Prisoner Princess - XVI.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki nagyon jól van és örültök, hogy visszatért a jó idő. Jelentkezésem oka, hogy eltelt egy újabb hónap, ami új részt jelent. Jó szórakozást a történet folytatásához! Érettségizőknek sok sikert!

Puszi: Emily

~ Louis ~

Hat nappal később végre otthon voltam. Ahogy közeledtünk a palotához Luise mosolya egyre nőtt, engem figyelt, én pedig képtelen voltam elrejteni izgatottságomat. A király lovagi tornát rendez a haza érkezésünkre. Ezt nem említettem a feleségemnek, tartottam attól, mit reagálna, főleg, ha rájön, én is részt fogok venni benne. Amint begurult a hintó a palota elé, megláttam a szüleimet, kijöttek a fogadásunkra. Kiszálltam és kisegítettem a hintóból Luise hercegnőt. Üdvözöltem a szüleimet, amit a feleségem is megtett. Az anyám megölelte őt, ami láthatóan váratlanul érte.

‒       Ne butáskodj kedvesem, most már családtag vagy – mosolygott rá az édesanyám. Luise megkönnyebbülten viszonozta mosolyát, majd elindultunk befelé.

‒       Éppen időben érkeztetek. Már készülődünk a holnapi tornára – anyám izgatottan beszélt hozzánk.

‒       Tornára? – a feleségem zavartan kérdezett vissza.

‒       Lovagi tornát tartunk holnap. Louis fiam nem említette? – kérdezte a király.

‒       Nem – Luise megrázta a fejét, aztán kérdőn nézett rám.

‒       Én is részt fogok venni benne – motyogtam – Nem szerettem volna, ha aggódik emiatt.

A szüleim összenéztek, és előre mentek, hagyva, hogy ezt kettesben beszéljük meg. A feleségem arcára kiült csalódottságot annak ellenére is láttam, hogy inkább a földet nézte, mint engem. Megpróbáltam megfogni a kezét, de lehúzta.

‒       Most már mindig erre számíthatok? – halkan kérdezte – Hazudni fog nekem? – folytatta, még mindig nem nézve rám.

‒       Nem akartam rosszat, épp ellenkezőleg – védekeztem.

‒       Nyomatékosan megkérem, hogy ne csinálja velem ugyanazt, mint az apám – végre rám figyelt, de a tekintetében nem volt köszönet. Viszont végre megértettem, mitől ilyen mérges. Ez eszembe se jutott.

‒       Sajnálom, én ebbe így bele se gondoltam, de biztosíthatom, nem olyan szándék vezérelt, mint az apját – elkaptam a kezét és a szemébe néztem. Tudnia kell, én nem vagyok olyan, mint a porosz király. Ahogy egymás szemeibe bámultunk kezdett megenyhülni.

‒       Elhiszem, ha többet nem csinál ilyet – felelte.

‒       Rendben – bólintottam – Többé nem fordul elő – ígértem. Egy apró mosoly az arcán, csak ez volt a válasz.

Ahogy a szüleim után sétáltunk, jött a felismerés. Ez volt az első veszekedésünk. Megfogtam a kezét, amint beértük a szüleimet.

‒       Minden rendben? – kérdezte anya, tekintetét kettőnk között váltogatta.

‒       Igen – Luise mosolyogva bólintott.

Ezután a szobánkba mentünk, ami az én régi helyem volt. Kis pihenés után elköltöttük az ebédet a családommal. Messze sokkal jobb volt, mint a poroszországi étkezések. Mindenki, még a feleségem is sokkal felszabadultabb volt. Ebéd után a hercegnővel sétáltunk egyet a kertben, majd megtekintettük a lovagi torna helyszínét, ahol nagyban folytak az előkészületek. Jó volt ismerős arcokat látni, kihasználva az alkalmat, bemutattam nekik a feleségemet. Boldognak tűnt, aminek örültem.

‒       Ízletesnek találta az ételeket? – kérdeztem a palotába visszavezető úton.

‒       Igen – bólintott – Minden nagyon finom volt – rám mosolygott – Nagyszerűen éreztem magam.

‒       Itt minden étkezés ilyen – végig se gondoltam, mielőtt kimondtam – Nem úgy értettem – szabadkoztam sietve.

‒       Nincs semmi baj – megrázta a fejét – Én sem szeretem az otthoni étkezéseket, olyanok, mint valami lehangoló gyászszertartás – Örültem, amiért ezt ő mondta ki és nem én.

‒       Látott már lovagi tornát? – eltereltem a témát, pedig érdekelt volna, mióta ilyenek ezek az események. A legtöbb királyi család ilyenkor mulatozik. Persze, azt már észrevettem, hogy ők nem olyanok, mint a többség.

‒       Még nem, de olvastam már róla – felelte – Nálunk ez sem szokás. Bár egyszer édesanyám azt mesélte, egy lovagi tornán ismerte meg a királyt – tűnődött.

‒       Biztos azért szervezték, hogy megismerjék egymást. Az én szüleim egy bálon találkoztak. Egész este egymással táncoltak, a bál után pedig apám kijelentette, elveszi feleségül – a hercegnő nevetni kezdett – Legalább is anyám így mesélte – Ha igaz volt hanem, szerettem a történetüket, mert nem kényszer házasság volt.

Másnap reggel korán ébresztettek. Fel kellett készülnöm a megmérettetésre. Luise még aludt, a hasán feküdt, nagyon békésnek tűnt. Tegnap este újra eleget tettünk házassági kötelezettségünknek, az esküvő óta először. Teljesen máshogy sikerült, mint az első alkalom. A mosoly, ami alvó arcát keretezte, reméltem a megelégedése jele. Órákig tudtam volna figyelni így, de igyekeznem kellett.

~ Luise ~

Hideg ágyban, egyedül riadtam fel. Sietve felültem, de hiába néztem körül, Louis-t nem láttam sehol. Hova lett? Kizárt, hogy a tegnapi éjszakát álmodtam volna. Az emlékképek hatására kellemes melegség öntött el. Kopogtattak az ajtómon.

‒       Szabad! – kiabáltam magamra húzva a takarót.

‒       Felség – az öltöztetőim meghajoltak előttem.

‒       Hol van a férjem? – kérdeztem őket.

‒       Őfelségének már a lovagi tornára kell készülnie – válaszolta Julie.

‒       Nekünk pedig fel kell öltöztetnünk – mondta Wilhelmina.

‒       Rendben – megadóan kibújtam a takaró alól. A lányok hamar felöltöztettek és távoztak. Nem maradtam sokáig egyedül, hamarosan meglátogatott a királyné.

‒       Kedvesem, a férfiak mind a tornára készülnek, lenne kedve a lányaimmal és velem tölteni az időt?

‒       Igen, az jó lenne – mosolyogtam rá.

Mint kiderült, az időtöltés hímzést jelentett. Louis húgai, mint a kis angyalkák úgy kézimunkáztak, egészen elképedtem rajtuk. Míg hímeztünk, beszélgettük Constanze királynéval.

‒       Őfelsége a király is részt vesz a lovagi tornán? – kíváncsian pillantottam Louis édesanyjára.

‒       Ó, nem – megrázta a fejét – A király már nem erőltetheti meg magát. Egyébként is, ez már inkább a fiatalok szórakozása – tette hozzá.

‒       Értem – elgondolkoztam.

‒       Ne aggódjon Kedvesem, Louis már tucatnyi tornán részt vett, nagyon ügyes – megfogta a kezem, mire kedvesen rá mosolyogtam. Tudom, nem kellene, de attól még aggódom.

Én nem voltam olyan jó a hímzésben, mint a kis hercegnők, talán azért sem, mert én mindig egyedül űztem ezt a tevékenységet. Ők az édesanyjukkal és az ő szép és kellemes udvarhölgyeivel ügyeskedtek. A társaságukban viszont nekem is jobban ment. Mire eljött az ideje a lovagi tornának, szinte el is készültem.
A kis hercegnők nem nézték meg velünk a tornát. Egészen sokan összegyűltek a pája körül. A király egy beszéddel nyitotta meg a tornát, majd kezdetét vette a küzdelem. Próbáltam nem aggodalmas arckifejezéssel kémlelni a történéseket, mert többek tekintetét is magamon éreztem. Végre a herceg jött, akit izgatottan figyeltem. Egy fekete lovon ült, az ellenfele egy szürke paripán, hasonló alkatúak voltak. Ahogy folyt a harc, Louis lova véletlen kapott egy ütést, amitől megriadt és ledobta magáról a herceget. Síri csend lett, nem láttam hogyan esett le, de Louis nem mozdult.

 

Prisoner Princess - XV.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki nagyon jól van, és jól telik az ünnepetek, illetve hosszú hétvégétek/tavaszi szünetetek, kinek mi :) Jelentkezésem oka, hogy eltelt egy újabb hónap, tehát, itt van a történet folytatása. Jó szórakozást a részhez! :) 

Kellemes húsvéti ünnepeket!
Húsvét

Puszi: Emily

~ Louis ~

Már egy hét eltelt azóta, hogy a családom haza indult. Nem igazán találtam itt a helyem. Nagyon más volt, mint otthon. Hiába voltam újra egy helyen a hercegnővel, szinte alig láttam, visszatért az órái látogatásához. Nekem semmi dolgom nem akadt. Azt hittem, olyan lesz, mint otthon, a király majd engedi, hogy vele legyek, figyeljem, ahogy a királyság dolgait intézi. Gondoltam levelet írok haza, elmondom mi történt az elmúlt egy hétben. Alig kezdtem csak hozzá, megérkezett a feleségem. Besétált, majd észrevette, mit csinálok.

‒       Ó, bocsánat, ha megzavartam valamiben – leült az ágyunkra.

‒       Nem zavar – megráztam a fejem – Csak levelet írok haza – Ez bántón hangzik. – Úgy értem, a szüleimnek – helyesbítettem, mire Luise elmosolyodott.

‒       Nem valószínű, hogy valaha az otthonának fogja érezni. Én születésem óta itt élek és még mindig idegen a hely – magyarázta. Felállt és hozzám sétált, ösztönösen arrébb toltam a papírt. A feleségem ezt egy mosollyal nyugtázta. – Talán jó, ha tudja, a király minden levelet elolvas – halkan beszélt és jelentőségteljesen nézett rám.

‒       Komolyan? – hitetlenkedve néztem rá.

‒       Előtte nincsenek titkok – még mindig halkan mondta.

‒       Mit javasol? – kérdeztem.

‒       Titkos írást – válaszolta egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

‒       Ahhoz a másik félnek is ismernie kell a kódot – állapítottam meg.

‒       Akkor muszáj lesz elutaznunk – vigyorodott el.

‒       Megkérné a királyt? – pillantottam rá.

‒       Nem – megrázta a fejét – Magának kell, akkor meg fogja engedni, de ragaszkodjon ahhoz, hogy magával visz engem is – felelte.

‒       Rendben – felálltam az asztaltól.

‒       Most hova megy? – kérdőn nézett rám.

‒       A királyhoz, elmondani a szándékomat – jelentettem ki.

‒       Szólók Karlnak, ő fogja megmondani, mikor járulhat a király elé. Addig megírhatja a levelet a családjának az érkezésünkről – boldognak tűnt.

‒       Ha megkaptuk az engedélyt őfelségétől, eljön velem lovagolni? – kérdeztem.

‒       Boldogan – tényleg jó kedvűnek tűnt. A zene órái után többnyire ilyen volt.

Ahogy a hercegnő megjósolta, a király megengedte az utazást és vonakodva bár, de belement abba, hogy a feleségem is magammal vigyem. Az egyik tanácsosa hatására döntött így, és ha már ilyen engedékeny hangulatba került, a lovaglást is felvetettem. Belegyezett és kért fél órát, hogy előkészíttesse az állatokat. Meghajolva megköszöntem és visszaindultam a jó hírekkel a feleségemhez. Amint beléptem, leolvasta az arcomról, hogy mindent megengedett nekem. A király nem volt annyira félelmetes, mint amilyennek itt mindenki beállította őt. Befejeztem a levelet és elvitettem a Karl nevű szolgálóval. Ezután kettesben elindultunk a lovak felé.

‒       Miért szeretne annyira lovagolni menni? – kérdezte séta közben a hercegnő.

‒       Amiért maga is lovagolni vitt, többször is – mosolyogtam rá.

‒       Szóval beszélgetni szeretne velem távol mindenkitől – összeráncolta a homlokát, ahogy felém fordult – Aggódnom kellene?

‒       Nem – sietve megráztam a fejem – Csak maga mondta, itt semmi nem marad titokban – magyaráztam.

‒       Kíváncsivá tesz – jegyezte meg, de ennél többet nem mondtam neki.

Várnia kellett, míg kilovagoltunk a tóhoz. Miután kikötöttem a lovamat, ledobtam a csizmám és besétáltam a tóba. A víz kellemesen meleg volt, sokkal jobb, mint legutóbb.

‒       Azt hittem, beszélgetni szeretne – Luise hangja felé fordultam. A parton állt tisztes távolban a víztől, vonásai boldognak tűntek.

‒       Szeretnék, de most azt szeretném, ha bejönne a vízbe – jelentettem ki vigyorogva, mire a felségem mosolyogva a fejét rázta – Jöjjön, most nem mondhatja, hogy hideg a víz.

‒       És ha megint megbetegszem?

‒       Akkor itt maradok én is, megígértem, hogy nem hagyom egyedül – a szemeibe bámultam.

Luise körülnézett, majd felhúzta a szoknyáját. Lerúgta a cipőit és bokáig besétált a vízbe hozzám. Várakozóan nézett rám.

‒       Elmondja végre? – kérdezte.

‒       Mit gondol, úszhatnánk is? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.

‒       Nem – megrázta a fejét – Ha mondta volna mi a terve, hoztunk volna törülközőt és váltás ruhát – tette hozzá.

‒       Gyorsan meg fogunk száradni, remek az idő – érveltem. A feleségem hallgatott, láthatóan elgondolkodott. – Kérem – kérleltem a legmeggyőzőbb mosolyommal.

Beadta a derekát, a tó partján levetkőztünk alsó ruházatra és abban merültünk meg a meleg vízben. Végig egymás mellett voltunk, ezért is tudtam gyorsan felhúzni a hercegnőt, amikor belelépett egy gödörbe és elmerült.

‒       Jól van? – magamhoz húztam, mire megkapaszkodott bennem.

‒       Igen, de nem akartam, hogy a hajam vizes legyen – furcsa arcot vágott. Egymást néztük, miközben a víz fodrozódott körülöttünk. Az ajkai túlságosan hívogatók voltak, nem tudtam ellenállni. Viszonozta a csókot, de hamar elhúzódott.

‒       Ezt nem szabad.

‒       Nincs itt senki – biztosítottam.

‒       Ezt akkor sem illik – elengedett távolabb lépve tőlem.

‒       Most haragszik rám? – megrázta a fejét.

‒       Ha meg is szeretnénk száradni, ideje kimenni – a part felé kezdett úszni, követtem őt. A parton kicsavarta a haját.

‒       Talán le kellene vennünk mindent, úgy hamarabb megszáradnánk – tűnődtem. Luise mérgesen fordult felém, aminek okát csak akkor értettem meg, mikor beszélni kezdett:

‒       Szóval ezért csinálta ezt az egészet? Látni akarta nappali fényben is a sebeimet? Hát, akkor tessék – tajtékzott, ahogy ledobálta a vizes alsó ruháit. Felvettem a kabátom a földről és a hercegnő köré csavartam. Szomorúan néztem rá.

‒       Nem volt ilyen szándékom, sajnálom, hogy felzaklattam a felvetésemmel – a szemeibe néztem. Tekintete ellágyult.

‒       Sajnálom – motyogta zavartan.

‒       Nem történt semmi – megfogtam a kezét – De ez az, amiről beszélni szerettem volna – megszorította a kezem – A király teszi ezt igaz? – lehunyta a szemét.

‒       Mondtam, hogy elég eszes ahhoz, hogy rájöjjön – halkan beszélt, a szemei könnyezni kezdtek.

‒       De miért csinálja ezt?

Ott a tóparton, ahol nem hallhatott minket senki más, végre megeredt a nyelve és elmondta gyerekkora szomorú történetét.