The mystery girl - 10.rész

Sziasztok! 

Meghoztam a TMG folytatását, amelynek ezen a részen kívül már csak öt része lesz, mint ahogy azt a blogra újonnan felkerült fül is mutatja. Legyen szép hétvégétek, jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Niall ~

Péntek reggelre sikerült kitalálnom, hova vigyem Mayt, ahol anélkül tudunk beszélgetni, hogy megzavarnának minket. A városi parkra esett a választásom. Tudom, nem valami nagy cucc, de a célnak megfelel. Itt nem fognak rólunk képeket készíteni és nem jönnek oda hozzám autogramot kérni. Ez a korosztály már nem jár ilyen helyekre, inkább a plázákban meg a belvárosban töltik az idejüket. May háromkor üzent nekem, hogy végzett a suliban és várja a további utasításokat. Egy kávézó címét adtam meg neki, hogy ott találkozzunk. Kocsival mentem, és amikor odaértem ő még nem volt ott, ezért nem szálltam ki, amíg meg nem láttam közeledni. Fekete kabát volt rajta meg egy szürke sapka, szoknyában sétált felém, mint szinte mindig, amikor összefutunk.  A gyönyörű göndör haja most is ki volt engedve, és szép lassan mozgott a dereka körül, ahogy lépkedett. Elé siettem:

‒        Szia! – üdvözölt halkan, amit viszonoztam, míg ő körül kémlelt.

Alaposan szemügyre vett mindent. Megnézte a kocsimat aztán a szinte kihalt kávézót, végül a tekintetével újra engem ajándékozott meg. Azért választottam ezt a helyet, mert tudtam, hogy itt nem lesznek sokan. Ez a városunk egyik eldugottabb részén van, ezért nem jár ide szinte senki sem. Beinvitáltam Mayt a kávézóba majd egyenesen a pulthoz sétáltunk.

‒        Mit adhatok? – kérdezte a pultos srác, és megeresztett egy nem nekem címzett mosolyt.

‒        Vanília Latte-t kérnék szépen – válaszolta aranyos hangján közben viszonozta a fiú mosolyát.

‒        Én Eszpresszó kávét kérek és mindkettő elvitelre lesz – vágtam gyorsan közbe, mire a gyerek képéről lehervadt az idióta vigyora.

Szúrós és fenyegető pillantásokat vetettem rá, csakhogy tudja, hol a helye. Szerencsére May ebből az egészből semmit sem vett észre, mert azzal volt elfoglalva, hogy alaposan megnézze magának a kávézó minden egyes négyzetcentiméterét.

‒        Tessék az italaitok – nyújtotta át őket a pultos srác, majd közölte az árat is. Egyszerre vettük elő a tárcáinkat, de sajnos nem voltam elég gyors ahhoz, hogy az egészet kifizethessem.

‒        May, hagyd csak majd én! – próbálkoztam.

‒        Nem Niall, nem engedem, arról tegyél le! – mondta határozottan.

‒        Kérlek – néztem rá, tekintetünk egy pillanatra találkozott aztán ő makacsul megrázta a fejét. Végül arra legalább sikerült rávennem, hogy felesben fizessük ki.

A kocsimban ültünk és mindketten a kávéinkat iszogattuk.

‒        Hova fogunk menni? – törte meg a csendet, rám emelve szép kék szemeit.

‒        Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a városi parkba. Tudom, már biztosan jártál ott, de az legalább beszélgetésre alkalmas hely – válaszoltam és beindítottam a motort.

‒        Igen, ismerem azt a helyet, amikor kicsi voltam sokat jártunk oda – mondta, amivel meglepett, mert ez előtt nem sokat, vagyis inkább semmit se volt hajlandó mondani a múltjáról.

‒        A barátaiddal jártatok oda? – kérdeztem.

‒        Igen, többnyire – szerettem volna még erről kérdezni, mert úgy tűnt nem zavarja, hogy ilyenekről kell beszélnie.

‒        És mit csináltatok ott olyankor?

‒        A játszótéren hintáztunk vagy csúszdáztunk, vagy fociztunk, csak a szokásos dolgokat – vont vállat. Miközben beszélt egyszer sem nézett rám, csak egyenesen meredt előre.

Az út további részében nem beszéltünk, csend telepedett közénk. Én lassan vezettem, ő pedig az ablakon nézett kifelé és a házakat figyelte. Amikor megérkeztünk leállítottam a kocsit és mindketten kiszálltunk. A kijelölt úton sétáltunk befelé egyenesen a tó irányába. Meg akartam szólalni, de egyszerűen képtelen voltam rá.

‒        Köszönöm a virágot meg a levelet – mondta hirtelen May.

‒        Szívesen és kérlek, ne haragudj a sok hívásért és az SMS-ekért csak…

‒        Nincs semmi baj, bár egy kicsit azért tényleg idegesítő volt – vallotta be és a hangján hallatszódott, hogy zavarban van.

‒        És, mi a válasz a levélre? – kérdeztem óvatosan.

‒        Hát, átgondoltam és mérlegeltem is a dolgokat, ahogy kérted – mondta.

‒        És mire jutottál ezzel kapcsolatban?

‒        Adok egy esélyt annak, hogy megismerjük egymást – válaszolta lassan.

‒        Oké, és ez alatt pontosan mit értesz?

‒        Azt, hogy találkozgathatunk, akár randizhatunk is, és ha már jobban megismertük a másikat, akkor eldönthetjük, akarunk-e valamit ebből – magyarázott. Hát ez is több mint a semmi. Számítottam rá, hogy nem fog egyből beleugrani valami ismeretlen dologba. Mivel nem válaszoltam, félénken hozzátette: – Persze csak akkor, ha neked ez így megfelel.

‒        Rendben – mondtam és nyomatékosításként bólintottam is hozzá – Kérdezhetek valamit May?

‒        Igen? – nézett fel rám.

‒        Egyedül döntöttél így?

‒        A döntést én hoztam meg, de beszélgettem az egyik barátnőmmel a dologról.

‒        Úgy érzem ő győzött meg téged és ezt meg kell majd köszönnöm neki – mosolyogtam rá. Biztos voltam benne, hogy ő vette rá erre az egészre.

‒        Hát, mondasz valamit, mert ha nem beszélgetek vele, lehet, hogy sohasem kapsz választ – gondolkozott el May.

‒        Nem számít, mi lett volna ha. Örülök, hogy így döntöttél és most itt vagy velem – néztem mélyen a szemeibe.

Ő zavartan pillantott félre és úgy vettem észre, egy kicsit el is pirult. Elégedett vigyor ült ki az arcomra. Itt van velem, nem utasított el, valamint ez a reakciója is egyértelműen azt mutatja, hogy nem vagyok közömbös a számára.

‒        Gyere, sétáljuk körbe a tavat! – rám nézett, majd bólintott és elindultunk a víz felé.

Hiába volt hideg, hiába esett pár napja a hó, a tó mégsem volt befagyva. A lenyugodni készülő nap sugarai kellemes hangulatot adva játszottak a víz felszínén. May gyermeki csodálattal az arcán nézte a tó tükrét közben pedig mosolygott. Biztos eszébe jutottak az emlékek, amiket itt szerzett.

‒        Egyszer beleestem ebbe a tóba – szólalt meg hirtelen.

‒        Tessék? – hitetlenkedtem.

‒        A túlparton voltunk, – mutatott oda – éppen nagyban fogócskáztunk. Az egyik barátom kergetett a part mentén én pedig futás közben megcsúsztam és beleestem – nevette el magát – Még szerencse, hogy tudtam úszni – mosolygott rám.

‒        És a szüleid, mit szóltak, amikor előkerültél csuromvizesen? – egy pillanat alatt eltűnt a mosoly az arcáról – Ne haragudj, ha valami rosszat kérdeztem, akkor inkább hagyjuk! – szabadkoztam. Lassan bólintott majd megindult a part mentén.

‒        Anya kicsit ideges volt, de nem kaptam ki nagyon – válaszolta végül.

Körbe sétáltuk a tavat közben továbbra is beszélgettünk, de tanulva a hibámból a családjáról nem kérdeztem. Pedig nagyon érdekelt, hogy mi történt, ami miatt nem mond róluk semmit. Talán összevesztek valamin és ez az oka, annak, hogy ő itt van egyedül és egy bentlakásos iskolába jár. Lehet, hogy azért lesz szomorú, ha a múltja eszébe jut, mert akkor még minden rendben volt köztük. Meg akartam kérdezni, de tisztában voltam azzal, hogy úgyse válaszolna. Azt hiszem, idő kell még ahhoz, hogy a bizalmába fogadjon, és ezt elmesélje nekem.