Please, say you remember me - 16.rész

Sziasztok! 

Hogy vagytok Drágák? :) Hogy bírjátok ezt a meleget? Remélem, Mindannyian ki tudjátok élvezni a nyár utolsó hónapját. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. Kíváncsian várom, mit gondoltok róla. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.09.

~ Liam ~

Kedden elmentünk Mrs. Wright kórházi rendelőjébe. Ahogy átléptük a kórház küszöbét, Ivy viselkedésén szemmel látható változás jelentkezett. Rémültnek tűnt, nem tudni miért. A rendelő felé haladva megpróbáltam megfogni a kezét, hátha megnyugszik tőle, de nem engedte, hogy hozzá érjek. Zaklatottnak tűnt és ez minden volt, csak nem jó jel.

Leültünk a váróban, ahol rajtunk kívül senki sem tartózkodott. Fojtott levegő terjengett bent, ezért kinyitottam az ablakot. Odakintről hideg jött befelé, ami felfrissítette a levegőt. Édes idegesen hintáztatta a lábait a széken. Sokszor láttam már ezt tőle, mindig ezt csinálta, amikor feszült állapotba került.

‒        Nem lesz semmi baj – mondtam nyugtatólag, visszaülve a mellette lévő székre.

Ökölbe szorította a kezeit, úgy sejtettem egy igen csúnya választól mentett meg ez engem. Szívesen megsimogattam volna a meleg nadrágba bújtatott lábait, de éltem a gyanúval, hogy nem engedné. A feszültség tapintható volt, míg a doktornőt vártuk. Végig azon agyaltam, mit mondhatnék, amivel elterelhetném a gondolatait.

‒        Választottam Harrynek ajándékot – böktem ki hirtelen, mire Édes zavartan rám pillantott.

‒        Tessék? – kérdezett vissza.

‒        Megvettem Harry szülinapi ajándékát szombatra.

‒        Ó… – a fehér rendelő ajtót kezdte fixírozni – Értem – nem voltam biztos abban, hogy tényleg felfogta, mit beszélek.

‒        Megvásároltam azt a képkeretet, amit még együtt néztünk ki anno. Az a kép lesz benne, amin mindannyian együtt…

‒        Nagyon kérlek, maradj csendben! – a hangja kétségbeesetten csengett, a kezeivel a halántékát nyomkodta.

Fáj a feje? Reggel sokáig kellett várnom, míg kijött a mosdóból. Menstruál. Hirtelen megvilágosodtam. Akkor ideje lesz azt csinálni, amit kér. Felálltam és becsuktam a nem rég kinyitott ablakot.

Csendesen vártunk az orvosra, aki nagyjából egy óra múlva érkezett csak meg. Vágni lehetett a feszültséget a helyiségben. Az asszisztens nő kijött egy csíptetős mappával a kezében.

‒        Miss Rogers? – Ivyra pillantott.

‒        Igen – Édes felugrott a székről és elindult befelé.

Utána siettem, de az ajtónál megállított, nem engedett be. Megdöbbentem, ami tisztán látszott rajtam. Figyeltem, ahogy szerelmem eltűnik a szemem elől a fehér ajtó mögött. Ezt nem hiszem el. Bosszúsan visszaültem az előbb elfoglalt helyemre. Míg bent tartózkodott, rezegni kezdett a telefonom. Zayn keresett. Fogadtam a hívást.

‒        Helló! – szóltam bele szokványosan.

‒        Szia! Jössz ma a stúdióba? – kérdezte.

‒        Nem – megráztam a fejem, bár ő ezt nem láthatta – Ivyval orvosnál vagyunk.

‒        Ó, basszus! Bocs, teljesen elfelejtettem – szabadkozott.

‒        Nem gond – a rendelő ajtaját fixíroztam.

‒        Voltatok már bent? – érdeklődött.

‒        Ivy bent van, nem engedett be – válaszoltam idegesen.

‒        Liam, vegyél nagy levegőt! Erre most semmi szükség. Ne sértődj meg ilyesmin, tudod, hogy ő magam sem tudja hányadán áll a dolgokkal – olyan magabiztosan beszélt, viszont kíváncsi lettem volna, vajon elhiszi-e, amit mond, mert én nem nagyon tudtam.

‒        Oké – sóhajtottam.

Követtem az utasításokat néhány mély lélegzetet véve. Igaza volt, de ettől még frusztrált a dolog.

‒        Próbálj segíteni neki – beszélt tovább.

‒        Zayn, szerinted mit csináltam eddig?! – megint felment bennem a pumpa.

‒        Nyugodj meg! Nem úgy értettem – magyarázkodott – Tudjuk, hogy nehéz most neked, de neki is az – folytatta – Rossz kedve volt reggel?

‒        Igen – bólintottam – Idegesnek tűnt és zaklatottnak, kissé rémültnek látszott, amikor bejöttünk. Nem tudom, miért viselkedik így – kétségbeesettnek tűnhettem, mert Zayn újabb lelkesítő hadjáratot indított.

Még ha akkor ez nem is látszott rajtam, hálás voltam neki ezért. Olyan sokszor csináltam hasonlót velük, gyakran kellett bátorítani őket, engem már kevésbé, és furcsa érzés most ezt visszakapni. Bandatársam sikeresen lelket öntött belém, mire Édes kijött Mrs. Wright rendelőjéből. A harmincas évei végén járó szőke hajú doktornő intett nekem, miközben kikísérte a szerelmemet. Odamentem hozzájuk.

‒        Kérem, jöjjön be! – invitált be a helyiségbe. Kezet rázva bemutatkoztunk egymásnak.

‒        Hogy van Ivy? – le se ültem rendesen az orvos asztala előtti székre, már kint volt a kérdés.

A nő elmosolyodott aggódásom láttán. A füle mögé tűrte a haját, majd megszólalt:

‒        Az állapota kielégítő – egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat – A korábbi leleteihez képest javulást mutat, kivéve az emlékezet kiesését – tette hozzá.

‒        Mi fog történni vele? Mire lehet számítani? – kerestem a tekintetét, de nem nézett rám.

‒        Ezt senki nem tudja megmondani. A sérülései szépen gyógyulnak, ezek idővel teljesen eltűnnek majd, az amnéziával viszont más a helyzet. Nem lehet megjósolni mi és mikor fog történni, ha egyáltalán bekövetkezik ilyesmi – az orvos őszintesége meglepett.

Nagyon korrekten válaszolt a kérdésemre, ami elkeserített. Jó híreket akartam hallani, nagyjából a baleset napja óta.

‒        Sajnálom – szólalt meg együtt érzően.

‒        Nem a maga hibája – a kezeimre pillantottam – Hogyan tudok segíteni neki?

‒        Próbáljon a kedvében járni. Óvatosan rávezetni dolgokra. Remélem, megbocsájtja nekem a kérdést, de mióta vannak együtt?

‒        Kicsit több mint két éve – válaszoltam.

‒        Akkor biztosan vannak közös szokásaik, kedvenc helyeik meg ilyen ki hasonló apróságok. Kezdje ezekkel! Amikor úgy látja, jobb napja van, javasoljon olyan dolgokat, amikre emlékeznie kellene, az ismerős dolgok és helyzetek segíthetnek felidézni az emlékeket – tanácsolta.

‒        Rendben, köszönöm doktornő – ismét kezet ráztunk, ezután kikísért a rendelőből.

A váróban kisebb fajta sokk ért, ugyanis Ivyt nem láttam sehol. Éreztem, hogy pánikszerűen felgyorsult a szívverésem. Ugye nem mentél sehova egyedül?! Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor kilépett a mosdóból.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Édes egész héten hasonló hangulatban volt. Én időm nagy részében a stúdióban tartózkodtam, azonban még így is észrevettem, hogy nincs túl jól. Sokat aludt, ami a depresszió egyik jeleként is felfogható. Emellett, úgy éreztem Mrs. Wright nem nyerte el a tetszését. Ilyen állapotában nem próbáltam alkalmazni a doktornő tanácsait. Nem szerettem volna, ha kiabálni kezd velem.

Tekintettel a hangulatára, jeleztem a többieknek, hogy egyelőre képlékeny a szombati dolog. Megértőnek bizonyultak, amikor hozzátettem, lehet én is kihagyom, ha Édesnek nem lesz kedve menni.

Ez a hetünk így telt el. Csütörtökön feldobtam az ötletet, mi lenne, ha megnéznénk a boltját, de nemet mondott. Ezt furának találtam, annál is inkább, mert mikor még a kórházban megkérdeztem tőle, mit szeretne csinálni először, ha haza megyünk, a boltot említette. Túltettem magam ezen és próbáltam mindenben a segítségére lenni.

Pénteken hoztam haza kínait vacsorára, meg egy kis édességet is, hátha elfogadja.

‒        Szia, megjöttem! – köszöntem, ahogy beléptem az előtérbe.

Beegyensúlyoztam a kajával a konyhába, ahol letettem azt az ebédlő asztalra. Kisvártatva léptek zaját hallottam a lépcső felől.

‒        Szia! – Édes halkan üdvözölt.

Végig néztem rajta. Vastag fehér zoknit viselt, melegítő nadrágot meg az én egyik kék pulcsimat, ami nagy volt rá. Néhány ruhadarabomat elcsaklizta és gyakran horda őket, főként, ha nem lehettem vele. Azt mondta, olyan az illata, mint nekem és ez megnyugtatja, amikor nem vagyok mellette. Elmosolyodtam.

‒        Mi az? – Ivy zavartan pillantott rám.

‒        Ez a pulcsi az enyém – mutattam rá.

‒        Ó, bocsánat, az én ruháim között találtam, és ebben jól érzem magam – magyarázkodott.

‒        Semmi gond – megráztam a fejem – Korábban neked adtam.

‒        Értem – bólintott.

‒        Gyere, vacsorázzunk! – úgy tűnt, kínos neki a helyzet, ezért inkább témát váltva evőeszközt vettem elő a fiókból.

‒        Holnap hánykor indulunk? – hallottam magam mögül vékony hangját.

‒        Hova? – összeráncolt homlokkal fordultam hátra.

‒        Hát, korábban azt mondtad, szombaton találkozni fogunk a fiúkkal – válaszolt, míg a konyhaszekrényhez sétált. Tányért meg poharat vett elő, amit az asztalra tett.

‒        Ó, igen. Ha van még kedved menni, akkor délután három körül – kitettem az evőeszközöket.

‒        Rendben – leült az egyik székre, majd az ételért nyúlt.

~ Ivy ~

Egész héten rosszul éreztem magam. Pénteken végre változás állt be. Múlt a vérzésem és jött vissza az életkedvem. Utáltam ezeket az időszakokat, pedig csak háromból egyszer volt ilyen az állapotom. El se tudom képzelni milyen annak, aki folyton rosszul van.

Kedvet éreztem magamban a beszélgetéshez, így vacsora közben a napjáról kérdeztem Liamet. Az érdeklődésem nem lepte meg, ebből arra következtettem, szoktam erről kérdezni. Úgy tűnik, normális a kapcsolatunk. Nem mondom, hogy fesztelenül ment a beszélgetés, de mindenképpen előre lépésnek tekintettem az utóbbi napokhoz viszonyítva.

‒        Ez a tiéd – Liam elvette az asztalon lévő kis nejlon zacskót – amivel már szemeztem egy ideje – aztán felém nyújtotta.

Érdeklődve vettem el tőle. Szétnyitva megláttam a benne lévő édességet. Az arcom egyből felragyogott.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá. Karamella is volt benne, amit nagyon szeretek.

‒        Szívesen – rám mosolygott, amit halványan viszonoztam.

‒        Kérsz belőle? – felé nyújtottam.

‒        Nem – megrázta a fejét – Neked hoztam – Olyan aranyos.

Megérkeztünk az ünnepelt otthona elé. Hát, elég nagy háza volt ahhoz képest, hogy Liam állítása szerint a barátja egyedül él itt. Aztán hozzá tette, neki van néhány hasonló háza, ő jobb szereti befektetni a pénzét. Jobban belegondolva lehet, ő csinálja jól.

Az út mellett már több autó is állt.

‒        Elkéstünk? – néztem fel Liamre.

‒        Nem, még van öt percünk – mondta, míg a bejárati ajtóhoz mentünk. Becsengettünk és nem sokára ajtót nyitott a szülinapos.

‒        Sziasztok! – Liammel lekezelt, előttem pedig elbizonytalanodva megállt.

‒        Boldog szülinapot! – felé léptem. Vette a lapot, óvatosan megölelt.

‒        Gyertek be! – a fejével befelé intett.

Bementünk a nappaliba, ahol a többi fiú tartózkodott meg két számomra ismeretlen lány. Köszöntünk, azután megkértem Liamet, hogy mutasson be a lányoknak. Miután ezt megtette, elmondta melyikük kihez tartozik. Elsőre mindketten aranyosnak tűntek és illettek is a fiúkhoz. Körbenéztem, majd megállapodott a tekintetem Liamen, aki engem figyelt.

‒        Mi az? – kérdeztem zavartan.

‒        Semmi – megrázta a fejét – Bocsi – elmosolyodott.

Néztem őt egy darabig, de csak magában mosolygott. Megjelent az ünnepelt és hozott nekünk frissítőt. Megköszönve elvettem tőle, miközben útba igazítást kértem a mosdóhoz.

‒        Gyere velem, megmutatom – kedvesen maga után invitált.

Felmentünk az emeletre, ami kissé labirintusos volt. Amikor kijöttem a fürdőből, még mindig az ajtó előtt állt.

‒        Nem kellett volna megvárnod – szólaltam meg.

‒        Nem akartam, hogy eltévedj, amúgy meg szeretnék mutatni valamit – mondta, mire összeráncoltam a homlokom.

‒        Micsodát?

‒        Gyere velem! – újabb lépcsők következtek, amik egy egész nagy teraszra vezettek.

Innen a hátsó udvar látszott meg a környező házak. Nagyon megnyugtató volt itt.

‒        Ez nagyon szép – a korláthoz sétáltam.

‒        Tudtam, hogy ezt fogod mondani – értetlenkedve pillantottam rá – Ez a kedvenc helyed a házban.

‒        Sokat vagyok itt?

‒        Annyira nem, de ide mindig feljössz, szeretsz itt.

‒        Nagyon békés – kirázott a hideg.

‒        Menjünk vissza, mert Liam kinyír, ha megfázol miattam – hangjában némi játékosságot véltem felfedezni.

‒        Rendben – lementünk a lépcsőn.

‒        Ivy?

‒        Tessék, Harry, ugye? – bizonytalanul kérdeztem.

‒        Igen – elvigyorodott – Ne aggódj, majd belejössz.

‒        Oké.

‒        Megengedsz egy tanácsot? – félve pillantott rám.

‒        Mi lenne az? – kíváncsian néztem zöld szemeibe.

‒        Liam jó srác, ne félj beengedni őt a szívedbe – mondta kedvesen.

‒        Aranyos vagy és ő is az, de ez nem ilyen egyszerű – látszott rajta, hogy nem elégedett a válasszal, de nem mondott semmit.

Visszasétáltunk a többiekhez, akik kihasználva az időt, kitették a tortát a nappaliban lévő asztalra, és körbe rakták az ajándékokkal. Harry hamar felvágta a süteményt, amit szétosztott közöttünk. Később megnézte az ajándékait. Többnyire kis apróságokat kapott, de nagyon örült nekik. Olyan volt, mint egy kisgyerek karácsonykor.

Sajnos gyorsan elszaladt az idő, viszont kellemes kis délutánt töltöttünk együtt. 

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)