Prisoner Princess - XI.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van és már várjátok az ünnepeket, mert ugye, ha nem várjuk, akkor is jön.
Eltelt egy újabb hónap, ami két dolgot jelent: hoztam az új részt, és már csak 1 hónap van hátra ebből az évből, szóval töltsétek hasznosan ezt a megmaradt időt. Köszönöm az elmúlt hónap sok oldalmegjelenítését 💓 Jó szórakozást a történet folytatásához! :) 

Puszi: Emily

~ Luise ~

A herceg családja négy nappal az esküvő előtt érkezett, hogy segítsen az előkészületekben. Én is azok között voltam, akik fogadták őket. Első kézből láttam, ahogy a királyné üdvözli fiát, akit egy ideje már nem látott. Figyeltem őket és közben eszembe jutott anya, ő is így szeretett engem, minden mozdulatában benne volt a szeretet és a féltés. A herceggel egy szinten szállásolta el az egész családot a király, ott voltak a legszebb vendégszobák a kastélyban, de korántsem olyan gyönyörűek, mint az ő helyiségeik, ahol én tartózkodtam ott létem alatt.
A királyné hamar belevette magát a szervezésbe, voltak dolgok, amiket megváltoztatott, miután beszélt velem és a fiával. Megosztotta velünk néhány elképzelését és én hiába kérleltem, maradjon minden, ahogy a király akarja. Nem tágított, mert Louis mindenben egyetértett vele. A herceg győzködni próbált, hogy fogadjam el édesanyja ötleteit. Egyedül maradtam ebben a helyzetben, és szinte magam előtt láttam a királyt, ahogy tajtékzik a dühtől a változtatások miatt. Végül csak annyit mondtam, ha az apám beleegyezik, én is elfogadom. Ettől a választól mindketten elégedettnek tűntek. 
Ott voltam, amikor Constanze királyné elmondta javaslatait a királynak. Mindenbe beleegyezett, de az arcán láttam, hatalmas erőfeszítésébe kerül nyugodtnak maradnia.

‒       Akkor úgy érzem, a szervezést át is adhatom Őfelségének – szólalt meg.

‒       Megtisztelő lenne – Constanze királyné apámra mosolygott.

‒       Karl – szólt apám.

‒       Igenis, Őfelsége – hajolt meg.

‒       Ezentúl Őfelsége Constanze királyné utasítását kövessék az esküvő szervezésénél – mondta neki.

Elkaptam Louis pillantását, aki mosolyogva nézett rám. Egy pillanatra viszonoztam gesztusát, majd lehajtottam a fejem. Vajon ezt is rajtam veri le? Szó szerint. Megkönnyebbültem, amikor mindannyian elhagyhattuk a nagy termet. A királyné magunkra hagyott minket.

‒       Látja, mondtam, hogy Őfelsége megengedő lesz – szólalt meg a herceg. Kijelentésére halványan mosolyogva bólintottam. – Mihez lenne ma kedve? – Mióta itt van, minden napunkat együtt töltjük, nem kell a többi kötelezettségemmel foglalkoznom.

‒       Talán játszhatnánk a testvéreivel – ajánlottam.

‒       Milyen játékok vannak a palotában? – kérdőn nézett rám. Ó, erre nem gondoltam. Itt én voltam az utolsó gyerek, valószínűleg a régi játszószobában porosodik minden.

‒       Az nem igazán van – motyogtam – Talán meg tudom kérni Karlt, keressen valamit – próbáltam javítani a helyzeten.

‒       Ó, a húgaimnak elég egy labda, nagyon szeretnek labdázni – mosolyodott el.

‒       Keresek valamit, addig a húgaival menjen a palota mögötti füves területre – kértem.

‒       Rendben – bólintott, majd elváltak útjaink.

Megkerestem Karlt, aki két szolgálót adott mellém, akikkel felkerestük a régi játszószobát. Idejét se tudtam mikor járhattam itt utoljára. A király elhanyagolta ezt a helyiséget. Minden csupa por és pókháló volt. A szolgálók nem engedtek bemenni, ők próbáltak labdákat keresni. Hamar találtak is néhányat, majd egy kis takarítás után nekem adták őket. Hálásan vettem el tőlük és sietve a herceghez indultam. Mire odaértem a testvérei már a füvön fogócskáztak. Messziről hallottam jó kedvű kacajukat és a sikítozást.

‒       Itt vannak a labdák – kiáltottam nekik, mire ők is és Louis is felém kapták a fejüket. A két kislány örömmel vette birtokba a játékokat.

‒       Lányok, tessék megköszönni! – szólt rájuk a bátyjuk.

‒       Köszönjük – egyszerre mondták.

‒       Szívesen – boldogsággal a szívemben néztem őket, ahogy távolabb játszottak tőlünk.

‒       Louis, gyere te is! – kiabálta Charlotte, a nagyobbik lány. A herceg felém nyújtotta a kezét.

‒       Luise hercegnő, kérem jöjjön ön is – habozva nyújtottam felé a kezem.

Kicsit aggódtam, mit szól a két kislány ahhoz, ha én is velük játszom. Kételkedtem abban, értik-e mi folyik körülöttük. Valószínűleg sem a háborút, sem az esküvőt nem fogják még fel, ahogy azt sem, én ki leszek nekik.
A két kislánynak nem volt ellenére, hogy én is velük játsszak. Dobáltuk és rugdostuk a labdákat, nem is tudom mikor éreztem magam ennyire jól, pedig csak játszottunk. Jó egy óra múlva a királyné elvitte a lányokat, így kettesben maradtunk. Míg velünk voltak a testvérei próbáltam észrevétlenül figyelni a herceget. Szívet melengető volt látni, milyen jól bánik velük. Akaratlanul is arra gondoltam, vajon ilyen lesz-e a mi gyerekeinkkel is.

‒       Lenne kedve lovagolni? – Louis kérdése kizökkentett a gondolataimból.

‒       Igen – lassan bólintottam és elindultunk a lovak felé – A húgai annyira édesek – jegyeztem meg.

‒       Nagyszerű, boldog kislányok – értett egyet – Néha elgondolkozom, milyen lenne, ha mind itt lennének – sóhajtott.

‒       Nem tudom követni – mondtam zavartan.

‒       Volt még négy testvérem, kettő fiú született utánam és Charlotte előtt. A két lány között volt még egy kislány és Christine után is volt egy lány baba. Ők mind meghaltak egy éves koruk előtt – a herceg arca nagyon szomorúnak hatott, ahogy beszélt, nem láttam még ilyennek azelőtt.

‒       Sajnálom – megálltam és megfogtam a kezét – Én az öcsémet veszítettem el – a szemébe nézve mondtam. Amióta meghalt nem lehetett róla beszélni, nagyon különös érzés volt ezt kimondani oly sok idő után.

‒       Sajnálom – átölelt – Akkor mi többszörösen is tudjuk milyen elveszíteni valakit – elhúzódott tőlem.

‒       Sajnos igen – helyeseltem, miközben újra a lovak felé indultunk.

Ahogy odaértünk tekintetemmel Albertet keresetem. Természetesen sehol sem volt. A rózsák, amiket tőle kaptam, még mindig gyönyörűek voltak, minden más virágom elhervadt már csak azok nem. Elképzelésem sincs honnan szerezhette őket.

‒       Ludwig – szólítottam meg az egyik lovász fiút.

‒       Felségek – hajolt meg előttünk.

‒       Kérem, keresse meg Karlt, tudassa vele, hogy lovagolni kívánunk – kértem. Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát.

‒       Igenis, Felség – meghajolt és útjára indult. Mire visszaért a király jóváhagyásával, a lovainkat már előkészítették. Holdfényt most nem Albert készítette fel, ami nagyon meglepett, ezt soha sem hagyta másra. Felszálltunk a lovakra, a herceg elindult, de én nem követtem.

‒       Hol van Albert? – kérdeztem a lovászfiúkat, úgy, hogy Louis ne hallja.

‒       Beteg, már tegnap óta – válaszolta Ludwig. A hercegnek feltűnt, nem megyek utána.

‒       Értem – motyogtam, majd elindultam előre Holdfénnyel.

‒       Minden rendben? – némi aggódást véltem felfedezni az arcán.

‒       Igen – mosolyogtam rá, miközben elindultunk. Mi baja lehet? Nem is emlékszem rá, hogy valaha beteg lett volna.

Próbáltam elterelni a gondolataimat róla, és csak a hercegre figyelni. Örültem a sok időnek, amit együtt tölthetünk az esküvő előtt, de aggódtam is mi lesz utána. Nem csak a közös életünk váltotta ezt ki. Attól féltem a legjobban, ami közvetlenül az esküvő után várt ránk.