The mystery girl - 11.rész

Sziasztok!

Köszönöm az elmúlt heti sok-sok oldalmegjelenítést, nagyon boldoggá tettetek vele. Íme, itt a TMG folytatása. Nem tudom, hogy olyan-e, mint amilyennek vártátok, de remélem, azért tetszeni fog Nektek. Legyen szép hétvégétek és jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ May ~

Már két hete annak, hogy megbeszéltük a dolgokat Niall-lel és azóta már voltunk kétszer randizni. Most épp a harmadikra készültem, azt mondta étterembe fog vinni. Egy kicsit ideges voltam emiatt az egész dolog miatt. Az utóbbi időben elég sokat beszélgettünk és találkozgattunk. Jártam a házukban is, ezek pedig nem maradtak titokban. Megkértem Niallt, hogy ne nyilatkozzon ezzel kapcsolatban. Azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, mert eszébe se jutott reagálni erre az egészre, ez pedig egy kicsit azért megnyugtatott. A tanácsára próbáltam figyelmen kívül hagyni a cikkeket, amik azt feszegetik, ki vagyok és milyen a kapcsolatom Vele. De történt azért más is: beavattam Tinát meg Lacyt is. Egész jól fogadták, aminek örültem, és arra biztattak, ha megkérdezi akarok-e a barátnője lenni, akkor mondjak igent. Felesleges volt a győzködésük, mert úgy éreztem szerelmes vagyok belé.

A tükör előtt szöszöltem, épp a sminkemet tettem fel. Semmi extrát, csak, hogy látszódjon, azért adok magamra. Kezembe vettem a hajkefémet és lassan, komótosan átfésültem a hajamat, majd fél copfba kötöttem, hogy ne lógjon bele a tányéromba evés közben. Egy sötétkék térdig érő ruhát választottam az estére fekete harisnyával és hozzá illő kiskabáttal. Vetettem még egy utolsó pillantást a tükörképemre, majd előhalásztam a szekrényemből a téli kabátomat is. Befújtam magam egy kis parfümmel és épp a sapkámat tettem fel, amikor jelzett a telefonom, hogy SMS-t kaptam. Nialltől jött: „Lent várlak”. Felhúztam a csizmám azután a kabátom majd magamhoz vettem a táskámat. Elköszöntem a lányoktól és lerobogtam a lépcsőn. Manóm a bejárattól nem messze a kocsijában várt rám.

‒        Szia! – ültem be mellé.

‒        Szia, Hercegnőm! – felém hajolt majd nyomott egy puszit az arcomra. Az első randink után kezdett el így hívni, és én nagyon aranyosnak találtam, hogy adott nekem egy becenevet.

‒        Melyik étterembe megyünk? – kérdeztem, mert ezt eddig nem volt hajlandó elárulni. Beindította a motort közben pedig válaszolt:

‒        A Silver Oak-ba, de ne aggódj, elintéztem, hogy külön legyünk – mosolygott rám. A város egyik legdrágább helyére visz. Furán éreztem magam emiatt, nem akartam, hogy költsön rám. Keze a combomra siklott ezzel elérte, hogy rá figyeljek.

‒        Mi a baj? – kérdezte. Megráztam a fejem és a kezét visszairányítottam a kormányra, amit mosolyogva fogadott.

‒        Semmi, csak nem szeretném, ha ennyit költenél rám – néztem ki zavartan az ablakon.

‒        Emiatt felesleges aggódnod, mindegy, hogy mit csinálsz akkor is költeni fogok rád. Én ilyen vagyok és kész – mosolygott rám. Nem tetszett a válasza, de inkább csak bólintottam.

Az étterem előtt Niall leparkolt majd befelé vettük az irányt. A hely tele volt, és ahogy egyre beljebb haladtunk úgy éreztem mindenki minket bámul. Egy aranyos pincér vezetett minket az elkülönített asztalunkhoz. Manóm kihúzta nekem a széket, nagyot sóhajtva ültem le. Megkönnyebbülés volt, hogy végre csak ketten vagyunk és nem bámul minket senki sem. Persze ő figyelt engem, de ez cseppet sem volt idegesítő vagy zavaró, az ő kék tekintette nem irritált, nem égetett lyukat a bőrömbe. A pincér kizökkentett gondolataimból, amikor elém tette az étlapot. Mosolyogva elvettem és közben láttam, ahogy Niall elmerült az étlapban. Elmosolyodtam.

‒        Előételnek paradicsomlevest kérek, a főétel steak legyen jól átsütve sült krumplival ketchuppal és salátával – sorolta fel.

‒        Ön kisasszony mit választott?

‒        Rántott húst szeretnék kérni rizzsel és mártással – néztem fel az étlapból.

‒        Milyen legyen a mártás?

‒        Önre bízom – a fiú lefirkált a lapjára valamit.

‒        Mit hozhatok inni?

‒        Baracklevet kérek szépen.

‒        És önnek uram?

‒        Egy korsó alkoholmentes sört kérek.

‒        Rendben, mindjárt hozom az italaikat – azzal a pincér magunkra hagyott minket.

‒        Nagyon szép vagy ma – jegyezte meg Manóm csak úgy mellékesen, mire elpirultam majd halkan megköszöntem – Milyen napod volt?

‒        Csak a szokásos – vontam vállat – Kikaptam a matek dolgozatomat.

‒        És? – nézett rám várakozóan.

‒        Ötös lett. Meg lefeleltem töriből és az is ötös lett – informáltam.

‒        Ügyes vagy. Tudod, a tanulás nekem sose volt az erősségem – vallotta be.

‒        Igen, erről már hallottam korábban – vigyorogtam rá. Míg beszélgettünk a pincér meghozta az italainkat.

‒        És neked, hogy tel a napod? – kérdeztem.

‒       Ma Theoval voltam egész nap. Képzeld, nagyon megkedvelt téged, ma is sokszor megkérdezte, mikor jössz megint játszani.

‒        Én is nagyon megszerettem őt. Aranyos és értelmes kisfiú.

‒        Akárcsak a nagybátyja – vágta rá önelégült vigyorral a képén.

‒        Ez azért így nem igaz – mosolyodtam el.

‒        Azt akarod mondani, hogy én nem vagyok okos? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Hát, így is meg lehet fogalmazni – húztam az agyát.

‒        Ezzel most komolyan megsértettél – belement a játékomba és a mellkasához kapott.

‒        Oké, akkor próbáld meg ezen túltenni magad, addig én kimegyek a mosdóba.

Magamhoz vettem a táskámat és ott hagytam Niallt. Megigazítottam a sminkemet, ha már ott voltam. Ahogy a tükörben néztem magam eszembe jutott, hogy eleinte hogyan próbáltam lerázni őt. Azt gondoltam sose érdekelné egy olyan lány, mint én. De úgy tűnt szeret velem lenni és én is élvezem a társaságát. Persze még mindig voltak olyan dolgok, amik aggasztottak, de ezeket igyekeztem kizárni. Az ehhez szükséges technikát pedig tőle próbáltam ellesni.

Mire visszamentem már várt rám a vacsorám. Igyekeztem megenni az egészet, mert az utóbbi napokban nem vittem túlzásban a táplálék bevitelt. Már meséltem kicsit Niallnek az evés zavaraimról és jól esett, hogy nem úgy reagálta le, mint a többi ember. Persze, ha beszélünk, azért mindig megérdeklődi, ettem-e már aznap, de ez nem olyan idegesítő. Sőt, sokkal inkább aranyos, érzem, hogy törődik velem. Manóm már nagyban ette a steaket, amikor én még csak a felénél jártam a rántott húsomnak.

‒        Ízlik? – kérdezte meg hirtelen.

‒        Igen, nagyon finom. A tiéd milyen? – felszúrt a villájára egy darab húst azután felém nyújtotta:

‒        Kóstold meg – megfogtam a villáját és a számba véve ügyesen lehúztam az ételt. Úgy láttam ez tetszett neki.

‒        Finom – állapítottam meg miután lenyeltem.

‒        Kérsz még?

‒        Nem, köszönöm – utasítottam vissza és belekortyoltam a baracklevembe.

Manóm javaslatára a vacsora után desszertnek két szelet csoki tortát kértünk, ami szintén nagyon finomnak bizonyult. Nagyban ettem még, amikor ő váratlanul felállt majd mellém lépett. Lehajolt hozzám, és én nem értettem mit akar.

‒        Összecsokiztad az arcod – mosolygott rám, egy szalvétával pedig letörölte rólam.

Ismét elpirultam. Ha vele vagyok, mindig ez történik.

A vacsora után Niall rendezte a számlát, hiába tiltakoztam ez ellen. A hátsó kijáraton hagytuk el az éttermet.

‒        Gond lenne, ha sétálnánk egyet a parkban, mielőtt visszaviszlek? – kérdezte rám emelve szép kék szemeit.

Egyszerűen csak nemet intettem a fejemmel. Sétáltunk már egy ideje a parkban, amikor jeleztem neki, hogy most már szeretnék leülni. Kinézte az egyik padot és helyet foglaltunk.

‒        May, szeretnék kérdezni valamit? – törte meg a közénk beállt csendet.

‒        Tessék – néztem fel rá. Fura mód, nem féltem, attól mi fog most jönni. Tartott egy kis szünetet mielőtt megkérdezte:

‒        Lennél a barátnőm? – félve ejtette ki az utolsó szót, mintha, attól tartana, hogy visszautasítom.

‒        Nagyon szívesen – válaszoltam gyorsan, egyáltalán nem lepett meg a kérdése.

Niall felém fordult, a szemei izgatottan csillogtak. Közelebb hajolt hozzám és lágyan megcsókolt. Az ajkai nagyon puhák voltak.