Please, say you remember me - 4.rész

Sziasztok!

Gondolom, már ti is hallottátok a szörnyű hírt. Annyira nehéz ilyenkor bármit is mondani. Gondolom, ők már tudták, hogy ez lesz a vége, de erre akkor sem lehet felkészülni. Tudom, hogy Johannah nagyon büszke a fiára, mert én is az vagyok rá, pedig nekem igazából aztán semmi közöm sincs hozzá. Tudom, hogy ők egy nagyon erős család és át fogják vészelni ezt az időszakot, és abban is biztos vagyok, hogy mi, a rajongók tudunk ebben segíteni nekik. Nagyon jó érzés volt megélni, hogy a rajongók ennyire támogatóak tudnak lenni, hogy más hírességek is osztoztak a család fájdalmában. Ilyenkor úgy érzem, az emberek mégsem olyan szörnyűek, mint amilyennek olyan sokszor mutatják magukat. Bárcsak, mindig ilyen összetartóak lennénk. Nyugodj békében Johannah!
Ezek után már csak annyit szeretnék mondani, hogy itt a Please, say you remember me folytatása, fogadjátok szeretettel.

Puszi: Emily

~ Liam ~

Ott feküdt az épület tövében és nem érhettem hozzá. Volt pulzusa, ezt ellenőrizte az egyik nő, aki azt mondta orvos, de megfelelő eszközök nélkül nem nyúlhat hozzá. Esküszöm óráknak tűnt, mire megérkezett a helikopter. Megmondták, melyik kórházba viszik és kérték, hogy vigyek be neki ruhákat. Visszamentem a hotelbe, ahol összeszedtem néhány dolgot, de azt se tudtam, mit csinálok. Nem mondtak semmit és ez megőrjített.

Taxival elmentem a megadott kórházba. A recepción állva azt sem tudtam, mit kellene tennem. Igazából fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. A portás azt mondta, Ivy a műtőben van. Útba igazított, hogy merre van a váró, így felmentem oda. Nem tudom meddig voltam ott, az az idő kiesett. Mások is vártak ott velem együtt. Emberek jöttek mentek a folyosón. Leszólítottam egy fehér köpenyes férfit, akiről úgy gondoltam orvos.

‒        Bocsánat, kérem, meg tudná mondani, hogy van Ivy Rogers? Nekem azt mondták, hogy a műtőben van.

‒        Miért hozták be? – az orvos lényegre törő volt.

‒        Síbaleset, helikopterrel hozták be – válaszoltam lassan.

‒        A baleseti osztály két szinttel feljebb van, ott kellene érdeklődnie.

‒        Köszönöm – motyogtam. Akkor miért ide küldtek?

‒        Kérem – azzal a doktor sietősen tovább állt.

A kevéske kis cuccommal megindultam a kettővel feljebb lévő szintre. Ott csak két ember volt, akik egy fehér köpenyes nővel beszéltek. Az arckifejezésükből ítélve nem túl jó hírt kaptak. A nő otthagyta őket, mire én utána indultam.

‒        Elnézést, kérem, meg tudná mondani, hogy van Ivy Rogers? – a nő felém fordult.

‒        A hozzátartozója?

‒        Igen.

‒        Miért hozták be? – lepillantott a kezében lévő mappára.

‒        Síbaleset – mondtam gyorsan.

‒        Még a műtőben van – rám nézett.

‒        Köszönöm – le akartam ülni, de a nő utánam szólt.

‒        Ha megadja az adatait, továbbítom az orvosának és keresni fogja, ha már kijött a műtőből.

‒        Rendben, köszönöm – felírta az adataimat.

Leültem az egyik székre és vártam, hogy történjen valami. Ahogy múlt az idő, egyre idegesebb lettem. Kezdtem felfogni a helyzet súlyát. Nagyjából két és fél óra telt el, amikor megláttam a doktornőt. Egy fehér köpenyes férfi állt mellette. Párszor felém pillantottak ebből arra következtettem, hogy rólam lehet szó. A nő lement a lépcsőn, a férfi pedig elindult felém.

‒        Liam Payne? – kérdezte elém érve.

‒        Igen – bólintottam, miközben felálltam.

‒        Dr. Griffiths vagyok. Milyen hozzátartozója a hölgynek? – nézett rám.

‒        A párja vagyok – válaszoltam.

‒        A férje?

‒        Nem – megráztam a fejem – Kérem, mondja meg, hogy van!

‒        Itt vannak a hölgy szülei? – tovább kérdezősködött.

‒        Nem, csak ketten vagyunk, kikapcsolódni jöttünk.

‒        Normális esetben nem adhatnék ki információt – beszélt hozzám.

‒        Könyörgöm, mondjon már valamit! – fakadtam ki.

‒        Üljön le! – utasított. Szorongva tettem, amit kért.

‒        Ekkora a baj?

‒        A barátnője súlyos koponyasérüléseket szerzett. Megműtöttük, de a sérüléseire való tekintettel mesterséges kómában tartjuk – magyarázta. Csak néhány szót fogtam fel abból, amit mondott.

‒        Ez… meddig fog tartani?

‒        Egy hétig biztosan, azután megpróbáljuk felébreszteni – válaszolta. Próbáltam megemészteni a hallottakat.

‒        Bemehetek hozzá?

‒        Nem tartom túl jó ötletnek – a hangja őszintének tűnt.

‒        Kérem, látnom kell őt! – pillantottam rá könyörgően. Látszott az arcán, hogy vacillál.

‒        Rendben – sóhajtott fel.

A szinten lévő üvegajtóhoz vezetett. Átmentünk rajta, majd elindultunk a hosszú folyosó vége felé. Az utolsó előtti kórteremhez sétáltunk.

‒        Az arcán sérülések vannak, nem lesz túl szép látvány – figyelmeztetett.

‒        Leborotválták a haját?

‒        A sérülései nem indokolták – felsóhajtottam. Attól biztosan kiakadt volna.

Az orvos kinyitotta az ajtót. Előre engedett, azután ő is belépett. A gép idegesítően pityegett, de ez azt jelezte, hogy életben van. Két szék volt az ágya mellett, az egyikre letettem a cuccot, amit hoztam, aztán hozzá sétáltam. Különböző színű és vastagságú csövek lógtak ki belőle, amik a gépekhez vezettek. A bőre színe fakóbb volt, mint általában. Az arcát hegek díszítették, és be volt kötve a feje meg a homloka. Hozzá értem mozdulatlan kezéhez. Akarva, akaratlanul is arra gondoltam, mi lesz, ha nem ébred fel. A kézfejét simogattam, amikor észrevettem, hogy sírok. Megtöröltem az arcomat. Hallottam, ahogy a doki megköszörüli a torkát, ezért rá pillantottam.

‒        Értesíthetünk valaki mást is? – kérdezte.

‒        Nem… nem, én… felhívom a többieket – visszanéztem az általam olyannyira szeretett lányra – Meg fog gyógyulni? – Már nem bírtam tovább, ki kellett mondanom. Az orvos csöndben állt egy darabig, kettőnket figyelte.

‒        Egy hét múlva, amikor megpróbáljuk felébreszteni, már tudni fogok erre a kérdésre válaszolni – El fogom veszíteni, de ez nem történhet meg. Nem velünk és nem most. A vacsorán meg kellett volna tennem.

‒        Hogyan lehetséges, hogy az arca sérült jobban és nem a feje?

‒        Valószínűleg a félelem megbénította és nem működtek az automatikus reflexei – válaszolta.

Az ajtó hirtelen kinyílt és belépett egy nővérke. Halkan köszönt, majd Ivyhoz lépett.

‒        Ideje mennünk – szólalt meg az orvos. Felemeltem a kezét és apró puszit hintettem rá.

‒        Tarts ki, kérlek! – suttogtam, miközben visszatettem a kezét a teste mellé.

Kisétáltam a kórteremből. Az orvos visszakísért a váróba.

‒        Látogatási idő naponta kétszer van – szólalt meg Dr. Griffiths – Jó kezekben van, vigyázunk rá – Úgy éreztem, hogy ez csak valami rutin szöveg, és hiába akartam hinni neki, nem ment.

‒        Köszönöm – motyogtam.

‒        Kérem – azzal a doktor magamra hagyott.

Leültem a székbe, aztán elővettem a telefonom. Hogy történhetett mindez? Én akartam idejönni, ha meghal, az az én hibám lesz.

Kikerestem Zayn számát, majd hívást indítottam. Azt se tudtam, mit mondjak. Sokáig csörgött, mire végre felvette.

‒        Szia, haver! – hangja a szokásos volt. Hangzavar szűrődött át a telefonon keresztül.

‒        Szia! Figyelj Zayn, baj van – kezdtem.

‒        Maradjatok csöndben! – kiabálta, mire távolabb tartottam a telefont a fülemtől – Mi történt?

‒        Ivynak balesete volt – éreztem, hogy folyni kezdenek a könnyeim.

‒        Te jó ég, hol vagy most?

‒        A kórházban. Ő is itt van, megműtötték – válaszoltam.

‒        És hogy van?

‒        Mesterséges kómában tartják, csak egy hét múlva fogják felébreszteni – töröltem meg a szemem.

‒        A szüleinek szóltál már?

‒        Nem, még csak téged hívtalak.

‒        Oké, szólunk a szüleinek és az első géppel indulunk, melyik kórházban vagytok? – megmondtam a nevét.

‒        Nem hiszem, hogy sok értelme lenne, ha mindannyian idejönné…

‒        Felejtsd el, megyünk! Nem hagyunk egyedül egy ilyen helyzetben – Zayn hajthatatlan volt.

‒        Én még nem…

‒        Beszélünk a menedzsmenttel is – szakított félbe, kitalálva, mit akarok mondani.

‒        Kösz – motyogtam.

‒        Te is megtennéd. Most menj vissza a hotelbe, hozd el a cuccaitokat, jelentkezz ki, aztán foglalj szállást valahol a kórház közelében – adta az utasításokat. Ő ura volt a helyzetnek ellenben velem.

‒        Oké.

‒        Hívlak, ha földet értünk.

‒        Rendben – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

‒        És Liam?

‒        Igen?

‒        Minden rendben lesz – mondta biztatóan. Ezt most valahogy nem tudom elhinni. – Nem sokára találkozunk, szia!

‒        Szia! – Zayn bontotta a vonalat.

Eltettem a telefonomat és megpróbáltam felállni a székről. Szedd össze magad, ez most nem segít! Elhagytam a kórházat, azután megtettem, amit Zayn mondott. Szerencsére találtam olyan hotelt a környéken, ahol volt üresedés. Csak ledobáltam a cuccainkat a szobába, semmi kedvem sem volt kipakolni. Lerúgtam magamról a cipőimet, majd belefeküdtem az ágyba. Mellette kellene lennem. Próbáltam elaludni, de csak azon járt az eszem, mi lesz vele. Nem sokára ideérnek a szülei és kénytelen leszek szembenézni velük. Ez az egész az én hibám. Mégis, mit mondjak majd nekik?