Sziasztok!
Először is, szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Remélem, mindannyian pihenéssel tudjátok tölteni ezt a rövidke kis tavaszi szünetet. Másodszor, jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a PSYRM folytatásával. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily
Ui.: Lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást :)
01.29.
~
Liam ~
Bár Ivy jól
reagált rám, a srácokat mégsem engedtük be hozzá. Attól tartottam, hogy még
több – számára idegen – ember felzaklatná. Helyette megegyeztünk abban, hogy
eljönnek hozzánk, ha már hazamentünk.
A
fiúk és Gina a ma délutáni géppel visszarepülnek Londonba. Ivy nővérét eddig
tudták nélkülözni a munkahelyén, a menedzsment pedig nem nézi jó szemmel, hogy
a srácok itt vannak, szóval nekik is menni kell. Édes szülei még maradnak, és
pár nap múlva talán mi is visszatérhetünk Angliába. Ginával nem sokára
bemegyünk a kórházba. El akar búcsúzni tőle, mielőtt hazamegy a férjéhez. Kopogtatás hozott vissza a
valóságba.
‒
Szabad! – kiabáltam, kíváncsian
pillantva az ajtó felé, ami lassan kinyílt.
‒
Szia! – üdvözölt a szőke hajú lány.
‒
Szia, Gina! Induljunk? – tekintetemet rávezettem.
‒
Igen – bólintott mosolyogva.
‒
Vigyázni fogok rá – bukott ki belőlem, mire furcsa
pillantást küldött felém. Ezt nem akartam
hangosan kimondani. – Tudom, hogy
aggódsz érte, de ne félj, vigyázni fogok rá – magyaráztam.
‒
Tudom, bízom benned – elmosolyodott – Az aggódás, amit érzel, más miatt van –
mondta. Összeráncoltam a homlokom.
‒
Megkérdezhetem, mi a gond?
‒
Most van elég bajod – válaszolta lassan.
‒
Rendben, nem kérdezősködöm – Ivy is hasonló módon szokta a tudtomra adni, ha nem kíván beszélni
valamiről. – De mielőtt elfelejtem
– folytattam – Köszönöm, hogy tegnap
lelket vertél belém.
‒
Igazán nincs mit – vigyorodott el.
‒
Menjünk! – álltam fel az ágyról.
Levettem a
kabátomat a fogasról és gyorsan belebújtam. Ginával úgy döntöttünk, elsétálunk
a kórházig. Az odavezető úton is beszélgettünk, de semmi lényeges dolgot nem
érintettünk. Bementünk egy pékségbe, ahol vettem szerelmemnek sütit. Felmentünk
Ivy kórtermének folyosójára, majd megálltam az ajtó előtt.
‒
Együtt megyünk be, vagy egyedül
szeretnél elbúcsúzni tőle?
– kérdeztem tekintetét keresve.
‒
Ha nem gond, inkább egyedül – a szavai nem leptek meg, nem
véletlenül tettem fel a kérdést – Igyekszem
gyors lenni – mosolygott rám, ahogy az ajtóhoz lépett.
~ Ivy ~
A kórházi ágyamban
voltam, félig ülő pozícióban próbáltam kezdeni magammal valamit. Csak pár napja
tartottak itt, de hihetetlenül untam magam. Volt tévé a szobában és találtam is
néhány normális csatornát, de nem igazán tudtak lekötni. Néha kivágytam a
szabad levegőre, néha pedig csak szerettem volna valami normális ruhát felvenni,
és kisétálni a mosdóba egyedül. Erre nem nagyon adtak lehetőséget, viszont az
ágytálról sikerült lebeszélnem őket. Végtelenül megalázónak tartottam, emiatt
képtelen voltam a használatára. Tiszta tudattal ezt nem lehet megcsinálni.
Nagyjából egy
órával azután, hogy ebédet kaptam, kopogtatás zaja ütötte meg a fülemet.
‒
Szabad! – emeltem fel a hangom, míg
kíváncsian néztem az ajtó irányába.
A kilincs
lenyomódott, és nem sokára megpillantottam a nővérem mosolygós arcát.
‒
Szia! – azonnal elmosolyodtam. Végre valaki, aki nem orvos vagy ápoló.
‒
Szia, hugi! – becsukta az ajtót, aztán
hozzám sétált – Hogy vagy? –
kérdezte leülve.
‒
Jól, a doki szerint gyorsan
javulok –
válaszoltam. Vajon egyedül jött? Azt
ígérte, ő is meg fog látogatni.
‒
Az jó – a nővérem furán sóhajtott fel.
‒
Valami gond van? – tekintetem rávezettem.
‒
Búcsúzkodni jöttem – bökte ki hirtelen.
Összeráncoltam a homlokom.
‒
Haza mész? – Hülye kérdés, mégis hova menne?
‒
Igen – lassan bólintott – A főnököm berágott, ha nem megyek vissza,
kirúgnak.
‒
Értem… gondolom Tylernek is
hiányzol –
motyogtam.
‒
Igen, de ő megérti – szólalt meg Gina – Amúgy sok puszit küld.
‒
Feleségül vett, ugye? – kérdeztem hirtelen – Emlékszem, hogy 2014 nyarára terveztétek az
esküvőt.
‒
Igen, és ahogy megígértem te
voltál az egyik koszorúslányom, majd megmutatom a képeket, hátha eszedbe jut
róluk valami –
mosolygott rám.
‒
Rendben – bólintottam.
‒
Beszéltél már a barátaiddal? – kényelmetlenül csúszkáltam az
ágyban.
Anyáék
korábban behozták nekem a telefonomat, de nem tudtam magam rávenni, hogy
felhívjam őket. Nem tudom, most milyenek és abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán felismerném a hangjukat. Azt se tudom, én mennyire változtam meg,
nemhogy ők. Attól tartok, kényelmetlen lenne beszélni velük.
‒
Ez egy nem? – magamon éreztem testvérem
tekintetét.
‒
Igen – motyogtam.
‒
Mitől félsz? – közelebb csúszva rátette a
kezét a takaróval fedett combomra.
‒
Attól, hogy nem ismerem őket – néztem kék íriszeibe.
‒
Tisztában vannak a helyzettel,
szóltunk nekik.
‒
Oké, de ettől még nem lesz
kevésbé kényelmetlen a dolog
– magyaráztam. Nem tudom elmagyarázni,
mit érzek ezzel kapcsolatban, csak azt tudom, hogy ez valami rossz dolog.
Bűntudatszerűség vagy valami ilyesmi.
‒
Csak próbáld meg! – biztatott – Nem értelek, mi ez a bizonytalanság? Hisz,
Liam esetében olyan magabiztosan mentél bele a találkozóba –
értetlenkedett.
‒
Igen, de őt egyáltalán nem
ismerem, ezért azt gondoltam, nem lesz szar érzés, ha véletlenül megbántom
valamivel –
próbáltam elmagyarázni, mit érzek.
‒
Gondoltad? Történt valami tegnap,
amikor itt volt?
– Gina mindig olyan figyelmes.
‒
Elrontottam a nevét – lebiggyesztettem a számat. A
nővérem az ajkába harapva próbálta elnyomni előtörni készülő vigyorát.
‒
Nem vicces! – szóltam rá – Úgy égtem, mint a rongy.
‒
Bocsi, tényleg nem – rendezte a vonásait.
‒
Olyan rosszul éreztem magam utána – felrémlett a tegnapi emlék.
‒
Basszus! – Gina hirtelen felugrott, mire
a szívemhez kaptam.
‒
Mi van? – néztem rá aggódva.
‒
Liam itt van kint, azt ígértem
neki, nem maradok sokáig
– válaszolt. Hát, eljött. – Tényleg! – visszaült a székre és közel
hajolt hozzám – Mi a véleményed róla?
– kérdezte halkan. Az arca boldogan
ragyogott, egyértelműen arra számított, hogy valami pozitív dolgot fogok
mondani.
‒
Kedvesnek tűnik – hasonló hangerővel
válaszoltam.
‒
Megtudtál tőle dolgokat? – óvatosan fogalmazott, de ezzel
akkor nem foglalkoztam.
‒
Csak beszélgettünk, többnyire azt
szerette volna, ha én kérdezek
– elmosolyodtam.
‒
És megtetted? – húzta fel a szemöldökét, mire
megráztam a fejem.
‒
Nem nagyon tudtam, mit kérdezni – vallottam be. Össze vagyok zavarodva, mert belecsöppentem
egy életbe, amit nem ismerek.
‒
Egyelőre az is jó, ha csak szokod
a jelenlétét –
biztatóan végigsimított a karomon. Vajon,
hogyan találkoztunk? Hogy jöttünk össze? Mikor jöttem rá, hogy szeretnék vele
lenni? Milyen lehetett…
‒
Kérdezhetek valamit? – pillantottam Ginára. Mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz.
Ezt tudhatja. Végül is, ki ha nem ő?
‒
Akármit – vágta rá azonnal.
‒
Vele veszítettem el a
szüzességemet, igaz? –
úgy tűnt, nem számított erre a kérdésre, de végül aztán bólintott.
‒
Igen – Nem emlékszem rá, pedig ez fontos. Tudom, hogy féltem tőle, nem akartam
rosszul dönteni.
‒
Tudod, hogyan történt meg? – halkan beszéltem.
‒
Nem igazán – olyan érzésem volt, mintha
hazudna – Ezt talán tőle kéne
megérdeklődnöd – szavai hallatán elpirultam. Na, az egy nagyon szép beszélgetés lenne.
Figyeltem, ahogy a
nővérem ismételten feláll a székről.
‒
Menned kell?
‒
Igen és egyúttal beküldöm Liamet – tekintetét végig vezette
rajtam – Vigyázz magadra! – ölelt
át. Viszonoztam gesztusát, magamhoz szorítva őt.
‒
Te is, és hívj fel, amint
hazaértél! –
kértem, miközben elengedtem.
‒
Mindenképpen – nyomott egy puszit a
homlokomra, majd elindult kifelé.
Elhagyta a
helyiséget, ezután belépett a barna hajú fiú.
‒
Szia!
‒
Szia! – figyeltem, ahogy elsétál az
ágyamig. Intettem neki, hogy üljön le.
‒
Ezt neked hoztam – a kezembe adott egy lekváros
péksüteményt. Ezt nagyon szeretem.
‒
Köszönöm – hálásan pillantottam rá.
‒
Hogy érzed magad? – fürkészett kíváncsian.
‒
Jól, Dr. Griffiths szerint,
gyorsan javulok
– válaszoltam.
‒
Ez jó hír – úgy láttam kicsit
megkönnyebbült.
‒
Mondták, hogy síbalesetem volt,
gyakran síeltünk?
– kibontottam a zacskót.
‒
Igen, szerettük ezt csinálni – szólalt meg.
‒
Miért használsz múlt időt? – összeráncoltam a homlokom.
‒
Ezek után nem hiszem, hogy fogunk
újra síelni –
motyogta.
‒
Hát, én nem emlékszem a
balesetre, szóval nincs bennem félelem, ha a síelésre gondolok – beleharaptam a sütibe, mire a
fiú elmosolyodott – Ó, bocsi. Kérsz
belőle?
‒
Nem – jó kedvűen megrázta a fejét – Én nemrég ettem, és egyébként is, neked
hoztam.
‒
Én is ettem, de nem volt túl jó a
kaja, a csokid tartott életben eddig
– figyeltem a reakcióját, ami egy boldog mosoly volt.
‒
Örülök, hogy segíthettem – hátra dőlt a széken – Hogy haladsz a többiekkel?
‒
Mire gondolsz? – zavartan ráncoltam össze a
homlokom.
‒
Hát, gondolom velük is
ismerkedsz, persze rájuk emlékszel, de ők is változtak – magyarázta.
‒
Igen, mindegyikük idősebbnek néz
ki, de ezt el ne mondd nekik!
– elnevette magát.
‒
Nem fogom, ígérem.
‒
Egyébként, jól mennek a dolgok
velük, ma azt is megtudtam, hogy a nővérem végül tényleg férjhez ment – újságoltam.
‒
Igen, nagyon jó kis esküvőjük
volt, aggódtál is amiatt, hogy esetleg majd nem tudod hozni a szintet.
‒
Te is ott voltál? – kérdeztem meglepetten.
‒
Igen, én voltam a kísérőd – rám mosolygott, amit képtelen
voltam viszonozni – A csokrot is
elkaptad, ha akarod, majd megmutatom a képeket.
‒
Rendben – lenéztem a kezeimre. Nincs rajta gyűrű, de vajon volt? – Nem tudod véletlenül, mit csináltak a
dolgaimmal, amik rajtam voltak a balesetnél? – pillantottam rá.
‒
Itt vannak a szekrényben – felállt, és kivett egy nagy
táskát, amiben az összehajtogatott ruháim voltak, meg egy kisebb szatyor.
Utóbbiban az
alsóneműm volt, egy nyaklánc meg egy karkötő. Egyszerű
kis ezüstláncok voltak. Gyűrűnek se híre,
se hamva. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat. Örültem, amiért
nem gazdagította még egy elfelejtett eljegyzés is a „Nem emlékszem rá”
listámat. Átnéztem a ruhákat, aztán visszapakolgattam őket a táskába. A két
ékszert a takarómon hagytam.
‒
Köszönöm – Liam elvette a cuccokat, és
visszarakta őket az eredeti helyükre.
Feltettem a
karkötőt, majd megpróbáltam a láncot is, amin egy szív alakú medál lógott.
‒
Segítsek? – közelebb jött hozzám.
‒
Igen – bólintottam, közben a kezébe
adtam a láncot és úgy fordultam, hogy rám tudja adni.
‒
Tessék – hátra lépett.
‒ Köszönöm – elmosolyodva a tenyerembe
zártam a medált, amire bár nem emlékeztem, de nagyon tetszett.
Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése