Please, say you remember me - 12.rész

Sziasztok!

Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 9.000 oldalmegjelenítést. Köszönöm szépen mindenkinek, aki ehhez hozzájárult :) Szomorú hírt kell közölnöm. A következő hónapban biztos, hogy csak egy rész fog érkezni a blogra, mert május 18-án és 30-án vizsgázom. Ez nagyon fontos nekem, ezért kicsi félre kell tennem az írást, remélem megértitek. Gondolom, most az érettségizők együttéreznek velem, én is veletek és nagyon szorítok nektek, hogy jól sikerüljenek az írásbelik. Addig pedig, itt van az új rész figyelem elterelésként. Jó szórakozást hozzá! :)

Puszi: Emily

02.04.

~ Ivy ~

Eltelt hat unalmas nap. Utáltam itt lenni, egész nap csak feküdni és semmit sem csinálni. Az utóbbi napokban beszéltem a barátaimmal. Nem volt olyan kínos a dolog, mint amilyennek vártam. Sokat dumáltunk meg írogattunk egymásnak facebookon. Nagyjából mindenki elmesélte mi történt vele az elmúlt két és fél évben. Azt hittem, ha mesélnek ezekről, majd beugranak a dolgok, de nem így lett, és ez csalódottá tett. A napjaim csúcspontja az volt, amikor anyuék vagy Liam bejött meglátogatni. Velük is sokat beszéltem, próbáltam minél több információt kiszedni belőlük.

Új fejleményként tudnám említeni, hogy tegnap leengedtek az udvarra. A kórházban már pár nappal korábban is sétálgathattam egyedül, de az udvarra még nem engedtek le. Mondjuk, tegnap nem voltam egyedül, Liam lekísért. Sétálgattunk egy kicsit, de a hidegre való tekintettel gyorsan bejöttünk. Ennek ellenére boldog voltam, amiért végre kint lehettem.

Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Az ajtó gyorsan kinyílt és Dr. Griffiths lépett be rajta.

‒        Jó reggelt!

‒        Jó reggelt! Hogy vagyunk? – mosolygott rám. Most először tegezett le.

‒        Jól, köszönöm – figyeltem, ahogy közelebb jött az ágyamhoz. Volt nála egy ilyen csíptetős vacak, amin papírokat láttam.

‒        Az eredményei jók lettek, még van néhány vizsgálat hátra, amit a mai nap folyamán még el fogunk végezni – tájékoztatott.

‒        Értem. Ha ezek a vizsgálatok is meglesznek, utána mi fog történni? – kérdeztem kíváncsian fürkészve őt.

‒        Utána haza fogjuk engedni – válaszolta egyszerűen.

‒        Ilyen gyorsan? – meglepetten néztem rá.

‒        Kezeléseket még fog kapni és további vizsgálatokra is kell majd járnia, de ezeket az átvevő orvos fogja elvégezni – magyarázta.

‒        Átvevő orvos? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Igen, a szülei úgy informáltak, hogy Londonban él. A lakóhelyéhez legközelebbi kórház egyik orvosa fogja átvenni magát tőlem. Név szerint még nem tudom kicsoda – mondta.

‒        Értem… rendben – lassan bólintottam.

‒        Pár napon belül meglesznek az eredmények, az alapján elkészítjük a zárójelentését, és ha minden jól megy, vasárnap haza engedjük – folytatta. Az elég hamar lesz. Beszélnem kell anyáékkal.

‒        Ezt a dolgot tetszett már említeni a szüleimnek? – kérdeztem rá pillantva.

‒        Még nem, de ha ma bejönnek, említeni fogom nekik, persze csak abban az esetben, ha önnek így megfelel, és nem maga akarja közölni a jó hírt – mosolygott rám kedvesen.

‒        Nem, nem… jó lesz, ha maga mondja el nekik – Ő még lehet, hogy értelmesen el is tudja magyarázni a dolgot.

‒        Van esetleg valami kérdése?

‒        Az emlékeimmel kapcsolatban tud valamit mondani? – próbáltam a testbeszédére koncentrálni.

‒        Nem jelentkezett még semmi, igaz? – kérdőn méregetett.

‒        Igen – lassan előre mozdítottam a fejem.

‒        Általában a traumától számítva el kell telnie némi időnek, mire visszatérnek az emlékek – tájékoztatott.

‒        Mennyi az esélye annak, hogy egyáltalán nem fogok emlékezni? – Ez a dolog érthető okokból foglalkoztat már egy ideje. Féltem feltenni a kérdést, de tudni akartam a választ.

‒        Minden koponyasérülés más – kezdte – Előfordul, hogy ki sem alakul amnézia, máskor viszont igen. Ez lehet részleges vagy teljes. Olykor időszakos, máskor pedig örökre szól – Én nem ezt kérdeztem.

‒        Százalékos esélyt nem tudna mondani? – Az azért többet segítene, mint ez az orvosi maszlag. Kissé meginogtam, amikor elhagyta a száját egy ötvenhez alulról közelítő szám.

‒        …nagyjából, de ezek durva statisztikák – magyarázta. Miért nem vigasztal ez engem?

‒        Miss Rogers?

‒        Igen? – pillantottam rá.

‒        Szeretne emlékezni? – kérdezte komolyan. Micsoda kérdés ez? Hát, persze, hogy igen!

‒        Igen – határozott voltam – Egy kicsit azért félek a baleset képeitől, de tudni akarom milyen életet éltem.

‒        A legtöbb páciens fél az emlékektől, ami nagyban akadályozza azok visszatérését – komoly tekintettel vizslatott.

‒        Erről szó sincs – ráztam a fejem – Egy kicsit félek, azonban tudni szeretném, mi történt. Emlékezni akarok Liamre – a doki elmosolyodott. Valószínűleg az elszántságom váltotta ki ezt belőle.

‒        Örülök, hogy tettre kész, ez a hozzá állás sokat segíthet, csak időközben ne veszítse el! – tekintetét levezette a csíptetős vacakra, aztán a falon lévő órára lesett – Később még visszajövök a vizsgálatok miatt, de most mennem kell.

‒        Rendben… köszönöm.

‒        Kérem – azzal távozott a szobából. Miért érzem azt, hogy ő már tud valamit?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Anyáék még a vizsgálatok előtt meglátogattak. Beszéltek az orvosommal és örömmel vették, hogy pár napon belül haza vihetnek. Őket nem aggasztotta semmi, nem voltak kételyeik, mint nekem. Vagy, ha mégis voltak, ügyesen titkolták.

Izgatott, hogy velük, mi történt az elmúlt időben, ami nekem kimaradt, de valamiért ők nem akartak erről beszélni. Emiatt felhívtam Ginát, aki csak annyit mondott, hogy nincs semmi gond, de nem tudja a szüleink, miért titkolóznak előttem. Arra is gondoltam, talán azt hiszik, azzal segítenek, ha nem mesélnek semmit. Vagy talán nem akarnak kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy olyanokról beszélnek, amikről nekem fogalmam sincs. Emiatt nem erőltettem a velük való társalgást, amit ők úgy értelmeztek, egyedül akarok lenni.

Magamra hagytak, ezután pedig elvégezték a vizsgálatokat. Többek között vért is vettek, jó sokat, amitől legyengültem. Az egyik ápolónő hozott nekem édes dolgokat, de nem igazán volt kedvem hozzájuk nyúlni. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Azt hittem, megint valamelyik nővérke jön be, de Liam volt az, aki besétált.

‒        Szia! – suttogtam.

‒        Szia, mi történt veled? – kérdezte aggódva, miközben közelebb jött hozzám.

‒        Csináltak néhány vizsgálatot – válaszoltam halkan.

‒        Szeretnéd, ha inkább elmennék? – fürkészett kíváncsian.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Biztos? Nem nézel ki túl jól, nagyon fehér vagy – húzta a száját.

‒        Vért is vettek – elfintorodtam, ahogy kiejtettem a szavakat.

‒        Akkor ezért kaptad ezeket az édes dolgokat? – bökött az asztalon lévő tálcára.

‒        Igen – lassan bólintottam.

‒        És miért nem nyúltál hozzájuk? – kereste a tekintetemet, de én elfordítottam a fejemet – Válassz egyet, megeszed és utána sokkal jobban leszel – a tálcát az ölembe tette.

‒        Nem kérem – arrébb toltam a tálcát.

‒        Csak egyet és ígérem, utána jobban fogod érezni magad – szinte könyörgött nekem – Kérlek! – végig simított a karomon.

A tekintetünk találkozott és néhány percig egymás szemeibe bámultunk. Bólintottam. Ajkain győzedelem ittas mosoly jelent meg. Elvette a tálcát, majd segített felülni. Kitámasztott a párnákkal, azután visszatette az édes ételeket az ölembe.

‒        Megengeded? – pillantott rám.

‒        Igen – figyeltem, ahogy leült velem szemben az ágy szélére.

Elvett egy csokis csigát, amiből letört egy kis darabot. A számhoz nyújtotta. Kicsit habozva szétnyitottam az ajkaimat, és elvettem a csokis csiga darabját. Alaposan megrágtam mielőtt lenyeltem. A falat viszont félrement, így köhögni kezdtem. Liam azonnal felpattant és innivalót öntött nekem. Gyorsan a számhoz emelte a poharat. Csak egy apró kortyot ittam, de ez elég volt ahhoz, hogy elrendezze bennem a dolgokat.

‒        Jól vagy? – kérdezte, miközben letette a poharat.

‒        Igen – válaszoltam halkan. A barna szemű fiú újabb darabot tört nekem.

‒        Mit szeretnél csinálni először, amikor haza megyünk? – lenyeltem a falatot.

‒        Megnézni a boltot.

‒        Ó, biztos vagy benne? – felhúzta a szemöldökét.

‒        Igen – vágtam rá – Kíváncsi vagyok milyen lett.

‒        Szép, tetszetős kis üzlet – elmosolyodtam. Ez olyan aranyos. Észrevettem, hogy a tekintete elkalandozott rajtam, míg újabb darabot adott nekem. – Hol vannak az ékszereid?

‒        Azt hiszem, a fiókban. Az egyik nővérke levette őket rólam a vizsgálatok miatt – magyaráztam.

‒        Értem – bólintott.

‒        Tőled kaptam őket? – kíváncsian fürkésztem arcát.

‒        Igen, a karkötőt a huszadik szülinapodra, a nyakláncot pedig a második évfordulónkra – nem vette le rólam a szemét, míg beszélt hozzám.

‒        Nagyon szépek – ismertem el.

‒        Valójában te választottad ki őket – vallotta be. Összeráncoltam a homlokom.

‒        De én nem szeretem, ha kiválasztatják velem az ajándékomat, mert akkor…

‒        Oda a meglepetés varázsa, amit úgy szeretsz – szakított félbe.

‒        Nem értem – ráztam meg a fejem. Hogy csinálta?

‒        Elterveztem, hogy néhány barátom társaságában menj ékszerboltba. Ők figyeltek arra, mi tetszik neked, azután leadták nekem az infót – mesélte mosolyogva.

‒        Nevük is van ezeknek a barátoknak? – érdeklődtem kíváncsian.

‒        Igen, Louis és Niall – válaszolt. Louis meg Niall. Nem ismerősek.

‒        Ők a legjobb barátaid? – még egy falatot kaptam a számba.

‒        Nem egészen – megrázta a fejét – Tegyük még hozzá Harryt, Zaynt meg persze Andyt és akkor teljes lesz a legjobb barátok listája.

‒        Én milyen kapcsolatban vagyok velük? – néztem rá.

‒        Neked is a barátaid, nem bánod, ha nálunk töltik az idejüket, vagy csak jól leplezed – válaszára elmosolyodtam.

‒        Nem tudom, milyen lettem, de nem voltam hazudós – jegyeztem meg.

‒        Most sem vagy az, bár néha kegyes hazugságot elkövetsz – az utolsó falatot is a számba adta – Na, kész is vagyunk – mosolygott rám – Visszatért az arcodra a szín – az ujjaival végig simított az említett területen.

‒        Kaphatok inni? – furcsa volt érezni az érintését az arcomon.

‒        Persze – elvette a poharat, majd segített inni belőle.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá.

‒        Lenne kedved még valamit megenni? – tekintetemet a tálcára vezettem.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        És esetleg bármi mást? – kérdezte reménykedve.

‒        Fagyit vagy jégkrémet – mondtam ki lassan, mire Liam szemei felcsillantak.

‒        Milyen ízűt szeretnél?

‒        Valami gyümölcsöset – válaszoltam vonakodva.

‒        Meglátom, mit tehetek – leszállt az ágyról – Ígérem, gyors leszek, ne menj sehova! – kérte mosolyogva.

‒        Rendben – figyeltem távolodó alakját.

Nem telt bele negyedóra, már vissza is jött egy három ízű jégkrémet tartalmazó dobozzal a kezében.

‒        Gondoltad volna, hogyha odakint hideg van, akkor nem árulnak fagylaltot? – letette az asztalra a dobozt.

‒        Hát, ez valahol talán logikus – Mégsem gondoltam erre. – Mennyi volt?

‒        Nem hagyom kifizetni, ne is próbálkozz! – figyelmeztetett – Hozok poharat meg evőeszközt a konyháról.

‒        Oké – Pár perc múlva visszajött, és tett a poharakba jégkrémet, majd az egyiket a kezembe adta.

Megköszöntem, miközben a kanálért nyúlva enni kezdtem az erdei gyümölcsöset. Liamre néztem, aki a salátaszedő villás részével ette a jégkrémet.

‒        Te mit csinálsz? – húztam fel a szemöldököm meglepetten.

‒        Válaszolok, ha megígéred, hogy nem fogsz kinevetni – mondta lassan.

‒        Rendben, de amúgy sem nevetnélek ki – jegyeztem meg.

‒        Kanálfóbiám van – motyogta.

‒        Ó – Ilyenről még nem hallottam. – Mi történt, hogyan alakult ez ki nálad? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Nem tudom, nem emlékszem, már kiskorom óta megvan ez a fóbiám – lehajtotta a fejét. Habozva megérintettem a karját.

‒        Kedves, hogy ezt elmondtad – hirtelen felkapta a fejét, mire rá mosolyogtam. Lassan és félénken, de viszonozta a gesztusomat.