Please, say you remember me - 5.rész

Sziasztok!

Szeretnék Mindenkinek nagyon kellemes karácsonyt kívánni :) Remélem, mindannyian a szeretteitekkel tudjátok tölteni az ünnepeket. Az én ajándékom Nektek a Please, say you remember me folytatása, fogadjátok szeretettel. Jó szórakozást a részhez! :)
Mivel ebben az évben már biztosan nem fogok bejegyzést hozni, most szeretném megragadni az alkalmat, hogy sikerekben gazdag boldog új évet kívánjak Nektek! :)
Valamint, szeretnék boldog szülinapot kívánni az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak!

Puszi: Emily

~ Liam ~

A plafont néztem már órák óta. Csak Ivy körül forogtak a gondolataim. Tudtam, hogy számára jelen pillanatban a kórháznál nincs jobb hely, de aggódtam érte. Pozitívan kellett volna hozzá állnom, de képtelen voltam rá. Nagyon rossz előérzetem volt. Hirtelen rezegni kezdett a telefonom az éjjeliszekrényen. Elvettem onnan és megnéztem, mi történt. Zayn küldött egy SMS-t, amit sietve megnyitottam.

„Hova kell mennünk?”

Gyorsan bepötyögtem a címet, majd elküldtem.

„Nem sokára ott vagyunk.”

Szinte azonnal jött a válasz. Magamban nyugtáztam a dolgot, ahogy visszatettem a telefonomat az éjjeliszekrényre. Elvettem az ott lévő vezetékes telefont és kértem fel magamnak inni valamit. Szívesen kértem volna alkoholt, de Édes – a vese problémáimra való tekintettel – nem szerette, ha iszom. Nem sokára felhozta az italomat egy kedves lány. Ittam egy pohárral, azután visszadőltem az ágyra. Alig vártam, hogy megérkezzenek a többiek és eltereljék kicsit a gondolataimat. Eltelt némi idő, amikor megint rezegni kezdett a mobilom.

„Itt vagyunk H”

Elolvastam a rövid üzenetet, majd válaszoltam rá.

„Mindjárt lent leszek.”

A készüléket az ágyra dobtam, miközben felültem. Összeszedtem magam, aztán megindultam lefelé a recepcióra. Ott a srácok meg Ivy szülei vártak rám. Elintéztem a szobakulcsaikat, ezután felmentünk az emeletünkre. A szobáink egymás mellett voltak, és mi bezsúfolódtunk a négy ágyasba. Becsuktam az ajtót magunk mögött. Óvatosan mertem csak szerelmem szüleire nézni, az arcukról semmit sem tudtam leolvasni. Pár perces néma csendnyi egymásra bámulás után Niall elém állt, és megölelt. Nagyon szarul nézhetek ki, ha még ölelést is kapok.

‒        Minden rendben lesz – úgy mondta, hogy csak én értsem.

Nialler cselekedetére a többi fiú is átölelt. Lassan elhúzódtak tőlem. Mindegyikük szemében ugyanazt láttam, aggodalom és sajnálat csillogott bennük.

‒        Mikor láthatjuk a lányunkat? – figyeltem fel Audrey hangjára.

‒        Holnap – pillantottam rá.

‒        Mi történt pontosan Ivyval? – kérdezte David.

‒        Neki ütközött a pálya végében lévő épületnek.

‒        Te láttad már őt? – szólalt meg az anyukája.

‒        Igen – motyogtam.

Audrey elindult felém. Legbelül féltem attól, hogy pofán vág, de úgy éreztem megérdemelném. Ahelyett, amit vártam, átölelt.

‒        Eszedbe se jusson magadat hibáztatni! – szorosan fonta körém a karjait. Akkor kit kellene?

‒        Mit mondott az orvos? – kérdezte a szerelemem apja.

‒        A sérülései miatt mesterséges kómában tartják, egy hét múlva fogják felébreszteni – válaszoltam. Zaynre pillantottam, neki ezt elmondtam, azt hittem, tudatja majd a többiekkel is.

‒        Minden rendbe jön – Audrey is ezt mondta.

Mindenki ezt hajtogatta, de ez belőlem az ellenkezőjét váltotta ki. Féltem. Elfogott egy nagyon rossz érzés. Nem tudtam pozitívan hozzáállni és bízni abban, hogy jól lesz. Az anyukája elengedett.

‒        Beszéltünk a szüleiddel, de Ivy barátait még nem értesítettük – szólalt meg Louis.

‒        Majd mi felhívjuk őket – reagált azonnal Audrey.

‒        Nem lenne jobb, ha addig nem szólnánk senkinek, amíg nem tudunk biztosat mondani nekik? – Harry kérdőn nézett körbe.

‒        Haz mond valamit, ha most szólunk egy hétig ők is enni fogják az ideget – helyeselt Zayn.

‒        És ha közben valamelyikük jelentkezik, akkor mit csinálunk? Hazudunk? – pillantott körbe az egyetlen nő közöttünk.

‒        Jó, ha valamelyikük jelentkezik, akkor elmondjuk mindenkinek – zártam le a vitatkozást.

‒        Rendben, ha ezt befejeztétek, akkor mindenki menjen aludni. Holnap reggel bemegyünk a lányomhoz – David határozottan megindult kifelé a szobából.

Nem nézett rám, de úgy éreztem, ő már megtalálta, kit fog hibáztatni. A felesége utána sietett, az ajtó pedig nyitva maradt.

‒        Nem teheted ezt vele! – ennyit hallottam, mielőtt becsukódott a mellettünk lévő szoba ajtaja.

Ivy apja nem csíp engem, és a másik lánya párját sem szereti, pedig ő is jó srác. Elindultam a saját helyem felé.

‒        Liam, nem akarsz inkább velünk aludni? – szólt utánam Niall – Összetoljuk az ágyakat.

‒        Értékelem, amit tenni próbáltok, de nem – átléptem a küszöböt.

Hallottam, ahogy valamelyikük utánam indul, de Zayn megállította.

‒        Hagyd, szüksége van erre.

Átsétáltam a szobámba. Feloltottam a villanyt, aztán a bőröndömből kiszedtem a fekete törölközőmet. Gyorsan lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Még mindig csak Ivyra tudtam gondolni. Azt hittem, ha itt lesznek a srácok, jobb lesz, de némileg zavart a jelenlétük. Perpillanat magamat sem tudtam elviselni, nemhogy őket. Hiányzott a szerelmem, vele akartam lenni. Szerettem volna megölelni és megmondani neki, hogy szeretem. Összebújva elaludni vele, mint mindig, amikor nem kell távol lennem tőle. Hirtelen kopogtatás szakított ki a gondolataim közül. Kelletlenül felültem és felvettem a köntösöm. Ha a fiúk lesznek azok, esküszöm, kinyírom valamelyiküket. Kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre Audrey állt előttem két pohárral a kezében. Félreálltam, így szabadon be tudott sétálni a helyiségbe. Becsuktam a nyílászárót, majd várakozóan kezdtem nézni rá.

‒        Ezt neked hoztam – nyújtotta felém a jobb kezében lévő poharat. Elvettem tőle.

‒        Köszönöm – belenézve láttam, hogy tea van benne. Letettem az éjjeliszekrényre és leültem az ágyra.

‒        Szeretnék bocsánatot kérni David viselkedése miatt. Nem gondolja komolyan, csak fél és dühös, most nagyon zaklatott – bizonygatta leülve mellém.

‒        Tudom – sóhajtottam fel. Miért ilyen kedves velem?

‒        Bármi is lesz, nem a te hibád – jelentette ki. Sablon szöveg, csak meg akar nyugtatni.

‒        De igen, versenyeztünk – motyogtam – Először csak a haladó pályán, de hagytam nyerni és hisztizni kezdett. Azt ajánlottam, próbáljuk meg még egyszer a nagy pályáról. Belement és… – elhallgattam.

‒        Nem te tehetsz róla.

‒        De igen! Ha nem hagyom nyerni, akkor most nem lenne semmi baja – fakadtam ki. El kellett mondanom. Valakinek muszáj volt megtudnia, mit tettem.

‒       A körülmények hozták így, nem a te hibád – megszorította a kezemet – Tudom, hogyha módodban állt volna megvédeni őt, akkor megtetted volna. Tudom, mennyire szereted őt – biztosított róla.

‒        De velem engedted el, rám bíztad őt és ez lett a vége.

‒        Ne ostorozd magad, baleset volt.

‒        Hogy tudsz ilyen nyugodtan itt ülni mellettem és győzködni engem? – pillantottam rá. Tekintetét egy pillanatra rám vezette, majd az ajtó felé nézett.

‒        Az én kis virágszálam mindig meggyógyul – mosolyodott el.

‒        Ezt most nem értem.

‒        Nem tudom, mit és mennyit mesélt neked a gyerekkoráról, de ő nagyjából ötször annyiszor sérült meg, mint Gina – magyarázta – Azt hittem, ha már van egy nagyobb gyerekem, akkor nem érhet meglepetés a következővel, de Ivyval két éves korára legalább tízszer voltunk a kórházban – emlékezett vissza.

‒        Nem említette, hogy beteg volt – sóhajtottam fel.

‒        Nem, dehogy! Erről szó sincs – szinte azonnal tiltakozni kezdett. Kérdőn néztem rá. – Ő lenyelt dolgokat, elesett, leesett a szekrényről, összetört egy vázát és az üvegszilánkok megvágták, elesett az udvaron, a nagy sziklaköveken, a kutya fellökte emiatt legurult a lépcsőn – sorolta.

‒        Ezek közül említett néhányat – szólaltam meg.

‒        Egyszer véletlenül fejbevágta a szomszéd gyerek egy kalapáccsal, és akkor még a törésekről nem is beszéltem.

‒        Mondta, hogy a karja volt begipszelve – emlékeztem vissza.

‒        Melyik esetet mesélte el, mert a karjai összesen háromszor törtek el? – kék szemeivel – melyek pont olyanok voltak, mint a lányáé – engem figyelt.

‒        Te jó ég!

‒        Egyszer a lábát is eltörte és néhányszor az orrát is – tűnődött el – Kissé szerencsétlen volt szegény, de aztán ezt kamasz korára kinőtte. Sok minden történt vele, de mindig meggyógyult, hegek se nagyon maradtak rajta. Ezért hiszek abban, hogy most is jól lesz – halványan elmosolyodott. Fura mód ez a sok dolog, ami szörnyen hangzott kicsit megnyugtatott.

‒        Miért nem beszélt nekem ezekről? – mondtam ki, amire gondoltam.

‒        Nem tudom – Audrey beleivott a teába. Talán szégyellte?

‒        Tudom, hogy megbízott bennem, de furcsa, hogy ezekről alig beszélt.

‒        Ivy néha kiszámíthatatlan.

‒        Tapasztaltam – vigyorodtam el.

Elvettem a poharat az éjjeliszekrényről és beleittam. Citromos tea volt, de nem olyan, mint, amit mi iszunk.

‒        Fura íze van.

‒        Igen, a többiek szerint is – állt fel az ágyról. Ezek szerint a srácoknak is kért. – Próbálj meg aludni! – kérte halvány mosollyal az arcán.

‒        Rendben, jó éjt!

‒        Jó éjt! – figyeltem, ahogy becsukja az ajtót maga után.

Megint kortyoltam a teából. Egyre furább az íze. Megittam az egészet, azután befeküdtem az ágyba. Oldalra fordulva szemeimmel keresni kezdtem Ivy testét. Itt kellene lennie, még mindig nem fogtam fel teljesen. Átfordultam a másik oldalamra és felhúztam a lábaimat. Az agyam folyamatosan kattogott. Nem számítottam túl sok alvásra. Csak feküdtem, és a sötétben néztem az előttem lévő szekrényt. Féltem lehunyni a szemem, mert vagy a balesetet láttam újra, vagy pedig Ivyt a kórházba, tele hegekkel és belőle kilógó csövekkel.

‒        Hogy lehet ilyenkor pozitívnak maradni? – suttogtam a sötétségbe.

Nagyjából húsz perc után elkezdtem ásítozni. Hirtelen, a semmiből hatalmas fáradtság lett úrrá rajtam. Küzdöttem vele egy kicsit, de végül ő nyert és mély álomba zuhantam.