Please, say you remember me - 17.rész

Sziasztok!

Remélem, nem vagytok szomorúak, amiért mindjárt véget ér a nyár. Ha mégis, van egy jó hírem, itt van a PSYRM folytatása. Végre valahára némi kis fordulat áll be ebben a részben. Nagyon kíváncsi vagyok, Ti mit gondoltok erről, szóval ne felejtsetek el valamilyen módon jelezni nekem. :)
Szeretnék utólag is nagyon boldog szülinapot kívánni az igazi és egyetlen Liam James Payne-nek! :)
Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.16.

~ Ivy ~

‒        Itthon vagyok! – tompán hallottam Liam hangját.

Hamarabb jött, mint bármelyik másik hétköznapon, hisz még csak délután hármat mutatott a szobában lévő óra. Kikapcsoltam a tévét, amiben valami idióta napi sorozat ment. Időm nagy részében a ház ezen helyén tartózkodtam, ez lett az én váram, ahova nem nagyon lehetett bejutni. Persze, a házon belüli munkákat azért elvégeztem, mivel egész nap itt tartózkodtam. A lépcsőn lefelé menet elsuhantam a falon logó képek mellett. Már kezdtem hozzá szokni, hogy mindig ezeket látom. Leérve az előtérbe, megláttam őt, ahogy felteszi a kabátját a fogasra.

‒        Szia! – halkan üdvözöltem. Felém fordulva rám mosolygott.

‒        Hogy vagy? – kérdezte közelebb lépve hozzám.

‒        Jól – mondtam lassan.

‒        Ez nem hangzik túl meggyőzően – vigyorodott el.

‒        Tényleg jól vagyok, ne aggódj már! – Ha valami, ez tényleg idegesített benne.

‒        Hé, nyugi! Úgy látom, ma ingerültek vagyunk – felhúztam a szemöldököm – Nem úgy értettem – kezdett szabadkozni, elindulva a nappali irányába.

Szúrós tekintettel követtem őt. Leült a tévével szemben lévő kanapéra, míg én az egyik fotelt céloztam meg.

‒        Későbbre vártalak – motyogtam felhozva valami témát.

‒        Áramszünet volt a stúdióban, ezért haza küldtek minket – furcsa hangsúllyal mondta, alig bírta ki nevetés nélkül.

‒        Mi olyan vicces ebben? – kérdeztem ártatlanul.

‒        Mi okoztunk áramszünetet, már nagyon untunk ott lenni és amúgy is régen csináltunk hasonlót szóval, belefért még a végén elszoknak az ilyesmitől – magyarázta teljesen szokványosan.

‒        Ti biztos, hogy felnőttek vagytok? – néztem rá kétkedve.

‒        Hidd el, ha annyit lennél ott, mint mi, te is ezt tetted volna.

‒        Azt hittem, szerettek zenélni – jegyeztem meg halkan.

‒        Szeretjük is, de van, amikor nagyon fárasztó. Néha sokkal szívesebben tölteném az időmet veled – hirtelen abbahagyta a beszédet, úgy tűnt, ezt nem akarta kimondani.

‒        Kérdezhetek valamit? – pillantottam kissé feszült alakjára.

‒        Már mondtam egy párszor, bármit kérdezhetsz – biztatóan rám mosolygott.

‒        Nekünk semmilyen háziállatunk sincs? – úgy láttam, nem erre számított.

Nyilván neki is volt ötlete, mi érdekelhet, de ezt egy ideje már fontolgattam. Sejtettem a választ, de az okra is kíváncsi voltam.

‒        Nincs – megrázta a fejét.

‒        Miért? – érdeklődtem kíváncsian.

‒        Volt egy kis kutyánk, de meghalt, elütötte egy kocsi az utcában. Utána annyira összetörtél, hogy úgy döntöttem, nem teszlek ki még egyszer ennek – mesélte. Igen, ez rám vall. Az állatok iránt igen empatikus vagyok, mondjuk ez az emberek felé is meg van.

‒        Olyanban nem gondolkodtál, amivel nem történhet ilyesmi? – Halak, hörcsögök, amik nem hagyják el a helyüket.

‒        De igen, csak te mindent leszavaztál – válaszolta. Kár, akkor most nem érezném magam annyira egyedül.

‒        Vajon miért? – tanácstalanul néztem magam elé. Lehet, már sosem tudom meg.

‒        Erre én is próbáltam rájönni, de néha még nekem is megfejthetetlen vagy – Ezt mégis hogy értheti? – Van még valami, amit tudni szeretnél? Bármit kérdezhetsz – mondta el újra.

‒        Mesélnél kettőnkről? – csúszott ki a számon, ezzel magamat is megleptem, nem csak őt.

‒        Biztos vagy benne? – eltelt némi idő csendben, míg végre megszólalt.

‒        Nem – megráztam a fejem – Felejtsd el! – felálltam a fotelből. Érdekel, amire nem emlékszem, viszont nem állok még készen rá.

‒        Ivy, várj! – Liam a lépcső előtt utolért és magához ölelt. Váratlanul ért, amit tett, ezért ösztönösen szabadulni próbáltam. – Nincs semmi baj, emiatt nem kell itt hagynod – bizonygatta.

Mivel nem állt szándékában elengedni abbahagytam a küzdést ellene. Frusztrált egy kicsit így lenni vele, azonban próbáltam arra gondolni, ő ezt mióta várhatta már. Nem tudtam, mit érezhet, de sejtettem, hogy neki sem könnyű ez a helyzet.

A szívem hevesen vert, eldönteni viszont nem tudtam mitől. Egyszer csak megéreztem Liam leheletét a nyakhajlatomnál. Hirtelen rányomta az ajkait az említett területre, és elkezdte kifújni a levegőt. Sikítva elugrottam tőle.

‒        Ez meg mi a fene volt?! – a kezem automatikusan a nyakhajlatomhoz vezettem.

‒        Semmi… én csak… – zavartan megdörzsölte a homlokát – Bocsánat – valami furcsa érzés kerített hatalmába.

‒        Sajnálom – motyogtam – Ez valami közös dolog lett volna? – elöntött a bűntudat.

‒        Valami olyasmi – idegesen elfordult tőlem – Ez… ettől általában megnyugszol, vagy legalább nevetsz egy kicsit és addig se gondolsz arra, ami felzaklat vagy szomorúvá tesz – nem nézett rám, úgy beszélt hozzám.

Gyámoltalannak és szomorúnak tűnt, ettől a helyzettől pedig kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Velem sosem csináltak még ilyet. Soha nem helyezett senki maga elé. Nem talált ki dolgokat azért, hogy boldognak lásson.

‒        Értem – szinte hangtalanul ejtettem ki ezt az egy szót – Felmegyek a hálóba – lassan elindultam felfelé, miközben ő bólintott egyet.

Becsuktam magam után a szobaajtót, majd a mentén lecsúsztam a földre. Miért érzem magam ennyire rosszul? Elkezdtek meleg könnyek folyni a szememből. Ha emlékeznék, most egyikünk sem szenvedne. A fejemet a tenyerembe temetve sírni kezdtem.

Megfürödve, pizsamában feküdtem az ágyban, pedig alig múlt el fél hat. Még mindig rosszul éreztem magam amiatt, ami korábban történt. Magzat pózba gömbölyödve bámultam az előttem lévő szekrényt. Egyszer csak léptek zajára lettem figyelmes, aztán kopogtattak az ajtón. Nem válaszoltam, csak behunytam a szemeimet, miközben kinyílt az ajtó. A padlón lévő szőnyeg elnyelte a léptek zaját, ennek ellenére éreztem, ahogy közeledik. Leült az ágyra, kicsit arrébb a takaróval fedett testemtől.

‒        Tudom, hogy nem alszol – halkan szólalt meg – Gyere le vacsorázni – a kezét óvatosan a hátamhoz érintette. Nagyon lassan és óvatosan kezdett el simogatni. Kinyitottam a szemeimet. Ezt érzékelve Liam ismét megszólalt: – Lejössz enni? – megráztam a fejem – Kérlek, szeretném, ha ennél egy kicsit.

‒        Nem vagyok éhes – a gyomrom hangos korgása elárult engem.

‒        Ivy, nem haragszom rád – bizonygatta. Bár, el tudnám hinni.

Lassan felültem, így ő felhagyott a simogatással. Egy pillanatra egymásra néztünk. A tekintetében tényleg nem volt harag, de szomorúság annál inkább. Lehúztam magamról a takarót, azután elindultam kifelé a szobából. A konyhában teljes csendben vacsoráztunk meg, ezután Liam a nappali felé vette az irányt, én meg fel az emeletre.

Visszabújtam az ágyba és próbáltam elaludni, azonban képtelen voltam rá. Elővettem a telefonom és újra olvasgattam, miket írtak a barátaim a kiesett időszakról. Semmi jelentőségteljes nem volt bennük, de jó érzéssel töltött el az olvasásuk. Sokáig csináltam ezt, végül sikerült elnyomnia az álomnak.

Baromságokat álmodtam. Egyik hülyeség jött a másik után. Voltam az általános iskolámban, de a középiskolai osztályom vett körül. Az egyik osztálytársam meghalt, legurult a lépcsőn. Nem tudom ki lehetett az, mert az arcát egyszerűen nem láttam. Homály takarta, mint azt is, hogy baleset történt vagy segítettek neki leesni. Ki akarták vizsgálni az ügyet, mire még valaki meghalt. Akkor ébredtem fel, amikor összetalálkoztam a gyilkossal. Az egyik tanárunk ölte a diákokat.

Hevesen verő szívvel ültem fel az ágyban. Nagyon féltem, pedig csak egy buta álmot láttam. Mély lélegzeteket véve próbáltam lenyugtatni magam. Feloltottam az egyik éjjeli szekrénynél lévő lámpát. A hirtelen jött fény egy pillanatra elvakított, majd kitisztult a szoba képe. Néhány párna a földön hevert, a takaróm meg félig lecsúszott az ágyról. Felszedtem a párnákat, aztán visszarendeztem a fekhelyemet. Visszafeküdtem, de még mindig nem voltam nyugodt. Ittam egy kis vizet, azután zenét kapcsoltam a telefonomon. Éjjel egy alig múlt el, legalábbis a szobában lévő óra szerint. Halkan hallgattam a dalokat, aminek jó része teljesen ismeretlennek tűnt a számomra. Olyan furcsa. Az én telefonomon van rajta, mégsem emlékszem rá. Új dal indult, ami szomorú volt, de nagyon tetszett. Rálestem a címére. Through the dark. Most én is hasonlóan érzem magam. Sötétben vagyok, amiből valahogyan ki kellene találnom. Tovább pörögtek a számok, én meg lassan elálmosodtam. Leállítottam a zenét, majd leoltottam a lámpát.

Liam hangját hallottam. Beszélt hozzám, de nem értettem, mit mond. Telefonnal a kezében képeket készített. Körülnéztem. Egy havas sípálya tetején álltunk, gyönyörű környezetben. Ámulatba ejtett a kilátás. Egyszer csak megéreztem, ahogy Liam magához húz. Közös képeket csinált, aztán eltette a mobilját. Mi a fene folyik itt? Nem értem. Versenyeztünk egyet, de ő hagyott engem nyerni. Ezen majdnem összevesztünk. Ezután felmentünk a nagyobb pályára. Haragudtam rá és ezt ő is tudta. Azt ajánlotta versenyezzünk innen is. Belementem, azután háromra elindultunk lefelé. Ez a pálya hosszabb volt és meredekebb is, mint az előző. Rövid idő alatt begyorsultam és lehagytam Liamet. Szépen, a biztos győzelem tudatában siklottam lefelé, mikor váratlanul valaki átvágott előttem. Ijedten éles jobb kanyart vettem, ezzel elkerülve az ütközést. Túl gyors voltam, nem tudtam megállni, csak az egyre közeledő épületet láttam. Elöntött a félelem.

Sikítva ültem fel. A félelemtől remegve gyorsan kapkodtam a levegőt. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe. Fájdalmat éreztem, de valójában semmi sem történt velem. A szobaajtó hirtelen kinyílt, a villany felkapcsolódott és egy nagyon rémült Liam alakja rajzolódott ki a fényben. Azonnal hozzám rohant és átölelt. Ösztönösen bújtam hozzá, menedéket keresve. Az ölébe húzva, ringatni kezdett. Motyogott is valamit, de nem értettem mit. Egyre jobban sírtam, míg ő csitítgatni próbált.

‒        Sss! Nincs semmi baj. Vigyázok rád, ígérem – magához szorított.

A karjaimat átvetettem rajta, míg a fejemet a vállába fúrtam. Eltelt némi idő, mire végre alábbhagyott a zaklatottságom. Nem tudtam, miért érintett meg ennyire, amit álmodtam, de nagyon rossz érzések kavarogtak bennem.

Lassan abbahagytam a sírást, azonban még nem engedtem el Liamet, aki sok apró, a fejemre adott puszival próbált megnyugtatni. A fülemet a mellkasára nyomtam, hallgatva a szívverését. A takarón ült, velem az ölében, ki tudja már mennyi ideje, de végtelenül türelmesen várta, mikor fogok megnyugodni. Váratlanul éneklésbe kezdett. Nem ismertem a dalt, valami lassú számot énekelt, de igazából nem érdekelt, mert a hangja igazán kellemesen csengett. Egyre jobban elnehezültek a pilláim, már közel álltam az alváshoz, amikor Liam megmozdult velem. Ijedten összerezzentem.

‒        Nyugi, nincs semmi baj – le akart tenni a matracra.

‒        Ne hagyj itt! – kétségbeesetten belekapaszkodtam a felsőjébe.

‒        Jól van, nem hagylak, de leteszlek – mosolygott rám.

Feloltotta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, majd lekapcsolta a nagy villanyt. Leült mellém valahova a csípőm környékére.

‒        Elmeséled, mit álmodtál? – kérdezte kissé álmosan. Most miattam nem tudja kialudni magát.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Biztos?

‒        Csak egy hülye álom volt – motyogtam.

‒        Nem úgy tűnt – kereste a tekintetemet. Egy darabig egymás szemébe néztünk, végül ő feladta. – Jól van, legyen – sóhajtott fel. Elvettem az éjjeliszekrényen lévő poharamat és kortyoltam néhányat a benne lévő vízből. Nem sok maradt az alján.  – Hozok fel neked inni, rendben? – a poharamért nyúlt.

‒        Köszönöm – figyeltem, ahogy elhagyja a helyiséget.

Megtöröltem a szemeimet, és egy, a szekrényről elvett zsebkendőbe kifújtam az orromat. Végig hallottam a lépteit, amíg újra visszajött a szobába. Motoszkált bennem egy kérdés, amit féltem feltenni, mert nem akartam reményt ébreszteni benne. Leült az előző helyére, aztán végig simított a karomon.

 ‒       Itt maradhatok veled? – barna íriszeivel kíváncsian fürkészett.

Ha elolvastad, kérlek jelezed! :)

Please, say you remember me - 16.rész

Sziasztok! 

Hogy vagytok Drágák? :) Hogy bírjátok ezt a meleget? Remélem, Mindannyian ki tudjátok élvezni a nyár utolsó hónapját. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. Kíváncsian várom, mit gondoltok róla. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.09.

~ Liam ~

Kedden elmentünk Mrs. Wright kórházi rendelőjébe. Ahogy átléptük a kórház küszöbét, Ivy viselkedésén szemmel látható változás jelentkezett. Rémültnek tűnt, nem tudni miért. A rendelő felé haladva megpróbáltam megfogni a kezét, hátha megnyugszik tőle, de nem engedte, hogy hozzá érjek. Zaklatottnak tűnt és ez minden volt, csak nem jó jel.

Leültünk a váróban, ahol rajtunk kívül senki sem tartózkodott. Fojtott levegő terjengett bent, ezért kinyitottam az ablakot. Odakintről hideg jött befelé, ami felfrissítette a levegőt. Édes idegesen hintáztatta a lábait a széken. Sokszor láttam már ezt tőle, mindig ezt csinálta, amikor feszült állapotba került.

‒        Nem lesz semmi baj – mondtam nyugtatólag, visszaülve a mellette lévő székre.

Ökölbe szorította a kezeit, úgy sejtettem egy igen csúnya választól mentett meg ez engem. Szívesen megsimogattam volna a meleg nadrágba bújtatott lábait, de éltem a gyanúval, hogy nem engedné. A feszültség tapintható volt, míg a doktornőt vártuk. Végig azon agyaltam, mit mondhatnék, amivel elterelhetném a gondolatait.

‒        Választottam Harrynek ajándékot – böktem ki hirtelen, mire Édes zavartan rám pillantott.

‒        Tessék? – kérdezett vissza.

‒        Megvettem Harry szülinapi ajándékát szombatra.

‒        Ó… – a fehér rendelő ajtót kezdte fixírozni – Értem – nem voltam biztos abban, hogy tényleg felfogta, mit beszélek.

‒        Megvásároltam azt a képkeretet, amit még együtt néztünk ki anno. Az a kép lesz benne, amin mindannyian együtt…

‒        Nagyon kérlek, maradj csendben! – a hangja kétségbeesetten csengett, a kezeivel a halántékát nyomkodta.

Fáj a feje? Reggel sokáig kellett várnom, míg kijött a mosdóból. Menstruál. Hirtelen megvilágosodtam. Akkor ideje lesz azt csinálni, amit kér. Felálltam és becsuktam a nem rég kinyitott ablakot.

Csendesen vártunk az orvosra, aki nagyjából egy óra múlva érkezett csak meg. Vágni lehetett a feszültséget a helyiségben. Az asszisztens nő kijött egy csíptetős mappával a kezében.

‒        Miss Rogers? – Ivyra pillantott.

‒        Igen – Édes felugrott a székről és elindult befelé.

Utána siettem, de az ajtónál megállított, nem engedett be. Megdöbbentem, ami tisztán látszott rajtam. Figyeltem, ahogy szerelmem eltűnik a szemem elől a fehér ajtó mögött. Ezt nem hiszem el. Bosszúsan visszaültem az előbb elfoglalt helyemre. Míg bent tartózkodott, rezegni kezdett a telefonom. Zayn keresett. Fogadtam a hívást.

‒        Helló! – szóltam bele szokványosan.

‒        Szia! Jössz ma a stúdióba? – kérdezte.

‒        Nem – megráztam a fejem, bár ő ezt nem láthatta – Ivyval orvosnál vagyunk.

‒        Ó, basszus! Bocs, teljesen elfelejtettem – szabadkozott.

‒        Nem gond – a rendelő ajtaját fixíroztam.

‒        Voltatok már bent? – érdeklődött.

‒        Ivy bent van, nem engedett be – válaszoltam idegesen.

‒        Liam, vegyél nagy levegőt! Erre most semmi szükség. Ne sértődj meg ilyesmin, tudod, hogy ő magam sem tudja hányadán áll a dolgokkal – olyan magabiztosan beszélt, viszont kíváncsi lettem volna, vajon elhiszi-e, amit mond, mert én nem nagyon tudtam.

‒        Oké – sóhajtottam.

Követtem az utasításokat néhány mély lélegzetet véve. Igaza volt, de ettől még frusztrált a dolog.

‒        Próbálj segíteni neki – beszélt tovább.

‒        Zayn, szerinted mit csináltam eddig?! – megint felment bennem a pumpa.

‒        Nyugodj meg! Nem úgy értettem – magyarázkodott – Tudjuk, hogy nehéz most neked, de neki is az – folytatta – Rossz kedve volt reggel?

‒        Igen – bólintottam – Idegesnek tűnt és zaklatottnak, kissé rémültnek látszott, amikor bejöttünk. Nem tudom, miért viselkedik így – kétségbeesettnek tűnhettem, mert Zayn újabb lelkesítő hadjáratot indított.

Még ha akkor ez nem is látszott rajtam, hálás voltam neki ezért. Olyan sokszor csináltam hasonlót velük, gyakran kellett bátorítani őket, engem már kevésbé, és furcsa érzés most ezt visszakapni. Bandatársam sikeresen lelket öntött belém, mire Édes kijött Mrs. Wright rendelőjéből. A harmincas évei végén járó szőke hajú doktornő intett nekem, miközben kikísérte a szerelmemet. Odamentem hozzájuk.

‒        Kérem, jöjjön be! – invitált be a helyiségbe. Kezet rázva bemutatkoztunk egymásnak.

‒        Hogy van Ivy? – le se ültem rendesen az orvos asztala előtti székre, már kint volt a kérdés.

A nő elmosolyodott aggódásom láttán. A füle mögé tűrte a haját, majd megszólalt:

‒        Az állapota kielégítő – egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat – A korábbi leleteihez képest javulást mutat, kivéve az emlékezet kiesését – tette hozzá.

‒        Mi fog történni vele? Mire lehet számítani? – kerestem a tekintetét, de nem nézett rám.

‒        Ezt senki nem tudja megmondani. A sérülései szépen gyógyulnak, ezek idővel teljesen eltűnnek majd, az amnéziával viszont más a helyzet. Nem lehet megjósolni mi és mikor fog történni, ha egyáltalán bekövetkezik ilyesmi – az orvos őszintesége meglepett.

Nagyon korrekten válaszolt a kérdésemre, ami elkeserített. Jó híreket akartam hallani, nagyjából a baleset napja óta.

‒        Sajnálom – szólalt meg együtt érzően.

‒        Nem a maga hibája – a kezeimre pillantottam – Hogyan tudok segíteni neki?

‒        Próbáljon a kedvében járni. Óvatosan rávezetni dolgokra. Remélem, megbocsájtja nekem a kérdést, de mióta vannak együtt?

‒        Kicsit több mint két éve – válaszoltam.

‒        Akkor biztosan vannak közös szokásaik, kedvenc helyeik meg ilyen ki hasonló apróságok. Kezdje ezekkel! Amikor úgy látja, jobb napja van, javasoljon olyan dolgokat, amikre emlékeznie kellene, az ismerős dolgok és helyzetek segíthetnek felidézni az emlékeket – tanácsolta.

‒        Rendben, köszönöm doktornő – ismét kezet ráztunk, ezután kikísért a rendelőből.

A váróban kisebb fajta sokk ért, ugyanis Ivyt nem láttam sehol. Éreztem, hogy pánikszerűen felgyorsult a szívverésem. Ugye nem mentél sehova egyedül?! Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor kilépett a mosdóból.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Édes egész héten hasonló hangulatban volt. Én időm nagy részében a stúdióban tartózkodtam, azonban még így is észrevettem, hogy nincs túl jól. Sokat aludt, ami a depresszió egyik jeleként is felfogható. Emellett, úgy éreztem Mrs. Wright nem nyerte el a tetszését. Ilyen állapotában nem próbáltam alkalmazni a doktornő tanácsait. Nem szerettem volna, ha kiabálni kezd velem.

Tekintettel a hangulatára, jeleztem a többieknek, hogy egyelőre képlékeny a szombati dolog. Megértőnek bizonyultak, amikor hozzátettem, lehet én is kihagyom, ha Édesnek nem lesz kedve menni.

Ez a hetünk így telt el. Csütörtökön feldobtam az ötletet, mi lenne, ha megnéznénk a boltját, de nemet mondott. Ezt furának találtam, annál is inkább, mert mikor még a kórházban megkérdeztem tőle, mit szeretne csinálni először, ha haza megyünk, a boltot említette. Túltettem magam ezen és próbáltam mindenben a segítségére lenni.

Pénteken hoztam haza kínait vacsorára, meg egy kis édességet is, hátha elfogadja.

‒        Szia, megjöttem! – köszöntem, ahogy beléptem az előtérbe.

Beegyensúlyoztam a kajával a konyhába, ahol letettem azt az ebédlő asztalra. Kisvártatva léptek zaját hallottam a lépcső felől.

‒        Szia! – Édes halkan üdvözölt.

Végig néztem rajta. Vastag fehér zoknit viselt, melegítő nadrágot meg az én egyik kék pulcsimat, ami nagy volt rá. Néhány ruhadarabomat elcsaklizta és gyakran horda őket, főként, ha nem lehettem vele. Azt mondta, olyan az illata, mint nekem és ez megnyugtatja, amikor nem vagyok mellette. Elmosolyodtam.

‒        Mi az? – Ivy zavartan pillantott rám.

‒        Ez a pulcsi az enyém – mutattam rá.

‒        Ó, bocsánat, az én ruháim között találtam, és ebben jól érzem magam – magyarázkodott.

‒        Semmi gond – megráztam a fejem – Korábban neked adtam.

‒        Értem – bólintott.

‒        Gyere, vacsorázzunk! – úgy tűnt, kínos neki a helyzet, ezért inkább témát váltva evőeszközt vettem elő a fiókból.

‒        Holnap hánykor indulunk? – hallottam magam mögül vékony hangját.

‒        Hova? – összeráncolt homlokkal fordultam hátra.

‒        Hát, korábban azt mondtad, szombaton találkozni fogunk a fiúkkal – válaszolt, míg a konyhaszekrényhez sétált. Tányért meg poharat vett elő, amit az asztalra tett.

‒        Ó, igen. Ha van még kedved menni, akkor délután három körül – kitettem az evőeszközöket.

‒        Rendben – leült az egyik székre, majd az ételért nyúlt.

~ Ivy ~

Egész héten rosszul éreztem magam. Pénteken végre változás állt be. Múlt a vérzésem és jött vissza az életkedvem. Utáltam ezeket az időszakokat, pedig csak háromból egyszer volt ilyen az állapotom. El se tudom képzelni milyen annak, aki folyton rosszul van.

Kedvet éreztem magamban a beszélgetéshez, így vacsora közben a napjáról kérdeztem Liamet. Az érdeklődésem nem lepte meg, ebből arra következtettem, szoktam erről kérdezni. Úgy tűnik, normális a kapcsolatunk. Nem mondom, hogy fesztelenül ment a beszélgetés, de mindenképpen előre lépésnek tekintettem az utóbbi napokhoz viszonyítva.

‒        Ez a tiéd – Liam elvette az asztalon lévő kis nejlon zacskót – amivel már szemeztem egy ideje – aztán felém nyújtotta.

Érdeklődve vettem el tőle. Szétnyitva megláttam a benne lévő édességet. Az arcom egyből felragyogott.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá. Karamella is volt benne, amit nagyon szeretek.

‒        Szívesen – rám mosolygott, amit halványan viszonoztam.

‒        Kérsz belőle? – felé nyújtottam.

‒        Nem – megrázta a fejét – Neked hoztam – Olyan aranyos.

Megérkeztünk az ünnepelt otthona elé. Hát, elég nagy háza volt ahhoz képest, hogy Liam állítása szerint a barátja egyedül él itt. Aztán hozzá tette, neki van néhány hasonló háza, ő jobb szereti befektetni a pénzét. Jobban belegondolva lehet, ő csinálja jól.

Az út mellett már több autó is állt.

‒        Elkéstünk? – néztem fel Liamre.

‒        Nem, még van öt percünk – mondta, míg a bejárati ajtóhoz mentünk. Becsengettünk és nem sokára ajtót nyitott a szülinapos.

‒        Sziasztok! – Liammel lekezelt, előttem pedig elbizonytalanodva megállt.

‒        Boldog szülinapot! – felé léptem. Vette a lapot, óvatosan megölelt.

‒        Gyertek be! – a fejével befelé intett.

Bementünk a nappaliba, ahol a többi fiú tartózkodott meg két számomra ismeretlen lány. Köszöntünk, azután megkértem Liamet, hogy mutasson be a lányoknak. Miután ezt megtette, elmondta melyikük kihez tartozik. Elsőre mindketten aranyosnak tűntek és illettek is a fiúkhoz. Körbenéztem, majd megállapodott a tekintetem Liamen, aki engem figyelt.

‒        Mi az? – kérdeztem zavartan.

‒        Semmi – megrázta a fejét – Bocsi – elmosolyodott.

Néztem őt egy darabig, de csak magában mosolygott. Megjelent az ünnepelt és hozott nekünk frissítőt. Megköszönve elvettem tőle, miközben útba igazítást kértem a mosdóhoz.

‒        Gyere velem, megmutatom – kedvesen maga után invitált.

Felmentünk az emeletre, ami kissé labirintusos volt. Amikor kijöttem a fürdőből, még mindig az ajtó előtt állt.

‒        Nem kellett volna megvárnod – szólaltam meg.

‒        Nem akartam, hogy eltévedj, amúgy meg szeretnék mutatni valamit – mondta, mire összeráncoltam a homlokom.

‒        Micsodát?

‒        Gyere velem! – újabb lépcsők következtek, amik egy egész nagy teraszra vezettek.

Innen a hátsó udvar látszott meg a környező házak. Nagyon megnyugtató volt itt.

‒        Ez nagyon szép – a korláthoz sétáltam.

‒        Tudtam, hogy ezt fogod mondani – értetlenkedve pillantottam rá – Ez a kedvenc helyed a házban.

‒        Sokat vagyok itt?

‒        Annyira nem, de ide mindig feljössz, szeretsz itt.

‒        Nagyon békés – kirázott a hideg.

‒        Menjünk vissza, mert Liam kinyír, ha megfázol miattam – hangjában némi játékosságot véltem felfedezni.

‒        Rendben – lementünk a lépcsőn.

‒        Ivy?

‒        Tessék, Harry, ugye? – bizonytalanul kérdeztem.

‒        Igen – elvigyorodott – Ne aggódj, majd belejössz.

‒        Oké.

‒        Megengedsz egy tanácsot? – félve pillantott rám.

‒        Mi lenne az? – kíváncsian néztem zöld szemeibe.

‒        Liam jó srác, ne félj beengedni őt a szívedbe – mondta kedvesen.

‒        Aranyos vagy és ő is az, de ez nem ilyen egyszerű – látszott rajta, hogy nem elégedett a válasszal, de nem mondott semmit.

Visszasétáltunk a többiekhez, akik kihasználva az időt, kitették a tortát a nappaliban lévő asztalra, és körbe rakták az ajándékokkal. Harry hamar felvágta a süteményt, amit szétosztott közöttünk. Később megnézte az ajándékait. Többnyire kis apróságokat kapott, de nagyon örült nekik. Olyan volt, mint egy kisgyerek karácsonykor.

Sajnos gyorsan elszaladt az idő, viszont kellemes kis délutánt töltöttünk együtt. 

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)