The mystery girl - 13.rész

Sziasztok!

Remélem, nagyon jól telt a hetetek. Péntek van tehát meghoztam a TMG folytatását, remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Az előző bejegyzésben feltett kérdésre továbbra is várom a válaszokat :) Jó szórakozást a részhez, és legyen nagyon pihentető hosszú hétvégétek! :)

Puszi: Emily

~ May ~

A szombati ott alvásom után a suli miatt nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk. Megvallva az őszintét elég nehéz úgy tanulni, hogy közben valaki máson jár az eszem. Csak szerda délután találkoztunk ismét, amikor elmentem hozzájuk. Mindenképpen látni akartam, mert másnap indult Londonba és nem tervezett egy ideig visszajönni. Tudtam, hogy csak két hét múlva láthatom újra, amikor csatlakozom hozzá. Nagyon reméltem, hogy semmi sem fog közbejönni.

Szerdán kellően elbúcsúztunk egymástól. Megígérte, hogy mindennap beszélni fogunk valamilyen módon és az eszembe véste, hogy ne foglalkozzak a rosszindulatú emberek véleményével. Apropó, vélemények. Mióta Niall a Twitteren megerősítette, hogy együtt vagyunk megnőtt a negatív kritikák mennyisége. Persze akadtak, akik védeni próbáltak és olyanok is, akiket nem érdekelt ez az egész. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt a dolgot. Rajongó lévén egy részről megértem miért csinálják ezt. Niall a legaranyosabb és nagyon féltik attól, hogy összetöröm a szívét. Persze nem áll szándékomban ilyet tenni, de ezt a részét el tudom fogadni. Azt viszont nem, hogy ennyire undorító és gyűlöletes módon kritizálnak pusztán azért, mert a közelében vagyok. Eszükbe sem jut, hogy ő talán szeret engem vagy, hogy nekem is vannak érzéseim. Elővigyázatosságból már korábban levédtem a Twitteremet, és nem is nagyon irkáltam ki dolgokat, az csak olaj lett volna a tűzre. Szóval ez a nemzetközi helyzet. Persze Manóm próbálja csillapítgatni őket, sőt még Harry is beszállt, de egyelőre nincs nagy eredménye.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Egy hét telt el azóta, hogy Londonban van. Beszéltünk telefonon, de azért ez így egy kicsit más. Értesített arról, hogy jól mennek a próbák, bár kaptak egy kis fejmosást, mert már két mikrofont is tönkre tettek. Sose fogom megérteni, hogy miért nem lehet rendesen gyakorolni, de azt hiszem, ez hozzátartozik ehhez a bandához. Én arról meséltem, milyen a suli és, hogy eléggé hiányzik már nekem. Azzal vigasztalt, hogy neki is hiányzom és egy hét múlva újra találkozunk. Máskor olyan gyorsan telnek a napok, szinte egybefolynak, ilyenkor meg heteknek tűnnek.

Szombaton reggel a lányok elég korán felébresztettek, amit nem tudtam mire vélni. Felültem és kómás tekintettel körbenéztem. A három lány izgatottan vihorászott. Lacy pedig az ölembe tett valamit, lenéztem rá:

‒        Hát ez meg? – csodálkoztam.

‒        Na, mit gondolsz, kitől van? – mosolygott rám Beth.

Levettem az ölemben pihenő virágcsokorról a kártyát: „Boldog Valentin-napot az én egyetlen Hercegnőmnek! Szeretlek! Niall xxx” Úristen, ma van Valentin-nap?! Tényleg akkor esik a legjobban, ha nem számítasz rá. Az éjjeli szekrényről elvettem a telefonom és tárcsázni kezdtem Manómat, miközben a kála csokrot nézegettem, ami gyönyörű volt.

‒        Szia, Hercegnőm! – hallottam meg az ismerős hangot.

‒        Szia! Boldog Valentin-napot, köszönöm a virágot ez annyira aranyos volt tőled – Ni elnevette magát a vonal túlsó végén.

‒        Nem számítottál rá? – kérdezte.

‒        Nem, teljesen elfelejtettem, hogy milyen nap lesz – vallottam be, amin megint csak nevetett.

‒        Nem baj Hercegnőm, ettől én még szeretlek – hallottam, ahogy valaki a nevét kiabálta – Ne haragudj, de most le kell tennem.

‒        Oké, én is szeretlek – mondtam és bontottam a vonalat. Mélyet sóhajtottam, mire a barátnőim átöleltek.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Pénteken alig vártam, hogy az utolsó órámnak is vége legyen, és végre indulhassak a reptérre. A bőröndömet már előző este összepakoltam és vagy négyszer át is néztem. Óra után azonnal felmentem a szobámba. Felöltöztem majd elköszöntem a lányoktól, akik elláttak pár jó tanáccsal mielőtt a bőröndömmel elhagytam volna a kolesz épületét. Taxival tettem meg a körülbelül negyedórás utat a reptérig. Ott átvettem az előre lefoglalt jegyemet és vagy fél órát vártam mire mehettem becsekkolni. A repülőút másfél óra volt. Zenehallgatással ütöttem el az időt és ez egyben figyelemelterelésként is funkcionált. Magam sem tudom miért, de ideges voltam, a gyomrom egy kisméretű labdává zsugorodott.

Pontban négykor landoltunk Londonban. Az előzetes terv alapján taxival mentem a Niall által megadott hotelhez. Nem értettem, hogy miért vannak hotelben, hiszen mind az öt srácnak van lakása a fővárosban. Erre Ni csak annyit mondott, sokkal egyszerűbb, ha mindenki egy helyen van, ami valljuk be azért logikus. Megérkeztem, kifizettem a taxit, majd végignéztem a hatalmas épületen. Szép! Előhalásztam a telefonom és felhívtam Niallt.

‒        Szia, itt vagyok a hotel előtt – tájékoztattam.

‒        Szia, oké pár perc és lent leszek a hallban, gyere oda nyugodtan – mondta majd bontotta a vonalat.

Lassan sétáltam be kezemben a bőröndömmel. Helyet foglaltam az egyik fotelben és körbenéztem. Márvány előtér, mélybarna bútorzat, világos függönyök, sok zöld növény, itt-ott pedig, emberek tűntek fel.

‒        Segíthetek kisasszony? – kérdezte a személyzet egyik tagja.

‒        Öhm, hát én csak várok valakit – végszóra megjelent Manóm.

Mondott valamit a férfinak, amit nem értettem, azután lifttel felmentünk az ötödik emeletre. Az 54-es szoba volt az övé, ide raktam le a cuccaimat. Amint becsukta az ajtót mellettem termett és átölelt, majd gyorsan meg is csókolt. Nem haboztam viszonozni és elmélyíteni azt.

‒        Hiányoztál – csillogó kék szemeivel nézett rám.

‒        Te is nekem – bújtam közelebb hozzá. Nagyon jó volt két hét után ennyire közel tudni magamhoz. Váratlanul kopogtattak. Niallre pillantottam.

‒        A francba, azt reméltem kicsit tovább lehetünk kettesben – morgolódott – Gyere, bemutatlak a többieknek – húzott az ajtó irányába.

‒        Nagy baj lesz, ha nem megyünk azonnal? – kérdeztem.

‒        Nem, csak akkor ránk törik az ajtót vagy csinálnak valami hasonlót. Szóval…

‒        Jobb, ha megyünk – mosolyogtam rá.

Kézen fogva sétáltunk át az 57-es szobába, ahol a többiek tartózkodtak. Olyan fura volt, mert nyilvánosan még nem mutatkoztunk így. Lehajtott fejjel léptem át a küszöböt és megálltam Nialler mellett. A négy szempár szinte lyukat égetett a bőrömbe, úgy éreztem azonnal el fogok ájulni. Liam és Zayn az ágyon ültek, Louis a fotelben foglalt helyet, míg Harry a falnak támaszkodva állt. Mindannyian kíváncsian néztek rám. Mondjatok már valamit! Manóm megszorította a kezem, ezért felé fordultam. Rám mosolygott, amitől az én szám is felfelé görbült. Beszélni kezdett:

‒        Hát, ő lenne itt May, akiről már meséltem nektek – hangján tisztán érezhető volt, hogy még nem nagyon csinált ilyet.

A legidősebb fiú felpattant, elém ugrott és átölelt. Ijedtemben elengedtem Niall kezét.

‒        Isten hozott, gondolom, minket már ismersz – mondta és átadott a többieknek, akik szintén megöleltek.

‒        Igen – válaszoltam közben Lounak – Köszönöm, hogy aláírtatok nekem a könyvet – néztem végig rajtuk.

‒        Semmiség – mondta Harry.

‒        Na, halljam, mit mesélt rólam Niall?

‒        Ne akard tudni! – reagált azonnal Louis.

‒        Mindent elmondott rólad, amit csak ki tudott deríteni, de az nem volt valami sok – válaszolta Liam. Manómra pillantottam, aki csak megrázta a fejét.

‒        Tudom, hogy nem mondott el mindent – jelentettem ki.

‒        Biztos vagy benne? – tette fel a kérdést komoly hangnemben Zayn.

‒        Igen, mert megbeszéltük, mik azok, amikről nem zavar, ha mások is tudnak, és tudom, hogy ő csak ezekről mesélt nektek – feleltem.

Teljesen megbíztam benne, biztos voltam abban, hogy nem hozna kellemetlen helyzetbe a barátai előtt azzal, hogy személyes dolgokat oszt meg velük rólam. Nem sok időt töltöttem a srácokkal, mert Niall lerázta őket azzal, hogy én hozzá jöttem, és mivel nem találkoztunk két hete ezért kisajátít magának. A cuccaimat összeszedve leléptünk a hotelből és egyenesen Manócskám házához mentünk. Meg kell hagyni, nagyon szép háza van.