Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki nagyon jól van és örültök, hogy mindjárt itt a naptári tavasz. Jelentkezésem oka, hogy hónap vége van, ami új részt jelent. Köszönöm az előző hónap sok oldalmegjelenítését, feldobtatok vele 💓 Jó szórakozást a történet folytatásához! :)
Puszi: Emily
~ Luise ~
Öt napot feküdtem egyedül a szobában. Az ötödik nap reggelén végre volt erőm felkelni, a reszketés is alább hagyott, aminek nagyon örültem. Mikor az orvos reggel bejött, nem akart hinni a szemének, még a szemüvege is leesett.
‒ Hercegnő, kérem, azonnal feküdjön vissza! – kétségbeesetten sietett az ágyamhoz.
‒ Doktor úr, jól vagyok – mosolyogva leültem az ágyra. Az orvos megvizsgált, közben hitetlenkedett:
‒ Ilyet még nem láttam.
‒ Hol van a férjem? – kérdeztem, miközben a homlokomat fogta.
‒ Külön helyen, el kellett vinni innen, amikor felséged beteg lett.
‒ Láthatom? – pillantottam rá.
‒ Igen, de még két napig biztos nem lehetnek újra egy helyiségben – jelentette ki.
‒ Miért? – ráncoltam össze a homlokom.
‒ Elővigyázatosság. Szörnyű lenne, ha még valakit elveszítenénk.
‒ Még valakit? Ki halt meg?
‒ Az egyik szolgáló, pár nappal maga előtt lett beteg – válaszolta. Úristen!
‒ Kicsoda? – kétségbeesetten néztem rá. Mondja, hogy nem Albert!
‒ Ulrika, az egyik konyhán dolgozó lány, két napja hunyt el – mélyet sóhajtottam.
‒ Intézkednem kell a temetésről – fel akartam állni, ám nem engedte.
‒ Őfelsége a király, már rendelkezett – finoman visszanyomott az ágyra.
‒ A király? – most rajtam volt a sor, hogy hitetlenkedjek. A férfi bólintott. – A herceg szülei itt vannak még?
‒ Igen, nem akartak elmenni, amíg felséged jobban nem lesz – Szóval ezért foglalkozott a halott szolgálóval.
‒ Szeretném látni a férjemet – jelentettem ki.
‒ Előbb enni kell. Tudatom Őfelségével az állapotát és a kívánságát – a táskájáért nyúlt.
‒ Köszönöm – hálásan néztem rá. Meghajolt, majd távozott.
Hamarosan Karl jelent meg a helyiségben. Örömét fejezte ki állapotomat látva. Elment aztán jött Julie és hozott nekem enni. Megvárta míg végzek, elvitte az étkészletet és nem sokra rá visszajött Wilhelmina társaságában.
‒ Őfelsége a király engedélyezte, hogy láthassa a férjét – mondta Wilhelmina.
‒ Ez csodálatos – felálltam az ágyról.
‒ Ehhez át kell öltöztetnünk és Karl majd kikíséri a kertbe, az orvos azt mondja, jobb lenne, ha a friss levegőn találkoznának – bólintottam, miközben Julie közelebb sétált hozzám.
Még mindig az a háló
ruha volt rajtam, ami a nászéjszakára adtak rám. Már elég fura szaga volt, de
az öltöztetők egy szót sem szóltak.
A szép és tiszta
ruhámban Karl kikísért a szabadba. A herceg az egyik padon ülve várt rám.
Mosolyogva üdvözöltem és leültem tőle távolabb, ahogy arra a szolgáló kért.
‒ Úgy örülök, hogy látom – a férjem megfogta a kezem, mire Karlra néztem, aki csak bólintott egyet.
‒ Én is boldog vagyok – mosolyogtam rá, miközben megszorítottam a kezét.
‒ Nagyon megijesztett minket – kék szemei aggodalomtól csillogtak.
‒ Tudom és sajnálom – bűnbánóan néztem rá, pedig tudtam, semmi okom nincsen rá.
‒ Ne butáskodjon! Nem tehetett róla, de mindannyian örülünk, hogy jól van – Úgy gondoltam, ezt a szüleire érti. Bólintottam.
‒ Bízom benne, a testvéreit nem ijesztettem meg.
‒ Nem mondtuk el nekik mi történt, csak annyit, hogy még itt maradnak – magyarázta.
‒ Sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okoztam a családjának – a kezeimet tördeltem.
‒ Nem, dehogy! Volt már máskor is, hogy meghosszabbítottak egy-egy utazást – biztosított mosolyogva.
‒ Mit gondol, sétálhatnánk? – kérdésemet a férjemnek intéztem, de a szolgálóra nézem.
A férfi bólintott, ezért figyelmemet újra a hercegnek szenteltem. Ő szintén Karlt nézte, majd engem, miután megkaptuk az engedélyt. Csak egy rövid sétát tettünk a kertben, ehhez Louis ragaszkodott, féltett, nem akarta, hogy megerőltessem magam. Míg sétáltunk csak kettesben, a herceg felhozott egy szomorú dolgot:
‒ Hallott a halott szolgálóról? – félve kérdezte.
‒ Igen – mélyet sóhajtottam – Kedves lány volt – tettem hozzá.
‒ Figyelmes a királytól, ahogyan a helyzetet kezelte – jegyezte meg.
‒ Valóban – értettem egyet. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, ez csak azért van, mert a szülei itt vannak, egyébként ezt én tettem volna meg. Vajon a herceg gondolt arra, hogy ez velem is megtörténhet?
‒ Mi is gondoskodunk a szolgálóinkról – szólalt meg megzavarva a gondolataimat.
‒ Gondolt arra, hogy velem is… hogy én is…
‒ Ezt ki se mondja! – félelem ült ki az arcára, amiből arra következtettem igen, eszébe jutott ez a lehetőség is.
‒ Rendben, többet nem hozom szóba – ígértem.
Visszamentünk Karlhoz, aki mindkettőnket visszakísért a szobáinkba.
Az a két nap, amit az orvos előírt nagyon gyorsan eltelt. Már semmi bajom nem volt, amikor a férjemet visszaköltöztették az új helyünkre. Ugyanezen nap délelőttjén a lengyel király és családja elhagyta országunkat. Louis herceggel együtt – a király jelenlétében – búcsúztunk el tőlük és megvártuk, amíg elindulnak a kísérettel. A kastély felé sétálva a férjem megszólalt:
‒ Mit gondol, elég jól van ahhoz, hogy kilovagoljunk? – kérdezte kíváncsian fürkészve.
‒ Talán, de most egyáltalán nincs kedvem lovagolni – magyaráztam.
‒ Meggyőzhetném valahogy? – szomorúan nézett rám.
‒ Nem – megráztam a fejem – De nélkülem is lovagolhat – ajánlottam. Nincs megtiltva, még.
‒ Az nem hiszem, hogy jó lenne – húzta a száját.
‒ Miért? – ráncoltam össze a homlokom.
‒ Amíg beteg volt, a húgaimmal többször is voltunk a lovaknál. A lányok lovagoltak is, és az egyik lovász fiú elég csúnyán méregetett engem – magyarázta. Albert.
‒ Azt hiszem, tudom kiről beszél. Ő egyszerűen csak nem szereti az idegeneket, kérem, nézze el neki másokkal is ilyen – hazudtam, hogy ne keveredjen bajba.
‒ Biztos ez? – kérdezte, mintha nem hinne nekem.
‒ Igen, kérem, ezt ne is vegye magára – mosolyogtam rá.
‒ Rendben – bólintott – Akkor miért csak rám nézett így? – nem hagyta annyiban, pedig már kezdtem reménykedni.
‒ A gyerekeket szereti, ezért velük kedves – mosolygással palástoltam az újabb hazugságot – Elmegy akkor lovagolni?
‒ Nem – megrázta a fejét – Megvárom, amíg felséged is jön, magára mindig szépen néz az a lovász fiú – jegyezte meg, mire elfordítottam a fejem. Vajon tudja vagy csak sejti?
‒ Velem mindenki így viselkedik, muszáj nekik – mutattam rá a tényre.
‒ De valaki mégsem – a szobánk felé sétáltunk, és erre már nem szóltam semmit – Nem akarja elmondani nekem, mi folyik itt? – hangja szomorúnak tűnt.
‒ Nem lehet – megráztam a fejem – De maga elég okos ahhoz, hogy rájöjjön – Biztos kitalálja, de nem fog tudni semmit tenni ellene.
