Please, say you remember me - 17.rész

Sziasztok!

Remélem, nem vagytok szomorúak, amiért mindjárt véget ér a nyár. Ha mégis, van egy jó hírem, itt van a PSYRM folytatása. Végre valahára némi kis fordulat áll be ebben a részben. Nagyon kíváncsi vagyok, Ti mit gondoltok erről, szóval ne felejtsetek el valamilyen módon jelezni nekem. :)
Szeretnék utólag is nagyon boldog szülinapot kívánni az igazi és egyetlen Liam James Payne-nek! :)
Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.16.

~ Ivy ~

‒        Itthon vagyok! – tompán hallottam Liam hangját.

Hamarabb jött, mint bármelyik másik hétköznapon, hisz még csak délután hármat mutatott a szobában lévő óra. Kikapcsoltam a tévét, amiben valami idióta napi sorozat ment. Időm nagy részében a ház ezen helyén tartózkodtam, ez lett az én váram, ahova nem nagyon lehetett bejutni. Persze, a házon belüli munkákat azért elvégeztem, mivel egész nap itt tartózkodtam. A lépcsőn lefelé menet elsuhantam a falon logó képek mellett. Már kezdtem hozzá szokni, hogy mindig ezeket látom. Leérve az előtérbe, megláttam őt, ahogy felteszi a kabátját a fogasra.

‒        Szia! – halkan üdvözöltem. Felém fordulva rám mosolygott.

‒        Hogy vagy? – kérdezte közelebb lépve hozzám.

‒        Jól – mondtam lassan.

‒        Ez nem hangzik túl meggyőzően – vigyorodott el.

‒        Tényleg jól vagyok, ne aggódj már! – Ha valami, ez tényleg idegesített benne.

‒        Hé, nyugi! Úgy látom, ma ingerültek vagyunk – felhúztam a szemöldököm – Nem úgy értettem – kezdett szabadkozni, elindulva a nappali irányába.

Szúrós tekintettel követtem őt. Leült a tévével szemben lévő kanapéra, míg én az egyik fotelt céloztam meg.

‒        Későbbre vártalak – motyogtam felhozva valami témát.

‒        Áramszünet volt a stúdióban, ezért haza küldtek minket – furcsa hangsúllyal mondta, alig bírta ki nevetés nélkül.

‒        Mi olyan vicces ebben? – kérdeztem ártatlanul.

‒        Mi okoztunk áramszünetet, már nagyon untunk ott lenni és amúgy is régen csináltunk hasonlót szóval, belefért még a végén elszoknak az ilyesmitől – magyarázta teljesen szokványosan.

‒        Ti biztos, hogy felnőttek vagytok? – néztem rá kétkedve.

‒        Hidd el, ha annyit lennél ott, mint mi, te is ezt tetted volna.

‒        Azt hittem, szerettek zenélni – jegyeztem meg halkan.

‒        Szeretjük is, de van, amikor nagyon fárasztó. Néha sokkal szívesebben tölteném az időmet veled – hirtelen abbahagyta a beszédet, úgy tűnt, ezt nem akarta kimondani.

‒        Kérdezhetek valamit? – pillantottam kissé feszült alakjára.

‒        Már mondtam egy párszor, bármit kérdezhetsz – biztatóan rám mosolygott.

‒        Nekünk semmilyen háziállatunk sincs? – úgy láttam, nem erre számított.

Nyilván neki is volt ötlete, mi érdekelhet, de ezt egy ideje már fontolgattam. Sejtettem a választ, de az okra is kíváncsi voltam.

‒        Nincs – megrázta a fejét.

‒        Miért? – érdeklődtem kíváncsian.

‒        Volt egy kis kutyánk, de meghalt, elütötte egy kocsi az utcában. Utána annyira összetörtél, hogy úgy döntöttem, nem teszlek ki még egyszer ennek – mesélte. Igen, ez rám vall. Az állatok iránt igen empatikus vagyok, mondjuk ez az emberek felé is meg van.

‒        Olyanban nem gondolkodtál, amivel nem történhet ilyesmi? – Halak, hörcsögök, amik nem hagyják el a helyüket.

‒        De igen, csak te mindent leszavaztál – válaszolta. Kár, akkor most nem érezném magam annyira egyedül.

‒        Vajon miért? – tanácstalanul néztem magam elé. Lehet, már sosem tudom meg.

‒        Erre én is próbáltam rájönni, de néha még nekem is megfejthetetlen vagy – Ezt mégis hogy értheti? – Van még valami, amit tudni szeretnél? Bármit kérdezhetsz – mondta el újra.

‒        Mesélnél kettőnkről? – csúszott ki a számon, ezzel magamat is megleptem, nem csak őt.

‒        Biztos vagy benne? – eltelt némi idő csendben, míg végre megszólalt.

‒        Nem – megráztam a fejem – Felejtsd el! – felálltam a fotelből. Érdekel, amire nem emlékszem, viszont nem állok még készen rá.

‒        Ivy, várj! – Liam a lépcső előtt utolért és magához ölelt. Váratlanul ért, amit tett, ezért ösztönösen szabadulni próbáltam. – Nincs semmi baj, emiatt nem kell itt hagynod – bizonygatta.

Mivel nem állt szándékában elengedni abbahagytam a küzdést ellene. Frusztrált egy kicsit így lenni vele, azonban próbáltam arra gondolni, ő ezt mióta várhatta már. Nem tudtam, mit érezhet, de sejtettem, hogy neki sem könnyű ez a helyzet.

A szívem hevesen vert, eldönteni viszont nem tudtam mitől. Egyszer csak megéreztem Liam leheletét a nyakhajlatomnál. Hirtelen rányomta az ajkait az említett területre, és elkezdte kifújni a levegőt. Sikítva elugrottam tőle.

‒        Ez meg mi a fene volt?! – a kezem automatikusan a nyakhajlatomhoz vezettem.

‒        Semmi… én csak… – zavartan megdörzsölte a homlokát – Bocsánat – valami furcsa érzés kerített hatalmába.

‒        Sajnálom – motyogtam – Ez valami közös dolog lett volna? – elöntött a bűntudat.

‒        Valami olyasmi – idegesen elfordult tőlem – Ez… ettől általában megnyugszol, vagy legalább nevetsz egy kicsit és addig se gondolsz arra, ami felzaklat vagy szomorúvá tesz – nem nézett rám, úgy beszélt hozzám.

Gyámoltalannak és szomorúnak tűnt, ettől a helyzettől pedig kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Velem sosem csináltak még ilyet. Soha nem helyezett senki maga elé. Nem talált ki dolgokat azért, hogy boldognak lásson.

‒        Értem – szinte hangtalanul ejtettem ki ezt az egy szót – Felmegyek a hálóba – lassan elindultam felfelé, miközben ő bólintott egyet.

Becsuktam magam után a szobaajtót, majd a mentén lecsúsztam a földre. Miért érzem magam ennyire rosszul? Elkezdtek meleg könnyek folyni a szememből. Ha emlékeznék, most egyikünk sem szenvedne. A fejemet a tenyerembe temetve sírni kezdtem.

Megfürödve, pizsamában feküdtem az ágyban, pedig alig múlt el fél hat. Még mindig rosszul éreztem magam amiatt, ami korábban történt. Magzat pózba gömbölyödve bámultam az előttem lévő szekrényt. Egyszer csak léptek zajára lettem figyelmes, aztán kopogtattak az ajtón. Nem válaszoltam, csak behunytam a szemeimet, miközben kinyílt az ajtó. A padlón lévő szőnyeg elnyelte a léptek zaját, ennek ellenére éreztem, ahogy közeledik. Leült az ágyra, kicsit arrébb a takaróval fedett testemtől.

‒        Tudom, hogy nem alszol – halkan szólalt meg – Gyere le vacsorázni – a kezét óvatosan a hátamhoz érintette. Nagyon lassan és óvatosan kezdett el simogatni. Kinyitottam a szemeimet. Ezt érzékelve Liam ismét megszólalt: – Lejössz enni? – megráztam a fejem – Kérlek, szeretném, ha ennél egy kicsit.

‒        Nem vagyok éhes – a gyomrom hangos korgása elárult engem.

‒        Ivy, nem haragszom rád – bizonygatta. Bár, el tudnám hinni.

Lassan felültem, így ő felhagyott a simogatással. Egy pillanatra egymásra néztünk. A tekintetében tényleg nem volt harag, de szomorúság annál inkább. Lehúztam magamról a takarót, azután elindultam kifelé a szobából. A konyhában teljes csendben vacsoráztunk meg, ezután Liam a nappali felé vette az irányt, én meg fel az emeletre.

Visszabújtam az ágyba és próbáltam elaludni, azonban képtelen voltam rá. Elővettem a telefonom és újra olvasgattam, miket írtak a barátaim a kiesett időszakról. Semmi jelentőségteljes nem volt bennük, de jó érzéssel töltött el az olvasásuk. Sokáig csináltam ezt, végül sikerült elnyomnia az álomnak.

Baromságokat álmodtam. Egyik hülyeség jött a másik után. Voltam az általános iskolámban, de a középiskolai osztályom vett körül. Az egyik osztálytársam meghalt, legurult a lépcsőn. Nem tudom ki lehetett az, mert az arcát egyszerűen nem láttam. Homály takarta, mint azt is, hogy baleset történt vagy segítettek neki leesni. Ki akarták vizsgálni az ügyet, mire még valaki meghalt. Akkor ébredtem fel, amikor összetalálkoztam a gyilkossal. Az egyik tanárunk ölte a diákokat.

Hevesen verő szívvel ültem fel az ágyban. Nagyon féltem, pedig csak egy buta álmot láttam. Mély lélegzeteket véve próbáltam lenyugtatni magam. Feloltottam az egyik éjjeli szekrénynél lévő lámpát. A hirtelen jött fény egy pillanatra elvakított, majd kitisztult a szoba képe. Néhány párna a földön hevert, a takaróm meg félig lecsúszott az ágyról. Felszedtem a párnákat, aztán visszarendeztem a fekhelyemet. Visszafeküdtem, de még mindig nem voltam nyugodt. Ittam egy kis vizet, azután zenét kapcsoltam a telefonomon. Éjjel egy alig múlt el, legalábbis a szobában lévő óra szerint. Halkan hallgattam a dalokat, aminek jó része teljesen ismeretlennek tűnt a számomra. Olyan furcsa. Az én telefonomon van rajta, mégsem emlékszem rá. Új dal indult, ami szomorú volt, de nagyon tetszett. Rálestem a címére. Through the dark. Most én is hasonlóan érzem magam. Sötétben vagyok, amiből valahogyan ki kellene találnom. Tovább pörögtek a számok, én meg lassan elálmosodtam. Leállítottam a zenét, majd leoltottam a lámpát.

Liam hangját hallottam. Beszélt hozzám, de nem értettem, mit mond. Telefonnal a kezében képeket készített. Körülnéztem. Egy havas sípálya tetején álltunk, gyönyörű környezetben. Ámulatba ejtett a kilátás. Egyszer csak megéreztem, ahogy Liam magához húz. Közös képeket csinált, aztán eltette a mobilját. Mi a fene folyik itt? Nem értem. Versenyeztünk egyet, de ő hagyott engem nyerni. Ezen majdnem összevesztünk. Ezután felmentünk a nagyobb pályára. Haragudtam rá és ezt ő is tudta. Azt ajánlotta versenyezzünk innen is. Belementem, azután háromra elindultunk lefelé. Ez a pálya hosszabb volt és meredekebb is, mint az előző. Rövid idő alatt begyorsultam és lehagytam Liamet. Szépen, a biztos győzelem tudatában siklottam lefelé, mikor váratlanul valaki átvágott előttem. Ijedten éles jobb kanyart vettem, ezzel elkerülve az ütközést. Túl gyors voltam, nem tudtam megállni, csak az egyre közeledő épületet láttam. Elöntött a félelem.

Sikítva ültem fel. A félelemtől remegve gyorsan kapkodtam a levegőt. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe. Fájdalmat éreztem, de valójában semmi sem történt velem. A szobaajtó hirtelen kinyílt, a villany felkapcsolódott és egy nagyon rémült Liam alakja rajzolódott ki a fényben. Azonnal hozzám rohant és átölelt. Ösztönösen bújtam hozzá, menedéket keresve. Az ölébe húzva, ringatni kezdett. Motyogott is valamit, de nem értettem mit. Egyre jobban sírtam, míg ő csitítgatni próbált.

‒        Sss! Nincs semmi baj. Vigyázok rád, ígérem – magához szorított.

A karjaimat átvetettem rajta, míg a fejemet a vállába fúrtam. Eltelt némi idő, mire végre alábbhagyott a zaklatottságom. Nem tudtam, miért érintett meg ennyire, amit álmodtam, de nagyon rossz érzések kavarogtak bennem.

Lassan abbahagytam a sírást, azonban még nem engedtem el Liamet, aki sok apró, a fejemre adott puszival próbált megnyugtatni. A fülemet a mellkasára nyomtam, hallgatva a szívverését. A takarón ült, velem az ölében, ki tudja már mennyi ideje, de végtelenül türelmesen várta, mikor fogok megnyugodni. Váratlanul éneklésbe kezdett. Nem ismertem a dalt, valami lassú számot énekelt, de igazából nem érdekelt, mert a hangja igazán kellemesen csengett. Egyre jobban elnehezültek a pilláim, már közel álltam az alváshoz, amikor Liam megmozdult velem. Ijedten összerezzentem.

‒        Nyugi, nincs semmi baj – le akart tenni a matracra.

‒        Ne hagyj itt! – kétségbeesetten belekapaszkodtam a felsőjébe.

‒        Jól van, nem hagylak, de leteszlek – mosolygott rám.

Feloltotta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, majd lekapcsolta a nagy villanyt. Leült mellém valahova a csípőm környékére.

‒        Elmeséled, mit álmodtál? – kérdezte kissé álmosan. Most miattam nem tudja kialudni magát.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Biztos?

‒        Csak egy hülye álom volt – motyogtam.

‒        Nem úgy tűnt – kereste a tekintetemet. Egy darabig egymás szemébe néztünk, végül ő feladta. – Jól van, legyen – sóhajtott fel. Elvettem az éjjeliszekrényen lévő poharamat és kortyoltam néhányat a benne lévő vízből. Nem sok maradt az alján.  – Hozok fel neked inni, rendben? – a poharamért nyúlt.

‒        Köszönöm – figyeltem, ahogy elhagyja a helyiséget.

Megtöröltem a szemeimet, és egy, a szekrényről elvett zsebkendőbe kifújtam az orromat. Végig hallottam a lépteit, amíg újra visszajött a szobába. Motoszkált bennem egy kérdés, amit féltem feltenni, mert nem akartam reményt ébreszteni benne. Leült az előző helyére, aztán végig simított a karomon.

 ‒       Itt maradhatok veled? – barna íriszeivel kíváncsian fürkészett.

Ha elolvastad, kérlek jelezed! :)