The mystery girl - 11.rész

Sziasztok!

Köszönöm az elmúlt heti sok-sok oldalmegjelenítést, nagyon boldoggá tettetek vele. Íme, itt a TMG folytatása. Nem tudom, hogy olyan-e, mint amilyennek vártátok, de remélem, azért tetszeni fog Nektek. Legyen szép hétvégétek és jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ May ~

Már két hete annak, hogy megbeszéltük a dolgokat Niall-lel és azóta már voltunk kétszer randizni. Most épp a harmadikra készültem, azt mondta étterembe fog vinni. Egy kicsit ideges voltam emiatt az egész dolog miatt. Az utóbbi időben elég sokat beszélgettünk és találkozgattunk. Jártam a házukban is, ezek pedig nem maradtak titokban. Megkértem Niallt, hogy ne nyilatkozzon ezzel kapcsolatban. Azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, mert eszébe se jutott reagálni erre az egészre, ez pedig egy kicsit azért megnyugtatott. A tanácsára próbáltam figyelmen kívül hagyni a cikkeket, amik azt feszegetik, ki vagyok és milyen a kapcsolatom Vele. De történt azért más is: beavattam Tinát meg Lacyt is. Egész jól fogadták, aminek örültem, és arra biztattak, ha megkérdezi akarok-e a barátnője lenni, akkor mondjak igent. Felesleges volt a győzködésük, mert úgy éreztem szerelmes vagyok belé.

A tükör előtt szöszöltem, épp a sminkemet tettem fel. Semmi extrát, csak, hogy látszódjon, azért adok magamra. Kezembe vettem a hajkefémet és lassan, komótosan átfésültem a hajamat, majd fél copfba kötöttem, hogy ne lógjon bele a tányéromba evés közben. Egy sötétkék térdig érő ruhát választottam az estére fekete harisnyával és hozzá illő kiskabáttal. Vetettem még egy utolsó pillantást a tükörképemre, majd előhalásztam a szekrényemből a téli kabátomat is. Befújtam magam egy kis parfümmel és épp a sapkámat tettem fel, amikor jelzett a telefonom, hogy SMS-t kaptam. Nialltől jött: „Lent várlak”. Felhúztam a csizmám azután a kabátom majd magamhoz vettem a táskámat. Elköszöntem a lányoktól és lerobogtam a lépcsőn. Manóm a bejárattól nem messze a kocsijában várt rám.

‒        Szia! – ültem be mellé.

‒        Szia, Hercegnőm! – felém hajolt majd nyomott egy puszit az arcomra. Az első randink után kezdett el így hívni, és én nagyon aranyosnak találtam, hogy adott nekem egy becenevet.

‒        Melyik étterembe megyünk? – kérdeztem, mert ezt eddig nem volt hajlandó elárulni. Beindította a motort közben pedig válaszolt:

‒        A Silver Oak-ba, de ne aggódj, elintéztem, hogy külön legyünk – mosolygott rám. A város egyik legdrágább helyére visz. Furán éreztem magam emiatt, nem akartam, hogy költsön rám. Keze a combomra siklott ezzel elérte, hogy rá figyeljek.

‒        Mi a baj? – kérdezte. Megráztam a fejem és a kezét visszairányítottam a kormányra, amit mosolyogva fogadott.

‒        Semmi, csak nem szeretném, ha ennyit költenél rám – néztem ki zavartan az ablakon.

‒        Emiatt felesleges aggódnod, mindegy, hogy mit csinálsz akkor is költeni fogok rád. Én ilyen vagyok és kész – mosolygott rám. Nem tetszett a válasza, de inkább csak bólintottam.

Az étterem előtt Niall leparkolt majd befelé vettük az irányt. A hely tele volt, és ahogy egyre beljebb haladtunk úgy éreztem mindenki minket bámul. Egy aranyos pincér vezetett minket az elkülönített asztalunkhoz. Manóm kihúzta nekem a széket, nagyot sóhajtva ültem le. Megkönnyebbülés volt, hogy végre csak ketten vagyunk és nem bámul minket senki sem. Persze ő figyelt engem, de ez cseppet sem volt idegesítő vagy zavaró, az ő kék tekintette nem irritált, nem égetett lyukat a bőrömbe. A pincér kizökkentett gondolataimból, amikor elém tette az étlapot. Mosolyogva elvettem és közben láttam, ahogy Niall elmerült az étlapban. Elmosolyodtam.

‒        Előételnek paradicsomlevest kérek, a főétel steak legyen jól átsütve sült krumplival ketchuppal és salátával – sorolta fel.

‒        Ön kisasszony mit választott?

‒        Rántott húst szeretnék kérni rizzsel és mártással – néztem fel az étlapból.

‒        Milyen legyen a mártás?

‒        Önre bízom – a fiú lefirkált a lapjára valamit.

‒        Mit hozhatok inni?

‒        Baracklevet kérek szépen.

‒        És önnek uram?

‒        Egy korsó alkoholmentes sört kérek.

‒        Rendben, mindjárt hozom az italaikat – azzal a pincér magunkra hagyott minket.

‒        Nagyon szép vagy ma – jegyezte meg Manóm csak úgy mellékesen, mire elpirultam majd halkan megköszöntem – Milyen napod volt?

‒        Csak a szokásos – vontam vállat – Kikaptam a matek dolgozatomat.

‒        És? – nézett rám várakozóan.

‒        Ötös lett. Meg lefeleltem töriből és az is ötös lett – informáltam.

‒        Ügyes vagy. Tudod, a tanulás nekem sose volt az erősségem – vallotta be.

‒        Igen, erről már hallottam korábban – vigyorogtam rá. Míg beszélgettünk a pincér meghozta az italainkat.

‒        És neked, hogy tel a napod? – kérdeztem.

‒       Ma Theoval voltam egész nap. Képzeld, nagyon megkedvelt téged, ma is sokszor megkérdezte, mikor jössz megint játszani.

‒        Én is nagyon megszerettem őt. Aranyos és értelmes kisfiú.

‒        Akárcsak a nagybátyja – vágta rá önelégült vigyorral a képén.

‒        Ez azért így nem igaz – mosolyodtam el.

‒        Azt akarod mondani, hogy én nem vagyok okos? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Hát, így is meg lehet fogalmazni – húztam az agyát.

‒        Ezzel most komolyan megsértettél – belement a játékomba és a mellkasához kapott.

‒        Oké, akkor próbáld meg ezen túltenni magad, addig én kimegyek a mosdóba.

Magamhoz vettem a táskámat és ott hagytam Niallt. Megigazítottam a sminkemet, ha már ott voltam. Ahogy a tükörben néztem magam eszembe jutott, hogy eleinte hogyan próbáltam lerázni őt. Azt gondoltam sose érdekelné egy olyan lány, mint én. De úgy tűnt szeret velem lenni és én is élvezem a társaságát. Persze még mindig voltak olyan dolgok, amik aggasztottak, de ezeket igyekeztem kizárni. Az ehhez szükséges technikát pedig tőle próbáltam ellesni.

Mire visszamentem már várt rám a vacsorám. Igyekeztem megenni az egészet, mert az utóbbi napokban nem vittem túlzásban a táplálék bevitelt. Már meséltem kicsit Niallnek az evés zavaraimról és jól esett, hogy nem úgy reagálta le, mint a többi ember. Persze, ha beszélünk, azért mindig megérdeklődi, ettem-e már aznap, de ez nem olyan idegesítő. Sőt, sokkal inkább aranyos, érzem, hogy törődik velem. Manóm már nagyban ette a steaket, amikor én még csak a felénél jártam a rántott húsomnak.

‒        Ízlik? – kérdezte meg hirtelen.

‒        Igen, nagyon finom. A tiéd milyen? – felszúrt a villájára egy darab húst azután felém nyújtotta:

‒        Kóstold meg – megfogtam a villáját és a számba véve ügyesen lehúztam az ételt. Úgy láttam ez tetszett neki.

‒        Finom – állapítottam meg miután lenyeltem.

‒        Kérsz még?

‒        Nem, köszönöm – utasítottam vissza és belekortyoltam a baracklevembe.

Manóm javaslatára a vacsora után desszertnek két szelet csoki tortát kértünk, ami szintén nagyon finomnak bizonyult. Nagyban ettem még, amikor ő váratlanul felállt majd mellém lépett. Lehajolt hozzám, és én nem értettem mit akar.

‒        Összecsokiztad az arcod – mosolygott rám, egy szalvétával pedig letörölte rólam.

Ismét elpirultam. Ha vele vagyok, mindig ez történik.

A vacsora után Niall rendezte a számlát, hiába tiltakoztam ez ellen. A hátsó kijáraton hagytuk el az éttermet.

‒        Gond lenne, ha sétálnánk egyet a parkban, mielőtt visszaviszlek? – kérdezte rám emelve szép kék szemeit.

Egyszerűen csak nemet intettem a fejemmel. Sétáltunk már egy ideje a parkban, amikor jeleztem neki, hogy most már szeretnék leülni. Kinézte az egyik padot és helyet foglaltunk.

‒        May, szeretnék kérdezni valamit? – törte meg a közénk beállt csendet.

‒        Tessék – néztem fel rá. Fura mód, nem féltem, attól mi fog most jönni. Tartott egy kis szünetet mielőtt megkérdezte:

‒        Lennél a barátnőm? – félve ejtette ki az utolsó szót, mintha, attól tartana, hogy visszautasítom.

‒        Nagyon szívesen – válaszoltam gyorsan, egyáltalán nem lepett meg a kérdése.

Niall felém fordult, a szemei izgatottan csillogtak. Közelebb hajolt hozzám és lágyan megcsókolt. Az ajkai nagyon puhák voltak.

The mystery girl - 10.rész

Sziasztok! 

Meghoztam a TMG folytatását, amelynek ezen a részen kívül már csak öt része lesz, mint ahogy azt a blogra újonnan felkerült fül is mutatja. Legyen szép hétvégétek, jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Niall ~

Péntek reggelre sikerült kitalálnom, hova vigyem Mayt, ahol anélkül tudunk beszélgetni, hogy megzavarnának minket. A városi parkra esett a választásom. Tudom, nem valami nagy cucc, de a célnak megfelel. Itt nem fognak rólunk képeket készíteni és nem jönnek oda hozzám autogramot kérni. Ez a korosztály már nem jár ilyen helyekre, inkább a plázákban meg a belvárosban töltik az idejüket. May háromkor üzent nekem, hogy végzett a suliban és várja a további utasításokat. Egy kávézó címét adtam meg neki, hogy ott találkozzunk. Kocsival mentem, és amikor odaértem ő még nem volt ott, ezért nem szálltam ki, amíg meg nem láttam közeledni. Fekete kabát volt rajta meg egy szürke sapka, szoknyában sétált felém, mint szinte mindig, amikor összefutunk.  A gyönyörű göndör haja most is ki volt engedve, és szép lassan mozgott a dereka körül, ahogy lépkedett. Elé siettem:

‒        Szia! – üdvözölt halkan, amit viszonoztam, míg ő körül kémlelt.

Alaposan szemügyre vett mindent. Megnézte a kocsimat aztán a szinte kihalt kávézót, végül a tekintetével újra engem ajándékozott meg. Azért választottam ezt a helyet, mert tudtam, hogy itt nem lesznek sokan. Ez a városunk egyik eldugottabb részén van, ezért nem jár ide szinte senki sem. Beinvitáltam Mayt a kávézóba majd egyenesen a pulthoz sétáltunk.

‒        Mit adhatok? – kérdezte a pultos srác, és megeresztett egy nem nekem címzett mosolyt.

‒        Vanília Latte-t kérnék szépen – válaszolta aranyos hangján közben viszonozta a fiú mosolyát.

‒        Én Eszpresszó kávét kérek és mindkettő elvitelre lesz – vágtam gyorsan közbe, mire a gyerek képéről lehervadt az idióta vigyora.

Szúrós és fenyegető pillantásokat vetettem rá, csakhogy tudja, hol a helye. Szerencsére May ebből az egészből semmit sem vett észre, mert azzal volt elfoglalva, hogy alaposan megnézze magának a kávézó minden egyes négyzetcentiméterét.

‒        Tessék az italaitok – nyújtotta át őket a pultos srác, majd közölte az árat is. Egyszerre vettük elő a tárcáinkat, de sajnos nem voltam elég gyors ahhoz, hogy az egészet kifizethessem.

‒        May, hagyd csak majd én! – próbálkoztam.

‒        Nem Niall, nem engedem, arról tegyél le! – mondta határozottan.

‒        Kérlek – néztem rá, tekintetünk egy pillanatra találkozott aztán ő makacsul megrázta a fejét. Végül arra legalább sikerült rávennem, hogy felesben fizessük ki.

A kocsimban ültünk és mindketten a kávéinkat iszogattuk.

‒        Hova fogunk menni? – törte meg a csendet, rám emelve szép kék szemeit.

‒        Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a városi parkba. Tudom, már biztosan jártál ott, de az legalább beszélgetésre alkalmas hely – válaszoltam és beindítottam a motort.

‒        Igen, ismerem azt a helyet, amikor kicsi voltam sokat jártunk oda – mondta, amivel meglepett, mert ez előtt nem sokat, vagyis inkább semmit se volt hajlandó mondani a múltjáról.

‒        A barátaiddal jártatok oda? – kérdeztem.

‒        Igen, többnyire – szerettem volna még erről kérdezni, mert úgy tűnt nem zavarja, hogy ilyenekről kell beszélnie.

‒        És mit csináltatok ott olyankor?

‒        A játszótéren hintáztunk vagy csúszdáztunk, vagy fociztunk, csak a szokásos dolgokat – vont vállat. Miközben beszélt egyszer sem nézett rám, csak egyenesen meredt előre.

Az út további részében nem beszéltünk, csend telepedett közénk. Én lassan vezettem, ő pedig az ablakon nézett kifelé és a házakat figyelte. Amikor megérkeztünk leállítottam a kocsit és mindketten kiszálltunk. A kijelölt úton sétáltunk befelé egyenesen a tó irányába. Meg akartam szólalni, de egyszerűen képtelen voltam rá.

‒        Köszönöm a virágot meg a levelet – mondta hirtelen May.

‒        Szívesen és kérlek, ne haragudj a sok hívásért és az SMS-ekért csak…

‒        Nincs semmi baj, bár egy kicsit azért tényleg idegesítő volt – vallotta be és a hangján hallatszódott, hogy zavarban van.

‒        És, mi a válasz a levélre? – kérdeztem óvatosan.

‒        Hát, átgondoltam és mérlegeltem is a dolgokat, ahogy kérted – mondta.

‒        És mire jutottál ezzel kapcsolatban?

‒        Adok egy esélyt annak, hogy megismerjük egymást – válaszolta lassan.

‒        Oké, és ez alatt pontosan mit értesz?

‒        Azt, hogy találkozgathatunk, akár randizhatunk is, és ha már jobban megismertük a másikat, akkor eldönthetjük, akarunk-e valamit ebből – magyarázott. Hát ez is több mint a semmi. Számítottam rá, hogy nem fog egyből beleugrani valami ismeretlen dologba. Mivel nem válaszoltam, félénken hozzátette: – Persze csak akkor, ha neked ez így megfelel.

‒        Rendben – mondtam és nyomatékosításként bólintottam is hozzá – Kérdezhetek valamit May?

‒        Igen? – nézett fel rám.

‒        Egyedül döntöttél így?

‒        A döntést én hoztam meg, de beszélgettem az egyik barátnőmmel a dologról.

‒        Úgy érzem ő győzött meg téged és ezt meg kell majd köszönnöm neki – mosolyogtam rá. Biztos voltam benne, hogy ő vette rá erre az egészre.

‒        Hát, mondasz valamit, mert ha nem beszélgetek vele, lehet, hogy sohasem kapsz választ – gondolkozott el May.

‒        Nem számít, mi lett volna ha. Örülök, hogy így döntöttél és most itt vagy velem – néztem mélyen a szemeibe.

Ő zavartan pillantott félre és úgy vettem észre, egy kicsit el is pirult. Elégedett vigyor ült ki az arcomra. Itt van velem, nem utasított el, valamint ez a reakciója is egyértelműen azt mutatja, hogy nem vagyok közömbös a számára.

‒        Gyere, sétáljuk körbe a tavat! – rám nézett, majd bólintott és elindultunk a víz felé.

Hiába volt hideg, hiába esett pár napja a hó, a tó mégsem volt befagyva. A lenyugodni készülő nap sugarai kellemes hangulatot adva játszottak a víz felszínén. May gyermeki csodálattal az arcán nézte a tó tükrét közben pedig mosolygott. Biztos eszébe jutottak az emlékek, amiket itt szerzett.

‒        Egyszer beleestem ebbe a tóba – szólalt meg hirtelen.

‒        Tessék? – hitetlenkedtem.

‒        A túlparton voltunk, – mutatott oda – éppen nagyban fogócskáztunk. Az egyik barátom kergetett a part mentén én pedig futás közben megcsúsztam és beleestem – nevette el magát – Még szerencse, hogy tudtam úszni – mosolygott rám.

‒        És a szüleid, mit szóltak, amikor előkerültél csuromvizesen? – egy pillanat alatt eltűnt a mosoly az arcáról – Ne haragudj, ha valami rosszat kérdeztem, akkor inkább hagyjuk! – szabadkoztam. Lassan bólintott majd megindult a part mentén.

‒        Anya kicsit ideges volt, de nem kaptam ki nagyon – válaszolta végül.

Körbe sétáltuk a tavat közben továbbra is beszélgettünk, de tanulva a hibámból a családjáról nem kérdeztem. Pedig nagyon érdekelt, hogy mi történt, ami miatt nem mond róluk semmit. Talán összevesztek valamin és ez az oka, annak, hogy ő itt van egyedül és egy bentlakásos iskolába jár. Lehet, hogy azért lesz szomorú, ha a múltja eszébe jut, mert akkor még minden rendben volt köztük. Meg akartam kérdezni, de tisztában voltam azzal, hogy úgyse válaszolna. Azt hiszem, idő kell még ahhoz, hogy a bizalmába fogadjon, és ezt elmesélje nekem.