Please, say you remember me - 18.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, nagyon jól és remekül telnek a napjaitok :) Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 11.000 oldalmegjelenítést. Nagyon megfoghatatlan az, amit ezzel kapcsolatban érzek, mindenkinek köszönöm, aki ehhez egy kicsit is hozzájárult :)
Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.17.

~ Ivy ~

Éreztem, ahogy Liam mocorogni kezd mellettem az ágyban. Hagytam neki, hogy itt maradjon, ám valójában nekem kellett volna ezt kérni tőle, de nem mertem. Csak meg voltam ijedve, azonban nem akartam játszani vele. Attól féltem, ha arra kérem maradjon, többet fog erről gondolni, mint ami. Átfordultam a másik oldalamra, így ráláttam a mellettem fekvő fiúra. Sötétség borította a szobát, ezért nem láttam rendesen, de magamon éreztem a tekintetét. Az ágy széle felé mozdult, amit nem tudtam mire vélni.

‒        Felébresztettelek? – suttogta.

‒        Nem – megráztam a fejem – Már fent vagyok egy ideje.

‒        Biztos nem akarsz beszélni róla? – felkönyökölt a párnára.

‒        Igen – hirtelen tompa zene hangjai ütötték meg a fülemet.

‒        Ez az enyém, mennem kell – lehúzta magáról a takarót, majd kimászott az ágyból.

Gyorsan hagyta el a szobát, az ajtót viszont nem csukta be. A zene elhallgatott, helyébe szekrényajtók nyitódása-csukódása és más féle zajok társultak. Miután Liam megmosakodott a fürdőben, visszajött a szobába. Egy darabig az ágy végében állt, mint aki nem tudta, mit is csináljon. Felültem.

‒        El kell mennem – szólalt meg végül – Meg leszel egyedül? – kérdezte bizonytalanul.

‒        Van más lehetőség? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Eljöhetsz velem a stúdióba, ha szeretnél, a srácok is ott lesznek – válaszolta. Mérlegeltem egy kicsit.

‒        Azt hiszem, ezt most kihagyom – pillantottam rá.

‒        Oké – bólintott – A telefon legyen a közeledben, mert hívni foglak – figyelmeztetett.

‒        Rendben – elnyomtam egy ásítást.

‒        Vigyázz magadra! – mondta kifelé indulva a helyiségből.

‒        Te is – automatikusan válaszoltam ezt, csak úgy jött, mint amikor valaki szép napot kíván és így viszonozod.

Liam elhagyta a házat, ezzel teljesen egyedül hagyva. Nem keltem még fel, úgy döntöttem lustálkodom még egy kicsit.

Tíz után a telefonom csörgésére riadtam fel. Azt hittem, tudom ki lesz az, de meglepetés ért, mert Gina neve villogott a képernyőn.

Anya szülinapja miatt akart beszélni velem. Illedelmesen végig hallgattam. Azt szerette volna, hogy huszadikán szombaton együtt köszöntsük fel. Őszintén megmondtam neki, mi a véleményem erről, de a nővérem szelektív hallása megint bekapcsolódott. Nem hagyott békén, amíg egy majd át gondolom-ot ki nem sajtolt belőlem. Ezután a hogy létem felől érdeklődött. Kihasználtam az alkalmat és rákérdeztem valami számomra fontosra.

‒        Gina, kérdezhetek valamit? – türelmesen vártam, mit fog mondani.

‒        Persze – hangjából úgy tűnt, mosolyog.

‒        Te tudod pontosan hogyan sérültem meg? – egy kis csend állt be a beszélgetésbe.

‒        Síbaleseted volt – halkan beszélt, amit nem tudtam mire vélni.

‒        Igen, ennyit én is tudok, az érdekelne pontosan hogyan történt – magyaráztam.

‒        Liammel voltál, ő talán meg tudná ezt mondani neked, de egyelőre még ne kérdezd erről – kérte ellentmondást nem tűrő hangon.

‒        Miért? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Mert, még nem biztos, hogy képes róla beszélni. Ő látta az egészet és nagyon megviselte, amíg kómában voltál – képzeletben fejbe vágtam magam. Ebbe nem gondoltam bele, viszont tudni szeretném. Mégis hogyan hozzam fel? Ez nem jó vacsora téma.

‒        Rendben – motyogtam.

‒        De mégis miről jött ez most fel? Történt valami? – aggódás jeleit véltem felfedezni, ami a nővéremtől furának hatott.

‒        Nem – megráztam a fejem, bár ő ezt nem láthatta – Csak érdekelne.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Liam állta a szavát. A nap folyamán többször is felhívott a jól létem felől érdeklődve. Több alkalommal is a nyelvemen volt a kérdés, ami az álmom óta foglalkoztatott, mégsem tudtam kiejteni a számon.

Egész nap a házban voltam és takarítottam. Néha, amikor ideges vagyok valami miatt, ez segít megnyugodni. Takarítás közben találtam két kisebb karton dobozt, ami tele volt fényképekkel. Az egyik doboz kilencven százaléka ismerős képeket tartalmazott ugyanis azok az enyémek voltak. A másik már jóval több érdekességet rejtett. Ebben nagyon sok ismeretlen fotót találtam. Úgy gondoltam, a kissé megfakultak Liamhez tartoznak. Néhányon felismertem őt, azok nem voltak olyan régiek. Aztán pedig ott volt a maradék. Ezek többnyire kettőnket ábrázolták, azonban olykor mások is szerepeltek velünk. Próbáltam kitalálni kik lehetnek, hol készültek a fotók és egyáltalán mi jelentőségük lehet. Megnéztem a hátoldalukat, hátha van rajtuk valami segítség, de évszámokon kívül mást nem találtam rájuk írva. Fura, régebben szerettem írni a képek hátuljára. A két dobozt az ágyra tettem, azután folytattam a takarítást.

Délután jött egy ötletem. Megpróbáltam sorba tenni őket. Lementem a nappaliba. Először két kupacot csináltam. Külön vettem a csak Liamhez tartozó képeket, ezután a másik kupacot szétbontottam emlékszem rá és nem emlékszem rá részre. Jó sokáig szöszöltem, mert jó pár nem tartalmazott dátumot. Körülbelül sorba tettem őket, mire Liam megjött.

‒        Szia! Itthon vagyok – hallottam a hangját.

‒        Szia! – kiabáltam a művemet nézve. Kisvártatva lépteinek zaja közeledni kezdett hozzám.

‒        Hát te mit csinálsz? – állt meg mellettem kíváncsian.

‒        Találtam ezeket a fotókat és megpróbáltam rendszerezni őket – válaszoltam – Jó részüket nem tudom hova tenni – felsóhajtottam, ahogy a nem emlékszem rá kupacra néztem.

‒        Ne aggódj, helyre fognak állni a dolgok – óvatosan végig simított a vállamon. Ezt nem tudhatod. – Szeretnéd, ha mesélnék a fényképekről? – kérdezte letérdelve mellém a képekkel borított szőnyegre.

‒        Nem tudom jó ötlet-e – sóhajtottam fel a fényképekre nézve.

‒        Mitől félsz? – óvatosan megfogta a kezem. Hogy mindegy mit mondasz, semmit sem fog kiváltani belőlem.

‒        Nem tudom – elhúztam a kezem, ahogy felálltam.

‒        Ivy, kérlek, ne csináld ezt, beszélj hozzám! – ő is felugrott majd a kezemnél fogva magához húzott – Mondd el, mi jár a fejedben, szeretném tudni, szeretnék segíteni – De nem tudsz.

Átölelt. Nem küzdöttem ellene, csak álltam ott vele arra várva, mikor enged el. Megint olyan kétségbeesettnek tűnt. Bárcsak, el tudnám magyarázni neki, mit érzek!

‒        Szeretlek és segíteni szeretnék – magához szorított.

‒        Tudom – motyogtam – Milyen napod volt? – kérdeztem témát váltva.

‒        Jó, de jobb itthon lenni – válaszolt.

‒        Éhes vagy?

‒        Egy kicsit – a karjait még mindig körém fonta.

‒        Nem csináltam vacsorát, sajnálom – szólaltam meg.

‒        Nincs semmi baj – elhúzódott tőlem – Szeretnéd, ha összeütnénk valamit együtt?

‒        Igen – lassan bólintottam – Csak előbb összeszedem a képeket.

‒        Segítek – mosolygott rám, miközben végig simított az arcomon.

Miután összepakoltunk, bevettük magunkat a konyhába. Bundás kenyeret meg teát készítettünk vacsira.

‒        Liam – kezdtem – Ma telefonon beszéltem Ginával, erősködik Anya szülinapjával kapcsolatban. Azt hiszem, ez alól most nem tudom kihúzni magam – magyaráztam – Szombaton el kellene mennem hozzájuk.

‒        Én szombaton nem leszek itthon – mondta, mire kíváncsian felé kaptam a fejem.

‒        Dolgozni fogsz? – kérdeztem.

‒        A brit díjkiosztó gála lesz – válaszolt.

‒        És? – ráncoltam össze a homlokom értetlenül. Mi köze ennek bármihez?

‒        Fellépünk a bandával és jelölésünk is van.

‒        Ó! – csak ennyit sikerült kinyögni. Nehéz megszokni ezt a banda dolgot. – Rendben, akkor majd beszélek Ginával – Ezt említhetted volna korábban is.

‒        Tudtál erről korábban, még a baleseted előtt szóltam, akkor már tudtunk a fellépésről – úgy tette hozzá, mintha csak olvasna a gondolataimban. Ez durva.

‒        Értem – figyelmemet a bundás kenyereknek szenteltem. Erre nem tudok jó választ adni. – Pénteken találkozom a barátaimmal – hoztam fel egy újabb témát – Megmutatják nekem a boltot.

‒        Szeretnéd, ha elvinnélek? – kérdezte, míg megterítette az asztalt.

‒        Nem – megráztam a fejem – Jenna felajánlotta, hogy eljön értem – megfogtam a poharamat, amiben gőzölgött a tea, azután leültem vele az asztalhoz. Liam is követte a példámat.

‒        Oké. Ha bármi történik, nyugodtan hívj fel.

‒        Fogsz ellenőrizgetni? – Hoppá, ezt nem így akartam. Fintorba rándult az arcom. Liam enyhén szólva is meglepettnek tűnt.

‒        Csak azt szeretném tudni, jól vagy-e – motyogta szomorúan.

‒        Tudom… ne haragudj, nem úgy értettem, csak valahol ez emlékeztet arra, amit Apa csinált folyton – magyaráztam – Ha találkoztam valakivel, mindig felhívott közben.

‒        Emlékszem rá – döbbenten felé kaptam a fejem – De szerencsére egy idő után leszokott erről – mosolygott rám. Néha elfelejtem, hogy jobban ismer engem, mint perpillanat én saját magamat. Túl nagy előnye van.

Elvettem egy szeletet a vacsoránkból és bizonytalanul a számhoz emelve beleharaptam. Finom lett. Csöndben ettünk, ami helyenként kínos, máskor fullasztó hatást keltett. Gyorsan befejeztem, aztán a mosogatóba tettem a koszos tányéromat.

‒        Felmegyek – pillantottam rá.

‒        Oké – már kifelé mentem, amikor reagált. Emlékezni akarok, vagy legalább tudni, amire emlékeznem kéne.

Felmentem a hálóba. Állítása szerint híres a bandája, akkor lássuk! Beütöttem a nevét a keresőbe. Rengeteg mindent találtam. Átmentem a bandára és hozzá írtam a kezdetek szót. Videókat nézegetettem az X faktoros időszakukból. Elővettem egy füzetet meg tollat, majd a fontosabbnak tűnő dolgokat kijegyzeteltem. Lassan haladtam a túl nagy információ halmazban. A többi srácra is vetettem néhány kósza pillantást. Mindenkiről – a barátnőket is ideértve – találtam bőséges információt. Sajnos sok ellentmondásosat is. Némelyikről nem tudtam megállapítani, melyik lehet az igaz.

Amikor közeledő léptek zajára lettem figyelmes, egy csapásra mindenből kiléptem. Gyorsan elpakoltam a tollat meg a füzetet. A laptopon zenét indítottam, amit halkra vettem, mintha már régóta szólna. Nem szerettem volna, ha rájön arra, mit csinálok. Lövésem sem volt hogyan reagálna, és nem akartam megint miattam szomorúnak látni. Halk kopogtatás hozott vissza a valóságba.

‒        Szabad! – kíváncsian vártam, miért jött. A kezében a fényképes dobozokkal lépett be a hálószobába.

‒        Ezek lent maradtak – szólalt meg a karton dobozokra utalva. Letette őket az egyik szekrény elé, pont oda, ahol rájuk bukkantam.

‒        Bocs, elfelejtettem, hogy lent hagytam – szabadkoztam.

‒        Semmi gond – mosolygott rám – Megfürödtél már?

‒        Még nem – ráztam meg a fejem – Ha szeretnél, menj előre nyugodtan, én még nem vagyok álmos – javasoltam.

‒        Rendben – elnyomott egy ásítást. Egyszerre olyan fáradtnak tűnt. Hát persze, miattam nem aludt valamit sokat az éjjel. – Megalszol egyedül? – pillantott rám kíváncsian.

‒        Igen – Már ha egyáltalán képes leszek elaludni.

‒        Biztos? – méregetett gyanakvóan.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként.

‒        Oké – elmosolyodott – Ha meggondolnád magad, ne úgy ébressz fel, mint tegnap éjjel – a hangjában nem volt neheztelés, úgy tűnt viccelni próbál.

‒        Majd igyekszem.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)