The mystery girl - 12.rész

Sziasztok!

Ezen a héten meglett a 2000 oldalmegjelenítés a blogon, köszönöm mindenkinek, aki ehhez hozzájárult. Továbbá köszönöm az egy új feliratkozót is. Péntek lévén megérkeztem a TMG folytatásával, ezen kívül már csak három része lesz a történetnek. Mindenkinek szép hétvégét és jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Niall ~

Egy héttel azután, hogy May a barátnőm lett együtt töltöttük a napot otthon. Tévét néztünk a szobámban és nem terveztem semmi különösebb dolgot, mert May eléggé fáradt volt az éjszakai tanulások miatt. Ezért is beszéltem meg vele, hogy töltse itt a szombatot, ki akartam menteni a könyvei közül. Nagy nehezen még arra is sikerült rávennem, hogy aludjon nálunk. Nem volt könnyű.

‒        Niall? – kezdett mocorogni az ölemben.

‒        Tessék? – néztem le rá.

‒        Hát, erről még nem beszéltünk, de most, hogy együtt vagyunk, mi lesz a sajtóval, meg a rajongóiddal? – kérdezte óvatosan. Való igaz, hogy erről még nem esett szó köztünk, de már nekem is átfutott az agyamon ez a kérdés.

‒        Hát, találgatások már most is vannak, ha akarod, elmondhatjuk – vontam vállat elgondolkozva.

‒        Gondolom, nem szeretnél sokáig hazudni nekik.

‒        Nem, mert imádom őket, de téged jobban – nyomtam egy puszit az arcára.

‒        Nem akarom, hogy miattam hazudj nekik, szóval…

‒        Szeretnéd, ha elmondanám? – néztem rá kérdőn.

‒        Ühüm – bólintott. Elővettem a zsebemből a telefonom és beléptem a Twitterembe.

Úgy tartottam, hogy ő is jól lássa. „A sokszor feltett kérdésetekre a válasz igen, szeretem őt és együtt vagyunk.” pötyögtem be. Elküldtem a tweetet, mire adott egy puszit az arcomra:

‒        Én is téged – mondta majd szorosan hozzám bújt. Ahogy simogattam a hátát és játszottam a hajával eszembe jutott a beszélgetésem Greggel.

‒        Mi újság öcsi? – lépett be a szobámba a bátyám.

‒        Semmi – vontam vállat vigyorogva.

‒        Igent mondott, mi? – nevetett, majd leült a székre.

‒        Nem tudom, miről beszélsz – játszottam meg magam.

‒        Arról a lányról, tudom, hogy együtt vagytok. Én is és anyáék is észrevettük, hogy nagyon jó a kedved, szinte szárnyalsz, és mind tudjuk, ez a te esetedben vagy kaja, vagy csaj. És most az utóbbiról van szó. Örülök, hogy sikerült meghódítanod. Mit is mondtál, hogy hívják?

‒        Kösz. A neve May, May Hudson – Greg egy pillanatra lefagyott.

‒        Hova valósi? – kérdezte hirtelen.

‒        Azt mondta, ő itt született, de a szülei eredetileg dubliniak, miért? – nem értettem mitől változott meg hirtelen a viselkedése.

‒        Nem mesélt neked a családjáról, igaz? – bólintottam.

‒        Csak annyit mondott, hogy Amerikában élnek, de miért? – a viselkedése idegessé tett.

‒        Niall, ígérd meg, hogy nem faggatod a családjáról, rendben? – nézett rám komolyan és ettől inkább tűnt parancsnak, mint kérésnek.

‒        Mi a fene, te tudsz valamit? – teljesen összezavarodtam.

‒        Nézd, ezt neki kell elmondania, csak ígérd meg, hogy nem kérdezed róla!

‒        Oké, megígérem.

‒        Niall!

‒        Tessék? – tértem magamhoz.

‒        Itt vagy? Beszélek hozzád már egy ideje, de nem figyelsz – mosolygott rám.

‒        Ne haragudj, csak elbambultam – csókoltam meg engesztelésképpen.

‒        Arról kérdeztelek, hogy mikor kezdődnek a próbák.

‒        Ötödikén megyek vissza Londonba.

‒        És ez azt jelenti, hogy végig ott kell maradnod? Mármint közben visszajössz?

‒        Igen. De nem nagyon engednek ingázni. Arra gondoltam, hogy eljöhetnél te is valamelyik hétvégén, mondjuk 13-15 között.

‒        Az ott nem jó. A rákövetkező hétre van pár beadandónk, de utána jó lenne – nézett rám mosolyogva.

‒        Rendben, akkor végre be tudlak mutatni a fiúknak – kérdőn nézett rám – Szeretnének találkozni veled – magyaráztam.

‒        Meséltél nekik rólam? – hangjából hitetlenkedést vettem ki.

‒        Igen, de nem mondtam semmi olyat, amiről nem akarnád, hogy tudjanak – tettem hozzá gyorsan.

‒        Nyugi, nem baj, hogy beszéltél nekik rólam – nyomott puszit a számra mosolyogva.

‒        Biztos? – Nem akartam, hogy esetleg megharagudjon rám, vagy összevesszünk emiatt.

‒        Biztos. Én is szeretnék már találkozni velük.

‒        Autogramra hajtasz, mi? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Nem! – vágta rá egyből – Nincsenek hátsó szándékaim – nézett rám sértődötten.

‒        Kár, pedig szereztem neked valamit.

‒        Micsodát? – kíváncsiskodott.

‒        Hát, nem is tudom, hogy odaadjam-e egyáltalán – tűnődtem.

‒        Mutasd meg, és majd eldöntöm, hogy kérem-e – ajánlotta.

‒        Oké, de ha nem kéred, akkor keresnem kell egy másik May nevű lányt – mondtam és a szekrényem fiókjából kivettem a szerzeményem – Gondoltam, ez még nincs meg neked – nyújtottam felé a Who we are könyvünket, amivel egy „kicsit” lesokkoltam őt.

‒        Niall, ez komoly? – kérdezte hitetlenkedve.

‒        Igen, és alá is írtuk neked a srácokkal – nyitottam ki az elején.

A kezébe vette, és ahogy olvasta, egyre nagyobb mosoly terült szét az arcán. Letette az ágyra, majd a nyakamba ugrott:

‒        Köszönöm – suttogta, és megcsókolt, amit nem haboztam elmélyíteni.

Simogatni kezdtem és kezemet bejuttattam a felsője alá, ami ennek következtében felcsúszott. Kalandozó kezeimet May megállította, majd el is vált tőlem.

‒        Niall, ne! – figyelmeztetett, és megigazította a ruháját.

‒        Hercegnőm nyugi, nem akartam semmit se csinálni – bizonygattam.

Már feltűnt nekem korábban is, hogy az ilyen jellegű közeledéseim eléggé összezavarják. Azt hiszem, még nem volt fiúval vagy pedig rossz élménye van ezzel kapcsolatban.

‒        Ne haragudj, csak… én… – Ezzel megválaszolta a kérdésemet.

‒        Tudom – hirtelen felkapta a fejét, aztán elpirult és el is fordult tőlem. Közelebb mentem hozzá aztán átöleltem. – Hé, ez nem szégyellni való dolog – suttogtam a fülébe.

Ekkor lépett be anya a szobámba, ahogy észrevett minket a helyiség közepén tekintete aggódóvá vált. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi baj. Nem akart minket zavarni, ezért csak a konyha irányába kezdett el mutogatni. Bólintottam, majd magunkra hagyott minket.

‒        Gyere, menjünk vacsorázni! – mondtam Maynek. Rám nézett és elhúzta a száját.

‒        Nem igazán vagyok éhes – közölte.

‒        Ma nem ettél valami sokat, úgyhogy muszáj kajálnod.

Vacsora után folytattuk a semmit tevést, illetve Hercegnőm elkezdte olvasni a könyvet. Úgy tűnt tetszett neki, mert olvasás közben végig vigyorgott. Fürdés után már a paplan alatt feküdtünk, de ő még mindig azt bújta. Majd leragadtak a szemei, de egyszerűen nem tudtam kiimádkozni a kezéből. Végül tizenegy óra tájban a fejére borította, ezért tettem egy könyvjelzőt az aktuális oldalhoz és leoltottam a lámpát. Hátulról átöleltem, és a Hercegnőm mellett engem is gyorsan elnyomott az álom.