2018. július 30.

Please, say you remember me - 26.rész


Sziasztok! 

Hogy vagytok? :) Remélem, el tudjátok valahogy viselni ezt a hőséget. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)
Szeretnék utólag is nagyon boldog 8. évfordulót kívánni a srácoknak, akik nélkül az életem üres lenne ❤❤❤❤❤
Puszi: Emily 






03.02.
~ Liam ~
Meg szerettem volna tenni, tényleg, de úgy éreztem, kihasználnám őt. Más esetben, már régen a karomban lett volna és az emeleti szobánk felé igyekeztem volna vele. Elhúzódtam a falnak támaszkodó alakjától. Ivy félig kinyitotta az egyik szemét, amikor észrevette, hogy nem csinálok semmit, a másikat is.
       Valami baj van? – halkan kérdezte. Megráztam a fejem. Arckifejezése zavart lett, de nem szólalt meg.
       Azt hiszem, ideje lesz aludni menni – mondtam. Édes arcára felszökött némi pír, majd az egyik kezével kényelmetlenül dörzsölni kezdte a másikat. – Nézd…
       Ne kezd el! – durván félbeszakított.
       Ivy…
       Ne! Ne magyarázkodj! – elindult az emelet felé.
       Ivy, kérlek! – elkaptam a csuklóját és magam felé húztam. Már könnyes volt a szeme.
       Nem érdekel – alig tudta kipréselni magából a szavakat, miközben a kezét rángatva szabadulni próbált.
       Kérlek, érts meg! Csak nem akarom, hogy holnap reggel megbánd, hogy megutáld magad és engem is, amiért valami olyat tettünk, amiben nem voltál biztos – felemeltem a hangom, de erre csak akkor jöttem rá, mikor Ivy összébb húzta magát. – Nem akartam kiabálni, sajnálom – elengedtem a kezét, ő pedig azonnal felfelé indult.
Mire felocsúdtam, már hallottam becsukódni a szobánk ajtaját. Remek egy este volt. Fáradtan sóhajtottam fel. Remélem, reggelig átgondolja és megérti.
Felmentem a vendégszobába, ami lassan a saját helyemmé vált. Ahogy becsuktam az ajtót, a másik kinyílt. Kisvártatva be is csukódott, majd vízfolyásra lettem figyelmes. Fürdik. Ez egy jó ötlet. Megvártam, amíg elkészül – nem időzött túl sokat – azután én is birtokba vettem a helyet.
Szarul éreztem magam, amiért veszekedtünk. Nem voltunk veszekedősök, persze becsúsztak viták, de kinél nem? Amikor vitáztunk, legtöbbször külön aludtunk, de reggelre valamelyikünk feladta, és bebújt a másik mellé. Volt egy olyan érzésem, hogy ez most nem fog megtörténni. Amint a fejem a párnához ért, elnyomott az álom.

Reggel fél kilenc után ébredtem fel. Szabad napot kaptunk, így nem kellett korán kelnem. Ahogy kisétáltam a mosdóba, a szobánk felé néztem, be volt csukva az ajtó. Miután megmosakodtam, óvatosan lenyomtam a kilincset, belestem a szobába. Ivy nem tartózkodott odabent. Azonnal elöntött a pánik. Hol a fenében van? Körülnéztem. Az ágyat bevetette, de üzenetet sehol sem találtam. A telefonomat is megnéztem, de ott sem hagyott semmit. Lementem a földszintre. Sem a nappaliban, sem a konyhában nem találtam őt. A nagy kabátja hiányzott a fogasról és a csízmáját sem láttam. Szóval ennyire mérges vagy, hogy még csak látni sem akarsz?
Visszamentem és felöltöztem, de közben végig azon kattogtam, vajon hova mehetett. Szörnyű beismerni, azonban ötletem sem volt hol keressem. Elővettem a telefonom és az oly sokszor tárcsázott névre böktem. Pár csörgés után egyszerűen kinyomta. Au! Újra próbáltam, hátha csak véletlenül nyomta ki. A hangposta fogadott. Csalódottan tettem le. Megreggeliztem, azután számba vettem, hova mehetett. Úgy gondoltam, nincs egyedül, ezért felhívtam Ginát.
       Szia, Liam! – kedves hangja reményt adott.
       Szia, Gina! Ivy véletlenül nincs veled? – próbáltam eltüntetni az idegességet a hangomból.
       Nincs, én dolgozom. Történt valami? – szinte magam előtt láttam, ahogy összeráncolta a homlokát.
       Tegnap veszekedtünk… ma reggelre pedig… elment itthonról – mondtam lassan.
       Nézd, ha hazaértem, megpróbálok beszélni…
       Ne! – szakítottam félbe – Megoldom, csak azt szeretném tudni, merre van – magyaráztam.
       Oké, megkérdezem Anyáékat, de nem hiszem, hogy odament – szólalt meg.
       Rendben, köszönöm. Szia! – elköszönt, aztán bontottam a vonalat.
Nagyjából tíz perc múlva írt egy SMS-t.
„Ivy nincs a szüleinknél :(”
Felsóhajtottam. Megköszöntem, majd egy darabig tanácstalanul meredtem a telefonomra, aminek a háttere egy kép volt kettőnkről. Hogy a fenébe jutottunk el idáig?
Felhívtam a boltját, ahol Mira vette fel.
       Szia, ne mondd végig, Liam vagyok – fojtottam belé a szót.
       Ó, szia!
       Figyelj csak, Ivy véletlenül nincs ott?
       Nincs, csak a jövőhéttől jön dolgozni – válaszolta.
       Igen, tudom – felsóhajtottam.
       Valami gond van? – kérdezte aggódva.
       Itthon vagyok, de Ivy elment valahova és nem veszi fel a telefonját. Nem tudom, hol van.
       Ó – kínos csönd állt be közénk, amit végül ő tört meg – Felhívom neked én – ajánlotta.
       Kikapcsolta a telefonját – motyogtam, miközben kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Újabb kínos csönd jött.
       Figyelj, biztos jól van, ne aggódj érte! – vigasztalása jólesett. Na, ezt erősen kétlem.
       Persze, tudom… csak nem szólt és ez… szóval, ezt nem így szoktuk – hebegtem.
       Mi is próbáljuk hívni és amint megtudunk róla valamit, szólunk – ígérte.
       Rendben, köszönöm – hálálkodtam.
       Nincs mit – hangján érződött a mosolygás.
       Szia! – elköszönt és bontotta a vonalat.

Idegesen feküdtem az ágyunkon, aminek teljesen olyan illata volt, mint Édesnek. Lett volna mit csinálnom itthon, azonban képtelen voltam rajta kívül másra gondolni. Miért nem akarja megmondani, hol van? A takarón lévő telefonom hirtelen csörögni kezdett. Úgy kaptam fel, mintha az életem múlott volna rajta. Még csak azt sem néztem meg ki telefonált.
       Ivy? – szóltam bele hadarva.
       Nem… Harry vagyok – bandatársam bizonytalanul válaszolt.
       Ó, szia! – csalódottságom nyilvánvaló volt a hangomban.
       Ha már Ivyt emlegeted – szólalt meg – Bent vagyok a városban és úgy öt perce összefutottam vele, azzal a fiúval volt a boltjából, tudod, akinek nem tudom megjegyezni a nevét – beszélt tovább.
       Jimmy – motyogtam. Elöntött a féltékenység. Ő nem az a fajta, aki bepróbálkozna egy lánynál úgy, hogy közben van valakije, ennek ellenére tombolni kezdett bennem a harag.
       Igen, ő az! Ha hallom a nevét, beugrik – mondta a vonal túlsó oldalán, míg én az előszoba felé tartottam.
       Hol láttad őket? – kérdeztem idegesen, a kezemben a kabátommal.
       Mi történt?
       Hol láttad őket? – ismételtem el, a kulcsaimat keresve.
       Nem mondom meg, amíg nem válaszolszMenj a francba!
       Mindegy, mit akartál? – förmedtem rá.
       Mondd már el, mi van! – Harry kezdte elveszíteni a türelmét.
       Tegnap este összevesztünk, ma reggelre pedig szó nélkül lelépett – meséltem frusztráltan a nappali felé igyekezve, hogy fel tudjam venni a cipőmet.
       Várj, nem tegnap volt a randi? Nem sikerült jól?
       De, a randi jól ment. Csak… utána lett gond – magyaráztam kényelmetlenül.
       Ez így nagyon homályos – adta a tudtomra. 
       Nem akartam kihasználni a helyzetétEzt sokféleképpen lehetett érteni, de tudtam, mire fog gondolni.
       Ó – csak ennyit mondott.
       Most mérges rám, csak azt nem értem, mi köze ennek az egésznek JimhezMiért van vele?
       Nem biztos, hogy van összefüggés – szólalt meg – És nem hinném, hogy jó ötlet lenne, ha idejönnél, és letámadnád őt.
       Igazad van, de megőrjít ezzel az egésszel – mélyet sóhajtva lehuppantam a kanapéra. A kulcs kiesett a kezem közül, de nem érdekelt. Az orrnyergemet kezdtem masszírozni.
       Várd meg, amíg haza megy, aztán óvatosan érdeklődd meg, merre járt – tanácsolta – Amúgy, amikor összefutottam velük, Ivy nem jött zavarba, úgy néztek ki, mint két barát, akik együtt lógnak.
       ÉrtemRemélem, igazad van.
       Egyébként, azért hívtalak, hogy holnap hány órára kell mennünk?
       Reggel nyolcat beszéltünk meg.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Édes három óra után érkezett meg. Hallottam, mikor megállt az autó a házunk előtt. A nappali ablakából leskelődtem. Láttam, ahogy Édes áthajolva átöleli Jimet. Valamit mondott neki, azután nagy mosollyal az arcán kiszállt a kocsiból. Hátra fordulva intett neki, miközben ő elhajtott. Elléptem az ablaktól, amint megfordult és a ház felé indult. Nem terveztem elé menni, a „rejtekhelyemen” vártam, hogy belépjen. Hallottam, ahogy babrál a kulcsokkal. Be lenne zárva? Végül is én nem voltam kint. A kulcs elfordult a zárban, majd meghallottam lépteit. Vetkőzés zaja jött az előszoba felől, mire lassan az ajtóhoz sétáltam.
       Szia! – hangomra ijedten felém fordult.
       Megijesztettél – motyogta a kezét a szívére szorítva.
       Bocsi, nem akartam.
       Nem tudtam, hogy itthon leszel – lassan beszélt.
       Ma szabad napom volt, említettem neked korábban.
       Nem igaz, nem mondtad – rázta meg a fejét.
       De, biztos vagyok benne – erősködtem. Mondtam neki, vagy nem?
       Nem szóltál róla. Ha mondod, biztos szólók neked, hogy Jimmyvel programunk van – érvelt tovább.
       Hol voltatok? – próbáltam nem számon kérően feltenni a kérdést.
       A városban. Múltkor, mikor a lányok itt voltak, zokon vette, hogy ő nem tudott jönni. Megbeszéltük, hogy majd találkozunk valamikor és ma ért rám – magyarázta.
       Ó, okéTúlreagáltam volna?
       Öm… ami a tegnap estét illeti… – kíváncsian pillantottam rá. Édes kerülte a tekintetemet. – Sajnálom, ami történt – motyogta a padlót nézve.
       Nincs semmi baj – közelebb léptem hozzá. Hála az égnek, megértette.
       De van – tiltakozott – Túlreagáltam és ezért bocsánatot kérek – óvatosan az álla alá nyúlva felemeltem a fejét, így végre rám nézett. A füléhez hajoltam.
       Elfogadom – suttogtam, aztán elhúzódva apró puszit hintettem az arcára, mire Édes elpirult. – Kérsz valamit enni?
       Nem – megrázta a fejét – Csak egy teát szeretnék – egy pillanatra a szemeimbe nézett.
       Biztos? – húztam fel a szemöldököm.
       Igen – bólintott – Jimmyvel ettünk egy kis gyors kaját is – válaszolta.
       Rendben, akkor gyere! – megfogtam a kezét és bevezettem a konyhába.
Együtt megcsináltuk a teát, míg felforrt a víz, én összedobtam magamnak egy szendvicset. Csöndesen teáztunk a konyhában. Többször is magamon éreztem Édes tekintetét. Felnéztem.
       Mi az? – mosolyodtam el.
       Mérges vagy, amiért nem voltam ma itt? – félve kérdezte.
       Nem – megráztam a fejem.
       Most hazudsz? – pillantott rám. Nem válaszoltam. – Feltételezem, hogy ez egy igen – elmosolyodott.
       Szeretnél valamit csinálni a nap hátralévő részében? – kérdeztem.
       Ha lehet, ne menjünk sehova.
       Oké, én filmezésre gondoltam.
       Rendben – bólintott.





Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)