Sziasztok!
Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 8.000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen! :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, gondolom várjátok már ezt a kis egy napos szünetet. Mindenki töltse pihenéssel a szerdát, mert sajnos még odébb van a tavaszi szünet. Kis kikapcsolódásnak pedig meghoztam a PSYRM folytatását. Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily
01.28.
~
Liam ~
A saját szobámban
voltam teljesen egyedül. Az ágyamban ültem és tejet ittam. Iszonyat szarul
éreztem magam, több dolog miatt is. Berúgtam,
ahelyett, hogy vele maradtam volna. Nekem is sok eszem van. Tönkre vágtam a
többiek éjszakáját, mert hajnali egytől ötig hánytam. Most már jól voltam, de
szégyelltem magam azért, amit csináltam.
A
srácok elmesélték, amit megtudtak Ivyról, majd szóltak, hogy ma orvosi
utasításra találkoznunk kell.
Amúgy is be akartam menni hozzá, de így
legalább senki nem tudott megakadályozni benne. Csak éppen azt nem tudtam,
hogyan viselkedjek majd vele. Mit kell ilyenkor csinálni? Egyáltalán, hogyan
fog reagálni rám? Semmit sem tudtam és ez idegessé tett. Ginával beszéltem ebéd
után. Tőle tudom, hogy szerelmem állapota kielégítő – leszámítva az amnéziát,
de az normális jelenség az ilyen esetekben –, az orvos bizakodó. Szerinte, nem
kell túl sokáig kórházban maradnia, ami jó hír, de az emlékezet kiesésére semmit
sem tudnak mondani. Az én hibám volt a baleset, és az a büntetésem, hogy nem
tudja, ki vagyok. Ez nagyon szar érzés, de legalább életben van.
Hangos kopogtatás
rántott ki a gondolataim közül. Kisvártatva valaki lenyomta a kilincset, aztán
a résen bedugta a fejét.
‒
Hogy állsz, lassan indulnunk kéne – mondta Louis belépve a
szobába.
‒
Egész jól – belekortyoltam a tejbe.
Louis sajnálkozó
tekintettel nézett rám. Az ajtó előtt állt, mint egy rakás szerencsétlenség,
tisztán látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon. A mindig vidám, mindig
hülyéskedő haverom szánalmasnak tűnt. Ha
ő ilyen, vajon én milyen lehetek?
‒
Tudod már, mit fogsz mondani
neki? – kérdezte
hirtelen. Az arckifejezése komoly volt, ahogy hozzám sétált és leült mellém az
ágyra.
‒
Nem igazán – kerültem a tekintetét. Jó lenne ehhez valami útmutató.
Lou elkezdett
kutatni a zsebeiben.
‒
Mi ezeket találtuk – nyújtott felém pár
összehajtott papírlapot. Kérdőn néztem rá. – A portán kinyomtattattuk – vont vállat. Letettem a bögrét az
éjjeliszekrényre. Kíváncsian hajtottam szét a lapokat. – Orvosok által írt szövegek, úgy gondoltuk ezek jók lehetnek valamire
– magyarázta.
‒
Kösz – motyogtam, ahogy beleolvastam
a szövegbe.
„Nem
tanácsos semmivel sem felizgatni. Kerüljük olyan dolgok említését, amire nem
emlékszik a beteg. Hagyjuk beszélni, kérdezni, de csak azokra a kérdésekre
válaszoljunk, amik válasza megítélésünk szerint elviselhető a számára.” Hát, kösz!
Nagyon sokat segítesz. Áttértem egy másik lapra.
‒
Nincs mit – válaszolt késve, engem
figyelve – Mi is elolvastuk, szerinted mi
találkozhatunk vele? – tűnődött.
‒
Nem tudom – tekintetem elszakítottam a
lapról – Meglátom, hogy reagál rám, és
ha jól akkor megkérdezem az orvost, láthatjátok-e ti is – pillantottam rá.
‒
Oké – felállt, aztán elindult az
ajtó felé – Húsz perc múlva legyél kész!
– mondta, míg eltűnt a barna deszka mögött.
Átolvastam
az összes szöveget és arra jutottam, hogy rossz ötlet találkozni vele. A
szövegek szerint az lenne a legjobb, ha meg sem szólalnék. Tulajdonképpen azzal
is rosszabbíthatok az állapotán, ha csak bemegyek hozzá. Valójában, nem lehet
tudni, hogyan fog reagálni dolgokra. Lehet, hogy túl korai még találkozni vele.
Nem akarok súlyosbítani az állapotán. Hirtelen
kopogtatásra lettem figyelmes.
‒
Szabad! – kíváncsian figyeltem az ajtót,
ami mögül hamarosan előbukkant Gina szőke kobakja.
‒
Kész vagy? – sétált be a szobámba.
‒
Mondjuk – sóhajtottam fel – Te is jössz? – ráncoltam össze a
homlokom. Azt hittem, egyedül lehetek
vele.
‒
Igen, miután találkoztatok én is
beszélni szeretnék vele
– válaszolt rám mosolyogva.
‒
Nem akarok menni – bukott ki belőlem.
‒
Ne csináld ezt Liam! – közelebb jött hozzám – Az orvos kérte, muszáj menned, Ivyért –
kérlelt.
‒
Pont miatta nem kellene – idegesen megdörzsöltem a
homlokom – Mi van akkor, ha csak rontok
a helyzeten? – kék szemeit fixíroztam.
Azonnal kinyitotta
a száját, de azután gyorsan be is csukta. Gondolom, tiltakozni akart, aztán
megértette, amit mondtam.
‒
Szerintem az orvos nem javasolta
volna a találkozót, ha tudná, hogy rosszat tesz vele – válaszolt végül. Csodáltam az
optimizmusát.
‒
Ő sem tudja megjósolni, mi fog
történni. Ő maga mondta nekem, hogy a fejsérülések kiszámíthatatlanok, az
amnéziával ugyanez a helyzet.
‒
Így van – helyeselt elkapva a karomat – Nem tudjuk, hogy fog-e emlékezni, de te
vagy életének azon része, amit elfelejtett, ebben csak te tudsz segíteni neki
– könyörgőn nézett rám.
‒
Gina – sóhajtottam fel – Nem akarom bántani őt – suttogtam.
‒
Csak egyszer próbáld meg – kérlelt – Ivyért és magadért. Ugye nem mondasz le róla ilyen könnyen? –
hitetlenkedve kérdezte.
‒
Nem tudom – motyogtam. Nem tudok én már semmit.
‒
Liam, mi történt veled? – Gina arca félelmet tükrözött.
‒
Nem tudom – leültem az ágyra. Elvesztettem a hitem.
‒
Ne csináld ezt! Szükségetek van
egymásra –
mondta ki a nyilvánvalót.
Már épp mondani
akartam valamit, amikor meghallottam a kopogtatást. Mindketten az ajtó felé
kaptuk a fejünket, amin Zayn sétált be. Egy pillanatnyi meglepettséget véltem
felfedezni arcán, ahogy meglátott minket. Gyorsan felvette a szokásos
arckifejezését, majd megszólalt:
‒
El kellene indulnunk.
‒
Oké – felálltam a takaróról – De előbb be kell mennem egy boltba.
~
* ~ * ~ * ~ * ~
A kezemben az
édességgel ültem a taxiban. Még mindig
ideges voltam, tanácstalan és kétségbeesett, de Gina kicsit felrázott. Nem
magamat akartam védeni, hanem őt, viszont nem dönthetek helyette, nem lehetek
önző.
Megállt a taxi a
kórház előtt. A már jól ismert úton felmentünk a kórteremhez. Már bekötött szemmel is tudnám az utat. Megfogtam
a kilincset, viszont a köztünk lévő egyetlen lány megállított.
‒
Dr. Griffiths azt mondta,
beszélni szeretne veled azelőtt, hogy bemész hugihoz – szólalt meg.
‒
Ó, oké – elvettem a kezem, miközben
elindultam utána.
A doktor úr
hamarosan meglett. Üdvözöltük egymást, és még mielőtt bármibe belekezdhetett
volna, bocsánatot kértem a tegnapi viselkedésemért. Tényleg nagyon bántott a dolog. Nem kellett volna
így kiborulnom.
Kaptam egy kis
fejtágítást arról, mit ne csináljak vagy mondjak neki. Az állapotáról is
beszélt, kielégítőnek találják. Nehéz volt arra koncentrálni, amit mondott,
mert nagyon más dolgok jártak a fejemben.
‒
Maga szerint, hogyan fog reagálni
rám? – bukott ki
belőlem.
‒
Őszintén nem tudom, és most már
semmit se merek mondani
– válaszolt.
‒
Mire számítsak? – pillantottam rá.
‒
Féljen a legrosszabbtól, akkor
nem érheti csalódás
– javasolta. Bólintottam.
‒
Van még valami, amit esetleg
tudnom kéne?
‒
Egyelőre nincs – felelte.
‒
Köszönöm – ezzel otthagytam a dokit és
visszasétáltam a többiekhez.
‒
Készen állsz? – kérdezte Louis.
‒
Amennyire lehet – együtt érzően pillantottak
rám.
Kopogtattam,
azután nagy levegőt véve beléptem a kórterembe. Szerelmem az ágyon ült,
érdeklődő arckifejezéssel.
‒
Szia! – köszöntem, miközben becsuktam
az ajtót.
‒
Szia! – átható tekintettel végig mért.
‒ Hoztam neked valamit – lassan odasétáltam hozzá, majd
a kezébe adtam a kedvenc csokiját.
‒
Köszönöm – elvette tőlem – Karamellás? – fürkészett kíváncsian.
‒
Igen – bólintottam – Szereted? – kérdeztem.
‒ Igen, a kedvencem – válaszolta halványan
mosolyogva. Szuper, ez legalább nem
változott. – Furcsa, mert már tegnap
is kívántam a csokit – mondta. Emlékezett
volna rá?
‒
Leülhetek? – a szék felé biccentettem.
‒
Persze! – vágta rá. Helyet foglaltam
kicsit távolabb tőle.
‒
Hogy érzed magad? – végig néztem rajta. Minden
ugyanúgy festett, mint eddig, de most ébren volt.
‒ Jól, azt mondják, rendben leszek – válaszolt lassan. Hümmögtem
annak jeléül, hogy megértettem, amit mondott.
‒
Szükséged van valamire? – Nem érhetek hozzá, ez annyira frusztráló.
‒
Töltenél nekem inni? – kék íriszei kíváncsian
fürkésztek.
‒
Hát persze – szinte felugrottam, és az
asztalon lévő egyik pohárba öntöttem neki vizet, amit a kezébe adtam. Egy
pillanatra összeért a kezünk, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam.
‒
Köszönöm – beleivott a vízbe.
‒
Szívesen – visszaültem – Mondtak neked valamit rólam a többiek?
– El sem hiszem, hogy sikerült kimondani.
‒
Csak pár dolgot – elvettem tőle a felém nyújtott
poharat.
‒
Szeretném, ha kérdeznél tőlem
dolgokat, bármit, ami az eszedbe jut
– az asztalra tettem a vizet a virágcsokrok mellé.
‒
Mi a neved? – pillantott rám.
‒
Liam – próbáltam elrejteni a
csalódottságomat.
‒
Azt mondták, két éve vagyunk
együtt.
‒
Igen, idén októberben lesz három – helyeseltem. Egy kis rémületet
véltem felfedezni az arcán.
‒
Tudom, ez eléggé furán hangzik,
de tudnád valamivel bizonyítani, hogy szeretlek téged? – kényelmetlenül feszengett az
ágyban. Elgondolkoztam egy kicsit. Mi
számít bizonyítéknak?
‒
Vannak képek meg videó felvételek
otthon a házunkban, ha az annak számít
– válaszoltam bizonytalanul.
‒
Van saját házunk? – Ivy hitetlenkedve nézett rám.
‒
Ööö… igen – figyeltem a reakcióját.
‒
Hű, ilyen gyorsan elszakítottál
Anyáéktól? –
furcsa pillantást küldtem felé – Jaj,
nem úgy értettem! – tiltakozott.
‒
Nincs semmi baj – mosolyodtam el. Beállt egy kis
kínos csönd, amit végül Ivy tört meg:
‒
Beszéltél az orvosommal? – kérdezte.
‒
Igen – bólintottam.
‒
És mondta neked, hogy mi legyen a
kórház után? –
homályos fogalmazásából nem értettem, mire gondol.
‒
Nem – kíváncsian néztem rá.
‒
Szerinte az lenne a legjobb, ha a
mostani életembe térnék vissza
– halkan beszélt.
‒
Ó… oké, persze – Ez valahol talán logikus is. – Persze
csak, ha te is így gondolod – időközben leesett, hogy ő nem mondta
akarja-e.
‒
Mindenképpen meg szeretném
próbálni –
pillantott rám.
‒
Rendben – bólintottam – Kérdezz még, bármit, ami eszedbe jut! –
biztattam.
‒
Most valahogy semmi sem jut
eszembe –
motyogta bizonytalanul.
‒
Van időnk – mosolyogtam rá – Ha nem vagyok itt, akkor pedig írd fel,
amire gondolsz – tanácsoltam.
‒
Ez jó ötlet – elkezdett babrálni a takaró
szélével. Tudtam, miért csinálja.
‒
Szeretnéd, ha magadra hagynálak?
‒
Nem! – hevesen tiltakozott – Csak nem tudom, mivel folytathatnánk.
‒
Megölelhetlek? – bukott ki belőlem. Valami
átsuhant az arcán.
‒
Igen – suttogta.
Felálltam és
óvatosan magamhoz öleltem őt ülő helyzetében. Jó volt újra ilyen közel tudni
magamhoz. Elengedtem, majd hátra léptem.
‒
Logan – felnézett rám, mire
összeráncoltam a homlokom.
‒
Liam – javítottam ki.
Elvörösödött.
‒
Bocsánat, ne haragudj! – arcát a kezeibe temette. Nem
tagadom, nagyon rossz érzés volt.
‒
Semmi baj, majd megtanulod újra.
Mit szerettél volna?
– tereltem.
‒
Holnap is meglátogatsz? – az arcát még mindig eltakarta.
‒
Igen.
Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése