Please, say you remember me - 13.rész

Sziasztok!

Itt vagyok, meg vagyok, még élek. A vizsga első felén túl vagyok, és mehetek szóbelizni. Ahogy ígértem, nem hagylak Titeket rész nélkül, szóval itt van a PSYRM folytatása, remélem, tetszeni fog Nektek :) Az érettségizőknek kitartás, nem sokára túl lesztek rajta. Pihenésként itt van az új rész, jó szórakozást hozzá! :)

Puszi: Emily

02.07.

~ Liam ~

Összepakoltam minden cuccunkat. Készen álltam arra, hogy Ivyval végre haza menjünk. A becipzárazott bőröndök fölött álltam, a kezemben egy fekete bársony dobozt forgattam. Hát, nagyon nem így képzeltem el a haza utat. Azt hittem, mire visszamegyünk a királyságba, már a menyasszonyom lesz. Úgy kellett volna megkérni, ahogy eredetileg akartam, ott a vacsorán, nem számít, mit ünnepeltünk éppen. Mélyet sóhajtottam. Persze, tudom, ez nem változtatna a jelenlegi helyzeten, de én nyugodtabb lennék tőle. Talán Édesnek is jót tett volna. Elképzelhető, hogy jobban hinne bennünk, mint ahogy most. Persze nem panaszkodom, mert sokkal rosszabb is lehetne, de nagyon szeretném már visszakapni őt. Hiányzik. Mindene, de főként az, amikor szerelmesen átölel. Annál nincs jobb dolog a világon. Nagyot sóhajtva leültem az ágyra. Hagyd abba Liam, ne kínozd magad! Istenem, annyira hiányzik. Az éjjeliszekrényről elvettem az ott lévő poharat. Megittam a maradék kis teámat, azután összeszedtem a bőröndjeinket. Még egyszer végig jártam a szobát, majd felöltöztem. Ezután átmentem Ivy szüleihez. Már ők is útra készek voltak. Audrey nagyon boldognak tűnt, nem csoda, hisz végre haza mehetünk.

‒        Mindened megvan? – mosolygott rám Audrey.

‒        Igen – bólintottam – Mindent összepakoltam, már csak Ivy hiányzik – motyogtam.

‒        Ne aggódj, mindjárt velünk lesz ő is – kedvesen végig simított az arcomon.

Olyan pozitív volt, pedig ő is tudta, hogy a neheze még csak most kezdődik. Édes még nem tudja pontosan, mibe is csöppent bele. Köszönhető ez mindnyájunknak, mert egyikünk sem akarta felizgatni. Már előre rettegek attól, mi lesz, amikor leszállunk a gépről Londonban.

‒        Ne legyél így elkenődve! – az éles hang kizökkentett a gondolataimból – Minden rendben lesz – Az utóbbi néhány hétben rohadtul megutáltam ezt a mondatot.

Csak bólintottam, nem akartam a pesszimizmusommal terhelni őket, főleg úgy, hogy Mr. Rogers már megint hallgatásba burkolózott a jelenlétemben. Komolyan vártam már, mikor kap el és mondja meg, hogy ez a legjobb dolog, ami csak történhetett és hagyjam végre békén a lányát.

‒        Induljunk, Drágám! – Mrs. Rogers a férjére pillantott, miközben beszélt.

‒        Rendben – alig hallhatóan mondta, míg a bőröndökért nyúlt.

Megvártam, amíg mindketten elhagyják a szobát, aztán csatlakoztam hozzájuk. Kijelentkezésnél rendeztem a számlát – Ivy szüleiét is, mert eleve miattam kellett idejönniük –, majd eltaxiztunk a kórházba.

Édes már felöltözve várt ránk a kórteremben. Fura volt őt nem a kórházi cuccban látni. A doktor bent tartózkodott nála, illetve egy nővérke is, amikor megérkeztünk hozzá.

‒        Szia! – léptem közel hozzá, miután üdvözöltem az orvost, akit szerelmem szülei azonnal lefoglaltak.

‒        Szia! – halkan köszönt, ami nem kerülte el a figyelmemet.

‒        Csinos vagy – jegyeztem meg, ahogy végig néztem öltözetén.

‒        Köszi – egy kissé belepirult a bókomba – Határozottan jobb, mint a kórházi ruhám, igaz? – vigyorodott el.

Az utóbbi pár napban egyre jobban összeszoktunk, olyanok voltunk, mint az ismerkedős fázisunkban. Örültem, amiért megnyílt nekem, ugyanakkor féltem is, mi lesz, ha haza megyünk, és rájön a dolgokra. Rémlett még mennyire megrémült, amikor elmondtam neki, ki is vagyok.

‒        Igaz – bólintottam vigyorogva – Minden papírt megkaptál? – fürkésztem kíváncsian.

‒        Még nem – megrázta a fejét – Egy-kettő még van a doktor úrnál – mindketten felé pillantottunk.

Eléggé elfoglalt volt, édes szülei igencsak akaratosak voltak, persze ez ebben a helyzetben egyáltalán nem tűnt furcsának.

‒        Minden eredménye rendben van, viszont ettől független szükséges további vizsgálatok elvégzése – magyarázta az orvos.

‒        Akkor mégsem vihetjük még haza? – fordultam felé összeráncolt homlokkal.

‒        Nem, haza mehet, de a további vizsgálatok miatt fel kell keresnie… – a kezében lévő csiptetős mappára nézett. Átfordított néhány lapot, majd végre folytatta: – Mrs. Wright baleseti sebész doktornőt. Minden papírját el kell vinnie hozzá, amit itt kapott tőlünk. A felvételeket, amik magáról készültek már átküldésre kerültek a doktornőhöz. Kedden várja magát – nézett Ivyra.

‒        Rendben, köszönöm – a kezét nyújtotta a maradék papírért.

‒      Úgy látjuk, az összes eredménye kielégítő és nagyon szurkolunk magának, hogy visszanyerje az emlékezetét – odaadta a zárójelentését.

‒        Köszönöm – elmosolyodva lepillantott a papírokra.

‒        Mindent köszönünk – nyújtottam a kezemet, amit Dr. Griffiths szinte azonnal el is fogadott.

‒        Nagyon vigyázzon rá! – mondta közelebb hajolva hozzám.

‒        Abban biztos lehet – biztosítottam, ahogy tekintetemet szerelmemre vezettem.

Még egyszer mindannyian megköszöntük a segítségét, majd Ivy kevéske cuccával elhagytuk a kórházat, ahonnan egyből a reptérre mentünk. Jóval hamarabb érkeztünk meg, így elég sokat kellett várnunk, mire végre felszállhattunk a gépre. Ivy kicsit magába fordult, míg vártunk, amit nem tudtam mire vélni. Aztán eszembe jutott valami.

‒        Hé! – végig simítottam a karján – Ne félj, repültél már egy párszor.

‒        De nem emlékszem rá – az ölében lévő kezeit kémlelte.

‒        Végig veled leszünk – biztattam.

Nyilvánvaló volt, hogy retteg és a szívem szakadt meg, mert nem tudtam hogyan nyugtassam meg. Illetve lett volna ötletem, de azt ebben a helyzetben nem tehettem.

‒        Veled repültem először? – pillantott rám.

‒        Igen – bólintottam.

‒        Hogyan vettél rá? – kíváncsian fürkészett.

‒        El kellett utaznom a barátaimmal és szerettem volna, ha velem jössz – mondtam.

‒        Ez nem válasz – elmozdult, így a kezem már nem ért hozzá.

‒      Igazából fogalmam sincs, miért mondtál igent, de megtetted – vontam vállat – Az egész repülő úton szórakoztattunk a többiekkel. Nem féltél, mert bíztál bennünk – Ivy apja megköszörülte a torkát, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket.

Ő és Audrey végig hallgatták a beszélgetésünket, hiszen mellettünk ültek. David ezt figyelmeztetésnek szánta. Nem akarták, hogy már most kiderüljön a dolog. Valószínűleg azt akarta, hogy Édes a londoni reptéren boruljon ki, és ne akarjon velem haza jönni. Sose szeretett engem és ezt nem átallotta a tudtomra is hozni. Sajnos nagyobb esély volt arra, hogy beválik a terve. Féltem tőle, ezért nem akartam jelenetet rendezni.

‒        Kijössz velem a mosdóba? – Ivy közel hajolt a fülemhez.

‒        Igen – felálltunk a székekről.

‒        Hova mentek? – Mr. Rogers azonnal reagált ránk.

‒        Mosdóba – Édes mosolyogva válaszolt neki, mire ő csak komoran bólintott.

A WC-hez érve elváltak útjaink, de tíz perc múlva újra találkoztunk. Vissza akartam indulni, de ő megállított.

‒        Mi a baj? – néztem rá.

‒        Apának mi a baja veled? – félénken pislogott néhányat.

‒        Bár tudnám – sóhajtottam fel.

‒        Úgy viselkedik veled, mint Tylerrel – szólalt meg – Ő nem érdemelte ki ezt, soha nem bántotta Ginát – folytatta – De ő mégis úgy kezelte, mint valami bűnözőt. Mostanra változott a helyzet?

‒        Nem – megráztam a fejem – Hiába vette feleségül, apád még mindig úgy viselkedik vele, mint egy…

‒        Pöcs? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Én máshogy fogalmaztam volna, viszont te ne beszélj így róla!

‒        Az én Apám, nekem szabad – mondta határozottan.

‒        Attól még nem kellene – végig simítottam az arcán.

‒        Miért mondasz ilyeneket? Hiszen ő utál téged – értetlenkedett.

‒        Mert az apád és idősebb nálam, szóval tisztelettel tartozom neki – Még akkor is, ha ő nem érdemli meg.

‒        Szép gondolat – jegyezte meg halkan, ezután megindult vissza a szüleihez, de én nem mentem utána, csak figyeltem távolodó alakját. Amint rájött, hogy nem követem, megfordult. – Nem jössz? – kiabált nekem. Utána mentem.

Az egész repülő út nyugodtan telt. Ivy köztem és az anyukája között ült. A felszállásnál egy kicsit félt, de aztán megnyugodott, majd el is aludt. Álmában hozzám bújt, a fejét a vállamra hajtotta. Kihasználtam, hogy végre közel lehetek hozzá, így a fejemet az övére hajtottam. Bódító illata bekúszott az orromba, olyan megnyugtató volt. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom, hogy az a kevés bizalmad, ami felém van, meginogjon. Óvatosan összefűztem az ujjainkat.

‒        Szeretlek! – motyogtam, mire mocorogni kezdett.

Ijedten elengedtem a kezét és felemeltem a fejem. Szerencsére nem ébredt fel, így visszadőltem az eredeti pozíciómba. Hiányzik a közelséged. A hüvelykujjammal simogattam a kézfejét, miközben előre meredtem. Rászorítottam az ujjaira, amikor megéreztem egy kezet az enyémen. Egyből Ivyra néztem, de ő mozdulatlan volt, békésen aludt mellettem. Ezután beúszott a képbe Audrey mosolygós arca. Ő legalább örült nekünk, és ez némiképp megnyugtatta a hevesen kalimpáló szívemet. Vajon szembemenne a férjével miattunk?

Landolás előtt nagyjából félórával Édes elkezdte az ébredés jeleit mutatni. Kelletlenül elhúzódtam tőle, ismét kényelembe helyezve magam az ülésemen. Próbáltam felkészülni arra, ami jönni fog. Sokszor éreztem úgy, hogy csak túlreagálom a dolgot, de jobb félni, mint megijedni. Nem tudom hányadán állnak a dolgok a fejében. Az orvos korábban figyelmeztetett, hogy az őt ért trauma miatt megváltozhat a viselkedése. Szerencsére ilyen jeleket nem tapasztaltunk rajta a kórházban, de ez nem jelenti azt, hogy itthon nem alakulhatnak ki.

Minden rendben ment, simán landoltunk a londoni repülőtéren. Szépen lassan leszálltunk, azután felszedtük a bőröndjeinket. Na, most jön a java.

‒        Kicsim, gyere ide! – Audrey maga mellé húzta a lányát – Fogd a kezem, ne nézz fel és ne válaszolj senkinek! – Én se mondhattam volna jobban.

‒        Mi… micsoda? – Ivy zavartan nézett körbe. Mr. Rogers a lánya másik oldalára állt.

‒        Nem lesz semmi baj, vigyázunk rád! – mondta Édes apja, aztán megindultunk kifelé.

Nem voltak olyan sokan, mint szoktak. A fotósok fele igyekezett az arcomba nyomni a gépét. Kérdéseket kiabáltak, amiket nem értettem kristály tisztán. Én Ivy előtt mentem, ezzel eltakartam őt a kíváncsi szemek elől. Így senki nem tudott hozzá férkőzni, és jelen pillanatban ez volt az egyetlen dolog, ami számított nekem. Senkihez nem mentem oda, senkinek sem válaszoltam, csak rá koncentráltam. Bíztam benne, hogy nem rémül meg nagyon a helyzettől. Sikeresen kijutottunk.

Édes szülei megölelgették a lányukat, majd beszálltak az első taxiba, amit megláttak. Iszonyat gyorsan elhagyták a helyet, magamra hagyva egy kissé sokkos állapotú Ivyval. Nem tudtam, mire vélni a viselkedésüket, azt hittem segíteni fognak elmagyarázni a dolgokat, ehelyett egyedül hagytak.

Szépen bedobáltam a bőröndjeinket a korábban idehozatott kocsimba. Szerelmemet beültettem és mivel nem mozdult, bekötöttem a biztonsági övét. Én is beszálltam. Ivy szótlanul ült mellettem, ahogy jobban megnéztem egy kicsit remegett. Nagyot sóhajtva beindítottam a kocsit. Lassan elhagytuk a repteret, és ráfordultunk a haza vezető útra. Míg vezettem, félszemmel őt figyeltem. Óvatosan kinyújtottam a karom, megfogva a hozzám közelebbi kezét. A hirtelen jött érintésre felém fordult. Az arcán zavarodottság látszott.

‒        Jól vagy? – kérdeztem szomorúan, mire megrázta a fejét.

‒        Állj meg! – motyogta.

Gyorsan lehúzódtam az út mellé. Kikapcsolta az övét és kiszállt a kocsiból.

‒        Mit csinálsz? – követtem a példáját, majd megindultam felé.

‒        Mi a fene folyik itt? Ki vagy te? – kiabált, miközben az út mentén hátrálni kezdett.

‒     Ülj vissza, otthon megbeszéljük! – kértem felé közelítve. Még mindig hátrált, amitől megszakadt a szívem.

‒        Nem – kiabálta – Nem szállok vissza, amíg meg nem magyarázod!

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)