan sétáltam és párszor a hátam mögé pillantottam. Az ismerős ruházatú ember tisztes távolságból követett engem. Már tudtam, ki volt az. Elővettem a telefonom és kiválasztottam a keresett személyt. Hívást indítottam. Meglepetésemre felvette.

‒        Szia! – üdvözölt, próbált természetes lenni.

‒        Szia, Gina! Meddig szándékozol még követni? – kérdeztem tőle, miközben hátra fordultam.

Nem szólt semmit csak gyorsabb tempóban megindult felém. Megszakítottam a hívást és eltettem a mobilom. Bevártam a szőke hajú lányt.

‒    Ne haragudj, de nem akartuk megkockáztatni, hogy esetleg valami őrültséget csinálsz – motyogta bűnbánóan.

‒        Semmit sem akartam csinálni – pillantottam rá.

‒        Csak biztosra akartunk menni.

‒        A ti családotokba mindenki ilyen aggódós? – néztem rá kíváncsian.

‒        A legtöbben igen, de én csak nem régóta vagyok ilyen – válaszolta.

‒        Furcsa.

‒        Valójában nem az – mosolyodott el.

‒        Örülök, hogy már megnyugodtál – váltottam témát.

‒        Nehéz volt őt így látni – ismerte el.

‒        Tudom – Nekem is az volt.

‒        Mit mondott neked odabent Zayn?

‒        Miből gondolod, hogy mondott valamit? – kérdeztem vissza.

‒        Női megérzés – felsóhajtottam. Az őrületbe tudnak kergetni ezzel a kifejezéssel.

‒        Csak azt mondta, amit hallanom kellett – jelentőségteljesen néztem rá.

‒        Ó… jó, hogy ez neki jutott – jegyezte meg.

‒        Miért? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Mert mi biztosan kiabáltunk volna veled, erre pedig most nincs szükséged – válaszolta őszintén.

‒        Jogos lett volna – megérkeztünk a hotel elé.

‒        Nem feltétlenül – rám mosolygott, majd elindult befelé az épületbe.