Please, say you remember me - 12.rész

Sziasztok!

Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 9.000 oldalmegjelenítést. Köszönöm szépen mindenkinek, aki ehhez hozzájárult :) Szomorú hírt kell közölnöm. A következő hónapban biztos, hogy csak egy rész fog érkezni a blogra, mert május 18-án és 30-án vizsgázom. Ez nagyon fontos nekem, ezért kicsi félre kell tennem az írást, remélem megértitek. Gondolom, most az érettségizők együttéreznek velem, én is veletek és nagyon szorítok nektek, hogy jól sikerüljenek az írásbelik. Addig pedig, itt van az új rész figyelem elterelésként. Jó szórakozást hozzá! :)

Puszi: Emily

02.04.

~ Ivy ~

Eltelt hat unalmas nap. Utáltam itt lenni, egész nap csak feküdni és semmit sem csinálni. Az utóbbi napokban beszéltem a barátaimmal. Nem volt olyan kínos a dolog, mint amilyennek vártam. Sokat dumáltunk meg írogattunk egymásnak facebookon. Nagyjából mindenki elmesélte mi történt vele az elmúlt két és fél évben. Azt hittem, ha mesélnek ezekről, majd beugranak a dolgok, de nem így lett, és ez csalódottá tett. A napjaim csúcspontja az volt, amikor anyuék vagy Liam bejött meglátogatni. Velük is sokat beszéltem, próbáltam minél több információt kiszedni belőlük.

Új fejleményként tudnám említeni, hogy tegnap leengedtek az udvarra. A kórházban már pár nappal korábban is sétálgathattam egyedül, de az udvarra még nem engedtek le. Mondjuk, tegnap nem voltam egyedül, Liam lekísért. Sétálgattunk egy kicsit, de a hidegre való tekintettel gyorsan bejöttünk. Ennek ellenére boldog voltam, amiért végre kint lehettem.

Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Az ajtó gyorsan kinyílt és Dr. Griffiths lépett be rajta.

‒        Jó reggelt!

‒        Jó reggelt! Hogy vagyunk? – mosolygott rám. Most először tegezett le.

‒        Jól, köszönöm – figyeltem, ahogy közelebb jött az ágyamhoz. Volt nála egy ilyen csíptetős vacak, amin papírokat láttam.

‒        Az eredményei jók lettek, még van néhány vizsgálat hátra, amit a mai nap folyamán még el fogunk végezni – tájékoztatott.

‒        Értem. Ha ezek a vizsgálatok is meglesznek, utána mi fog történni? – kérdeztem kíváncsian fürkészve őt.

‒        Utána haza fogjuk engedni – válaszolta egyszerűen.

‒        Ilyen gyorsan? – meglepetten néztem rá.

‒        Kezeléseket még fog kapni és további vizsgálatokra is kell majd járnia, de ezeket az átvevő orvos fogja elvégezni – magyarázta.

‒        Átvevő orvos? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Igen, a szülei úgy informáltak, hogy Londonban él. A lakóhelyéhez legközelebbi kórház egyik orvosa fogja átvenni magát tőlem. Név szerint még nem tudom kicsoda – mondta.

‒        Értem… rendben – lassan bólintottam.

‒        Pár napon belül meglesznek az eredmények, az alapján elkészítjük a zárójelentését, és ha minden jól megy, vasárnap haza engedjük – folytatta. Az elég hamar lesz. Beszélnem kell anyáékkal.

‒        Ezt a dolgot tetszett már említeni a szüleimnek? – kérdeztem rá pillantva.

‒        Még nem, de ha ma bejönnek, említeni fogom nekik, persze csak abban az esetben, ha önnek így megfelel, és nem maga akarja közölni a jó hírt – mosolygott rám kedvesen.

‒        Nem, nem… jó lesz, ha maga mondja el nekik – Ő még lehet, hogy értelmesen el is tudja magyarázni a dolgot.

‒        Van esetleg valami kérdése?

‒        Az emlékeimmel kapcsolatban tud valamit mondani? – próbáltam a testbeszédére koncentrálni.

‒        Nem jelentkezett még semmi, igaz? – kérdőn méregetett.

‒        Igen – lassan előre mozdítottam a fejem.

‒        Általában a traumától számítva el kell telnie némi időnek, mire visszatérnek az emlékek – tájékoztatott.

‒        Mennyi az esélye annak, hogy egyáltalán nem fogok emlékezni? – Ez a dolog érthető okokból foglalkoztat már egy ideje. Féltem feltenni a kérdést, de tudni akartam a választ.

‒        Minden koponyasérülés más – kezdte – Előfordul, hogy ki sem alakul amnézia, máskor viszont igen. Ez lehet részleges vagy teljes. Olykor időszakos, máskor pedig örökre szól – Én nem ezt kérdeztem.

‒        Százalékos esélyt nem tudna mondani? – Az azért többet segítene, mint ez az orvosi maszlag. Kissé meginogtam, amikor elhagyta a száját egy ötvenhez alulról közelítő szám.

‒        …nagyjából, de ezek durva statisztikák – magyarázta. Miért nem vigasztal ez engem?

‒        Miss Rogers?

‒        Igen? – pillantottam rá.

‒        Szeretne emlékezni? – kérdezte komolyan. Micsoda kérdés ez? Hát, persze, hogy igen!

‒        Igen – határozott voltam – Egy kicsit azért félek a baleset képeitől, de tudni akarom milyen életet éltem.

‒        A legtöbb páciens fél az emlékektől, ami nagyban akadályozza azok visszatérését – komoly tekintettel vizslatott.

‒        Erről szó sincs – ráztam a fejem – Egy kicsit félek, azonban tudni szeretném, mi történt. Emlékezni akarok Liamre – a doki elmosolyodott. Valószínűleg az elszántságom váltotta ki ezt belőle.

‒        Örülök, hogy tettre kész, ez a hozzá állás sokat segíthet, csak időközben ne veszítse el! – tekintetét levezette a csíptetős vacakra, aztán a falon lévő órára lesett – Később még visszajövök a vizsgálatok miatt, de most mennem kell.

‒        Rendben… köszönöm.

‒        Kérem – azzal távozott a szobából. Miért érzem azt, hogy ő már tud valamit?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Anyáék még a vizsgálatok előtt meglátogattak. Beszéltek az orvosommal és örömmel vették, hogy pár napon belül haza vihetnek. Őket nem aggasztotta semmi, nem voltak kételyeik, mint nekem. Vagy, ha mégis voltak, ügyesen titkolták.

Izgatott, hogy velük, mi történt az elmúlt időben, ami nekem kimaradt, de valamiért ők nem akartak erről beszélni. Emiatt felhívtam Ginát, aki csak annyit mondott, hogy nincs semmi gond, de nem tudja a szüleink, miért titkolóznak előttem. Arra is gondoltam, talán azt hiszik, azzal segítenek, ha nem mesélnek semmit. Vagy talán nem akarnak kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy olyanokról beszélnek, amikről nekem fogalmam sincs. Emiatt nem erőltettem a velük való társalgást, amit ők úgy értelmeztek, egyedül akarok lenni.

Magamra hagytak, ezután pedig elvégezték a vizsgálatokat. Többek között vért is vettek, jó sokat, amitől legyengültem. Az egyik ápolónő hozott nekem édes dolgokat, de nem igazán volt kedvem hozzájuk nyúlni. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Azt hittem, megint valamelyik nővérke jön be, de Liam volt az, aki besétált.

‒        Szia! – suttogtam.

‒        Szia, mi történt veled? – kérdezte aggódva, miközben közelebb jött hozzám.

‒        Csináltak néhány vizsgálatot – válaszoltam halkan.

‒        Szeretnéd, ha inkább elmennék? – fürkészett kíváncsian.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Biztos? Nem nézel ki túl jól, nagyon fehér vagy – húzta a száját.

‒        Vért is vettek – elfintorodtam, ahogy kiejtettem a szavakat.

‒        Akkor ezért kaptad ezeket az édes dolgokat? – bökött az asztalon lévő tálcára.

‒        Igen – lassan bólintottam.

‒        És miért nem nyúltál hozzájuk? – kereste a tekintetemet, de én elfordítottam a fejemet – Válassz egyet, megeszed és utána sokkal jobban leszel – a tálcát az ölembe tette.

‒        Nem kérem – arrébb toltam a tálcát.

‒        Csak egyet és ígérem, utána jobban fogod érezni magad – szinte könyörgött nekem – Kérlek! – végig simított a karomon.

A tekintetünk találkozott és néhány percig egymás szemeibe bámultunk. Bólintottam. Ajkain győzedelem ittas mosoly jelent meg. Elvette a tálcát, majd segített felülni. Kitámasztott a párnákkal, azután visszatette az édes ételeket az ölembe.

‒        Megengeded? – pillantott rám.

‒        Igen – figyeltem, ahogy leült velem szemben az ágy szélére.

Elvett egy csokis csigát, amiből letört egy kis darabot. A számhoz nyújtotta. Kicsit habozva szétnyitottam az ajkaimat, és elvettem a csokis csiga darabját. Alaposan megrágtam mielőtt lenyeltem. A falat viszont félrement, így köhögni kezdtem. Liam azonnal felpattant és innivalót öntött nekem. Gyorsan a számhoz emelte a poharat. Csak egy apró kortyot ittam, de ez elég volt ahhoz, hogy elrendezze bennem a dolgokat.

‒        Jól vagy? – kérdezte, miközben letette a poharat.

‒        Igen – válaszoltam halkan. A barna szemű fiú újabb darabot tört nekem.

‒        Mit szeretnél csinálni először, amikor haza megyünk? – lenyeltem a falatot.

‒        Megnézni a boltot.

‒        Ó, biztos vagy benne? – felhúzta a szemöldökét.

‒        Igen – vágtam rá – Kíváncsi vagyok milyen lett.

‒        Szép, tetszetős kis üzlet – elmosolyodtam. Ez olyan aranyos. Észrevettem, hogy a tekintete elkalandozott rajtam, míg újabb darabot adott nekem. – Hol vannak az ékszereid?

‒        Azt hiszem, a fiókban. Az egyik nővérke levette őket rólam a vizsgálatok miatt – magyaráztam.

‒        Értem – bólintott.

‒        Tőled kaptam őket? – kíváncsian fürkésztem arcát.

‒        Igen, a karkötőt a huszadik szülinapodra, a nyakláncot pedig a második évfordulónkra – nem vette le rólam a szemét, míg beszélt hozzám.

‒        Nagyon szépek – ismertem el.

‒        Valójában te választottad ki őket – vallotta be. Összeráncoltam a homlokom.

‒        De én nem szeretem, ha kiválasztatják velem az ajándékomat, mert akkor…

‒        Oda a meglepetés varázsa, amit úgy szeretsz – szakított félbe.

‒        Nem értem – ráztam meg a fejem. Hogy csinálta?

‒        Elterveztem, hogy néhány barátom társaságában menj ékszerboltba. Ők figyeltek arra, mi tetszik neked, azután leadták nekem az infót – mesélte mosolyogva.

‒        Nevük is van ezeknek a barátoknak? – érdeklődtem kíváncsian.

‒        Igen, Louis és Niall – válaszolt. Louis meg Niall. Nem ismerősek.

‒        Ők a legjobb barátaid? – még egy falatot kaptam a számba.

‒        Nem egészen – megrázta a fejét – Tegyük még hozzá Harryt, Zaynt meg persze Andyt és akkor teljes lesz a legjobb barátok listája.

‒        Én milyen kapcsolatban vagyok velük? – néztem rá.

‒        Neked is a barátaid, nem bánod, ha nálunk töltik az idejüket, vagy csak jól leplezed – válaszára elmosolyodtam.

‒        Nem tudom, milyen lettem, de nem voltam hazudós – jegyeztem meg.

‒        Most sem vagy az, bár néha kegyes hazugságot elkövetsz – az utolsó falatot is a számba adta – Na, kész is vagyunk – mosolygott rám – Visszatért az arcodra a szín – az ujjaival végig simított az említett területen.

‒        Kaphatok inni? – furcsa volt érezni az érintését az arcomon.

‒        Persze – elvette a poharat, majd segített inni belőle.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá.

‒        Lenne kedved még valamit megenni? – tekintetemet a tálcára vezettem.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        És esetleg bármi mást? – kérdezte reménykedve.

‒        Fagyit vagy jégkrémet – mondtam ki lassan, mire Liam szemei felcsillantak.

‒        Milyen ízűt szeretnél?

‒        Valami gyümölcsöset – válaszoltam vonakodva.

‒        Meglátom, mit tehetek – leszállt az ágyról – Ígérem, gyors leszek, ne menj sehova! – kérte mosolyogva.

‒        Rendben – figyeltem távolodó alakját.

Nem telt bele negyedóra, már vissza is jött egy három ízű jégkrémet tartalmazó dobozzal a kezében.

‒        Gondoltad volna, hogyha odakint hideg van, akkor nem árulnak fagylaltot? – letette az asztalra a dobozt.

‒        Hát, ez valahol talán logikus – Mégsem gondoltam erre. – Mennyi volt?

‒        Nem hagyom kifizetni, ne is próbálkozz! – figyelmeztetett – Hozok poharat meg evőeszközt a konyháról.

‒        Oké – Pár perc múlva visszajött, és tett a poharakba jégkrémet, majd az egyiket a kezembe adta.

Megköszöntem, miközben a kanálért nyúlva enni kezdtem az erdei gyümölcsöset. Liamre néztem, aki a salátaszedő villás részével ette a jégkrémet.

‒        Te mit csinálsz? – húztam fel a szemöldököm meglepetten.

‒        Válaszolok, ha megígéred, hogy nem fogsz kinevetni – mondta lassan.

‒        Rendben, de amúgy sem nevetnélek ki – jegyeztem meg.

‒        Kanálfóbiám van – motyogta.

‒        Ó – Ilyenről még nem hallottam. – Mi történt, hogyan alakult ez ki nálad? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Nem tudom, nem emlékszem, már kiskorom óta megvan ez a fóbiám – lehajtotta a fejét. Habozva megérintettem a karját.

‒        Kedves, hogy ezt elmondtad – hirtelen felkapta a fejét, mire rá mosolyogtam. Lassan és félénken, de viszonozta a gesztusomat.

Please, say you remember me - 11.rész

Sziasztok!

Először is, szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Remélem, mindannyian pihenéssel tudjátok tölteni ezt a rövidke kis tavaszi szünetet. Másodszor, jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a PSYRM folytatásával. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Ui.: Lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást :)

01.29.

~ Liam ~

Bár Ivy jól reagált rám, a srácokat mégsem engedtük be hozzá. Attól tartottam, hogy még több – számára idegen – ember felzaklatná. Helyette megegyeztünk abban, hogy eljönnek hozzánk, ha már hazamentünk.

A fiúk és Gina a ma délutáni géppel visszarepülnek Londonba. Ivy nővérét eddig tudták nélkülözni a munkahelyén, a menedzsment pedig nem nézi jó szemmel, hogy a srácok itt vannak, szóval nekik is menni kell. Édes szülei még maradnak, és pár nap múlva talán mi is visszatérhetünk Angliába. Ginával nem sokára bemegyünk a kórházba. El akar búcsúzni tőle, mielőtt hazamegy a férjéhez. Kopogtatás hozott vissza a valóságba.

‒        Szabad! – kiabáltam, kíváncsian pillantva az ajtó felé, ami lassan kinyílt.

‒        Szia! – üdvözölt a szőke hajú lány.

‒        Szia, Gina! Induljunk? – tekintetemet rávezettem.

‒        Igen – bólintott mosolyogva.

‒        Vigyázni fogok rá – bukott ki belőlem, mire furcsa pillantást küldött felém. Ezt nem akartam hangosan kimondani. – Tudom, hogy aggódsz érte, de ne félj, vigyázni fogok rá – magyaráztam.

‒        Tudom, bízom benned – elmosolyodott – Az aggódás, amit érzel, más miatt van – mondta. Összeráncoltam a homlokom.

‒        Megkérdezhetem, mi a gond?

‒        Most van elég bajod – válaszolta lassan.

‒        Rendben, nem kérdezősködöm – Ivy is hasonló módon szokta a tudtomra adni, ha nem kíván beszélni valamiről. – De mielőtt elfelejtem – folytattam – Köszönöm, hogy tegnap lelket vertél belém.

‒        Igazán nincs mit – vigyorodott el.

‒        Menjünk! – álltam fel az ágyról.

Levettem a kabátomat a fogasról és gyorsan belebújtam. Ginával úgy döntöttünk, elsétálunk a kórházig. Az odavezető úton is beszélgettünk, de semmi lényeges dolgot nem érintettünk. Bementünk egy pékségbe, ahol vettem szerelmemnek sütit. Felmentünk Ivy kórtermének folyosójára, majd megálltam az ajtó előtt.

‒        Együtt megyünk be, vagy egyedül szeretnél elbúcsúzni tőle? – kérdeztem tekintetét keresve.

‒        Ha nem gond, inkább egyedül – a szavai nem leptek meg, nem véletlenül tettem fel a kérdést – Igyekszem gyors lenni – mosolygott rám, ahogy az ajtóhoz lépett.

~ Ivy ~

A kórházi ágyamban voltam, félig ülő pozícióban próbáltam kezdeni magammal valamit. Csak pár napja tartottak itt, de hihetetlenül untam magam. Volt tévé a szobában és találtam is néhány normális csatornát, de nem igazán tudtak lekötni. Néha kivágytam a szabad levegőre, néha pedig csak szerettem volna valami normális ruhát felvenni, és kisétálni a mosdóba egyedül. Erre nem nagyon adtak lehetőséget, viszont az ágytálról sikerült lebeszélnem őket. Végtelenül megalázónak tartottam, emiatt képtelen voltam a használatára. Tiszta tudattal ezt nem lehet megcsinálni.

Nagyjából egy órával azután, hogy ebédet kaptam, kopogtatás zaja ütötte meg a fülemet.

‒        Szabad! – emeltem fel a hangom, míg kíváncsian néztem az ajtó irányába.

A kilincs lenyomódott, és nem sokára megpillantottam a nővérem mosolygós arcát.

‒        Szia! – azonnal elmosolyodtam. Végre valaki, aki nem orvos vagy ápoló.

‒        Szia, hugi! – becsukta az ajtót, aztán hozzám sétált – Hogy vagy? – kérdezte leülve.

‒        Jól, a doki szerint gyorsan javulok – válaszoltam. Vajon egyedül jött? Azt ígérte, ő is meg fog látogatni.

‒        Az jó – a nővérem furán sóhajtott fel.

‒        Valami gond van? – tekintetem rávezettem.

‒        Búcsúzkodni jöttem – bökte ki hirtelen. Összeráncoltam a homlokom.

‒        Haza mész? – Hülye kérdés, mégis hova menne?

‒        Igen – lassan bólintott – A főnököm berágott, ha nem megyek vissza, kirúgnak.

‒        Értem… gondolom Tylernek is hiányzol – motyogtam.

‒        Igen, de ő megérti – szólalt meg Gina – Amúgy sok puszit küld.

‒        Feleségül vett, ugye? – kérdeztem hirtelen – Emlékszem, hogy 2014 nyarára terveztétek az esküvőt.

‒        Igen, és ahogy megígértem te voltál az egyik koszorúslányom, majd megmutatom a képeket, hátha eszedbe jut róluk valami – mosolygott rám.

‒        Rendben – bólintottam.

‒        Beszéltél már a barátaiddal? – kényelmetlenül csúszkáltam az ágyban.

Anyáék korábban behozták nekem a telefonomat, de nem tudtam magam rávenni, hogy felhívjam őket. Nem tudom, most milyenek és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felismerném a hangjukat. Azt se tudom, én mennyire változtam meg, nemhogy ők. Attól tartok, kényelmetlen lenne beszélni velük.

‒        Ez egy nem? – magamon éreztem testvérem tekintetét.

‒        Igen – motyogtam.

‒        Mitől félsz? – közelebb csúszva rátette a kezét a takaróval fedett combomra.

‒        Attól, hogy nem ismerem őket – néztem kék íriszeibe.

‒        Tisztában vannak a helyzettel, szóltunk nekik.

‒        Oké, de ettől még nem lesz kevésbé kényelmetlen a dolog – magyaráztam. Nem tudom elmagyarázni, mit érzek ezzel kapcsolatban, csak azt tudom, hogy ez valami rossz dolog. Bűntudatszerűség vagy valami ilyesmi.

‒        Csak próbáld meg! – biztatott – Nem értelek, mi ez a bizonytalanság? Hisz, Liam esetében olyan magabiztosan mentél bele a találkozóba – értetlenkedett.

‒        Igen, de őt egyáltalán nem ismerem, ezért azt gondoltam, nem lesz szar érzés, ha véletlenül megbántom valamivel – próbáltam elmagyarázni, mit érzek.

‒        Gondoltad? Történt valami tegnap, amikor itt volt? – Gina mindig olyan figyelmes.

‒        Elrontottam a nevét – lebiggyesztettem a számat. A nővérem az ajkába harapva próbálta elnyomni előtörni készülő vigyorát.

‒        Nem vicces! – szóltam rá – Úgy égtem, mint a rongy.

‒        Bocsi, tényleg nem – rendezte a vonásait.

‒        Olyan rosszul éreztem magam utána – felrémlett a tegnapi emlék.

‒        Basszus! – Gina hirtelen felugrott, mire a szívemhez kaptam.

‒        Mi van? – néztem rá aggódva.

‒        Liam itt van kint, azt ígértem neki, nem maradok sokáig – válaszolt. Hát, eljött. – Tényleg! – visszaült a székre és közel hajolt hozzám – Mi a véleményed róla? – kérdezte halkan. Az arca boldogan ragyogott, egyértelműen arra számított, hogy valami pozitív dolgot fogok mondani.

‒        Kedvesnek tűnik – hasonló hangerővel válaszoltam.

‒        Megtudtál tőle dolgokat? – óvatosan fogalmazott, de ezzel akkor nem foglalkoztam.

‒        Csak beszélgettünk, többnyire azt szerette volna, ha én kérdezek – elmosolyodtam.

‒        És megtetted? – húzta fel a szemöldökét, mire megráztam a fejem.

‒        Nem nagyon tudtam, mit kérdezni – vallottam be. Össze vagyok zavarodva, mert belecsöppentem egy életbe, amit nem ismerek.

‒        Egyelőre az is jó, ha csak szokod a jelenlétét – biztatóan végigsimított a karomon. Vajon, hogyan találkoztunk? Hogy jöttünk össze? Mikor jöttem rá, hogy szeretnék vele lenni? Milyen lehetett…

‒        Kérdezhetek valamit? – pillantottam Ginára. Mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Ezt tudhatja. Végül is, ki ha nem ő?

‒        Akármit – vágta rá azonnal.

‒        Vele veszítettem el a szüzességemet, igaz? – úgy tűnt, nem számított erre a kérdésre, de végül aztán bólintott.

‒        Igen – Nem emlékszem rá, pedig ez fontos. Tudom, hogy féltem tőle, nem akartam rosszul dönteni.

‒        Tudod, hogyan történt meg? – halkan beszéltem.

‒        Nem igazán – olyan érzésem volt, mintha hazudna – Ezt talán tőle kéne megérdeklődnöd – szavai hallatán elpirultam. Na, az egy nagyon szép beszélgetés lenne.

Figyeltem, ahogy a nővérem ismételten feláll a székről.

‒        Menned kell?

‒        Igen és egyúttal beküldöm Liamet – tekintetét végig vezette rajtam – Vigyázz magadra! – ölelt át. Viszonoztam gesztusát, magamhoz szorítva őt.

‒        Te is, és hívj fel, amint hazaértél! – kértem, miközben elengedtem.

‒        Mindenképpen – nyomott egy puszit a homlokomra, majd elindult kifelé.

Elhagyta a helyiséget, ezután belépett a barna hajú fiú.

‒        Szia!

‒        Szia! – figyeltem, ahogy elsétál az ágyamig. Intettem neki, hogy üljön le.

‒        Ezt neked hoztam – a kezembe adott egy lekváros péksüteményt. Ezt nagyon szeretem.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá.

‒        Hogy érzed magad? – fürkészett kíváncsian.

‒        Jól, Dr. Griffiths szerint, gyorsan javulok – válaszoltam.

‒        Ez jó hír – úgy láttam kicsit megkönnyebbült.

‒        Mondták, hogy síbalesetem volt, gyakran síeltünk? – kibontottam a zacskót.

‒        Igen, szerettük ezt csinálni – szólalt meg.

‒        Miért használsz múlt időt? – összeráncoltam a homlokom.

‒        Ezek után nem hiszem, hogy fogunk újra síelni – motyogta.

‒        Hát, én nem emlékszem a balesetre, szóval nincs bennem félelem, ha a síelésre gondolok – beleharaptam a sütibe, mire a fiú elmosolyodott – Ó, bocsi. Kérsz belőle?

‒        Nem – jó kedvűen megrázta a fejét – Én nemrég ettem, és egyébként is, neked hoztam.

‒        Én is ettem, de nem volt túl jó a kaja, a csokid tartott életben eddig – figyeltem a reakcióját, ami egy boldog mosoly volt.

‒        Örülök, hogy segíthettem – hátra dőlt a széken – Hogy haladsz a többiekkel?

‒        Mire gondolsz? – zavartan ráncoltam össze a homlokom.

‒        Hát, gondolom velük is ismerkedsz, persze rájuk emlékszel, de ők is változtak – magyarázta.

‒        Igen, mindegyikük idősebbnek néz ki, de ezt el ne mondd nekik! – elnevette magát.

‒        Nem fogom, ígérem.

‒        Egyébként, jól mennek a dolgok velük, ma azt is megtudtam, hogy a nővérem végül tényleg férjhez ment – újságoltam.

‒        Igen, nagyon jó kis esküvőjük volt, aggódtál is amiatt, hogy esetleg majd nem tudod hozni a szintet.

‒        Te is ott voltál? – kérdeztem meglepetten.

‒        Igen, én voltam a kísérőd – rám mosolygott, amit képtelen voltam viszonozni – A csokrot is elkaptad, ha akarod, majd megmutatom a képeket.

‒        Rendben – lenéztem a kezeimre. Nincs rajta gyűrű, de vajon volt? – Nem tudod véletlenül, mit csináltak a dolgaimmal, amik rajtam voltak a balesetnél? – pillantottam rá.

‒        Itt vannak a szekrényben – felállt, és kivett egy nagy táskát, amiben az összehajtogatott ruháim voltak, meg egy kisebb szatyor.

Utóbbiban az alsóneműm volt, egy nyaklánc meg egy karkötő. Egyszerű kis ezüstláncok voltak. Gyűrűnek se híre, se hamva. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat. Örültem, amiért nem gazdagította még egy elfelejtett eljegyzés is a „Nem emlékszem rá” listámat. Átnéztem a ruhákat, aztán visszapakolgattam őket a táskába. A két ékszert a takarómon hagytam.

‒        Köszönöm – Liam elvette a cuccokat, és visszarakta őket az eredeti helyükre.

Feltettem a karkötőt, majd megpróbáltam a láncot is, amin egy szív alakú medál lógott.

‒        Segítsek? – közelebb jött hozzám.

‒        Igen – bólintottam, közben a kezébe adtam a láncot és úgy fordultam, hogy rám tudja adni.

‒        Tessék – hátra lépett.

‒     Köszönöm – elmosolyodva a tenyerembe zártam a medált, amire bár nem emlékeztem, de nagyon tetszett.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)