Sziasztok!
Hogy vagytok? Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, és zökkenőmentesen kezdődött az új évetek, amiből egy hónap már mindjárt el is telik. Aki már régebb óta követi munkásságomat az tudja, mi a jelentkezésem oka, aki még új, annak mondom: szülinaposunk volt, ami nem jelent mást, mint történetet. Ezúttal is egy fordítást hoztam Nektek, egy olyan párossal, akik voltak már a blogon. Jó szórakozást a történethez! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Maliknak! :)
Louis büszke volt az írás tudására. Úgy érezte, ez valahogy egyfajta kárpótlás az ének hangja miatt, amiről tudta, nem a legerősebb. De azzal, hogy dalokat írt, úgy érezte hozzájárul a zenekar sikereihez, mintha valóban jelentős része lenne a One Directionnek; valaki, akire szükség van. Legtöbbször a szavak könnyen jöttek neki, és lenyűgöző sebességgel sikerült tele írnia a lapokat egymás után dalszövegekkel. Alkalmanként dúdolt is vagy dallamokat játszott a zongorán, de a szavak mentek neki a legjobban.
De néha, mint ma este, semmi nem tűnt elég jónak. A tollát rágcsálta frusztráltan és bámulta azt a legkevésbé sem kielégítő pár mondatot, amit lefirkált csak azért, hogy utána áthúzhassa. Totális hülyeség. A szavak értelmetlen fecsegésnek tűntek, az agya úgy viselkedett mintha még sohasem hallott volna semmi zenéhez közelit, nulla inspirációt adva neki az új dalhoz.
Louis szerencséjére megvolt a praktikája az ilyen helyzetekre; a titkos gyógymód. Valami, amit elrejtett a világ elől, ezt használta, amikor a képzelete cserben hagyta őt és semmi sem úgy alakult, ahogy szerette volna. Kezébe vette a telefonját, majd rányomott a megmentője fényképére. Hét csörgésbe telt, mielőtt felvették, ami nem igazán hatott furcsának, tekintve, hogy hajnali kettő óra volt.
„Szia, én vagyok. Vészhelyzet van. Azonnal ide kell jönnöd!” – csak ennyit mondott, és mielőtt az ember a vonal túlsó végén egyáltalán megszólalhatott volna, Lou már le is tette. Kicsit kényelmetlen volt, hogy nem tudtak egy szobában lenni, de ez az egész hamarosan véget fog érni, ezért nem panaszkodott miatta túl sokat. Türelmetlenül várt, és amikor eltelt öt perc, azon gondolkozott, felhívja-e újra, hagyja abba az írást mára, vagy egyszerűen csak rángassa ide erővel a másik fiút. Hol lehet? Ezután végre halk kopogtatás jött a szobája ajtaja felől, mire a fiú felugrott az ágyáról, ahol eddig ült, hogy kinyissa és beengedje a másik srácot.
„Zayn!” – Louis berángatta a félig alvó fiút. Egy pillantást vetett a folyosóra, hogy meggyőződjön, senki sem látja, ahogy a fekete hajú srác besurran a szobájába. Amikor nem látott senkit, becsukta az ajtó és be is zárta maga mögött, majd megfordult, így Zaynre tudott nézni. Nagyon imádni valóan nézett ki, egy túlméretezett póló lógott vékony alakján, a szemei puffadtak voltak az alvástól.
„Mi az Lou? Azt mondtad – hangos ásítás – vészhelyzet van” Igen, oka volt annak, hogy idehívta őt. A kék szemű fiú kétségbeesetten bólintott és az ágy felé húzta a bandatársát, lenyomva őt a matracra.
„Nem megy a dalírás. Gyere, ülj le ide!” – Louis odamutatott kérve a zavarodott és nem teljesen ébren lévő Zanyt, aki egyszerűen csak csinálta, amit mondtak neki. Még nem kezdett el panaszkodni amiatt, hogy kirángatták az ágyból, ami valószínűleg azért volt, mert még nem teljesen fogta fel, hogy ébren van. Most, hogy Zayn az ágyában ült a falnak támaszkodva, Louis elhelyezkedett az ölében és a másik fiú meleg karjait a saját dereka köré fonta.
„Louis, mit…?” – mielőtt Zaynnek
sikerült volna feltennie a kérdését, Lou félbeszakította:
„Sss, koncentrálnom kell, csak maradj
úgy, ahogy vagy!” – és a fekete hajú srác azt tette. Voltak alkalmak, mint
amilyen a mostani is, amikor hálás volt azért, hogy a fiatalabb fiú bárhol képes
volt aludni.
A háta mögött Zayn álmos volt és gyöngéd, Louis érezte, ahogy közelebb húzza: „Jó éjt, Loueh!” – a bradfordi akcentus, mindig jobban hallható volt, amikor a fiatalabb fiú fáradt volt, Lou titokban imádta ezt. A borotválatlan szakáll csiklandozta az arcát, ahogy Zayn a fejét az idősebb fiú vállán pihentette. Érezte, ahogy az inspiráció máris érkezik.
'Cause nobody knows you, baby, the way I do
And nobody loves you, baby, the way I do
It's been so long, it's been so long, you must be fireproof
Louis lenézett Zayn ujjára, ahol a sötét gyűrű, amit kicsivel több, mint egy éve vett, sziporkázott az éjjeli lámpa fényében. Nem tudta megállni, mosolygott. Hamarosan a szavak könnyedén folytak a papírokra és látta, ahogy az új dal testet ölt. A másik fiú már csendesen aludt mögötte, Louis érezte a szívverését és a lassú lélegzetvételeit is. Elmosolyodott, majd egy új sort írt a dalszöveghez. Biztos volt benne, hogy reggel ezt a mentőakciót rendesen meg fogja köszönni a jegyesének.
'Cause nobody saves me, baby, the way you do.
Ha elolvastad, kérlek, jelezd! :)
