Please, say you remember me - 14.rész

Sziasztok!

Büszkén jelentem, hogy sikerült a vizsgám és már dolgozok is :) Veletek mi a helyzet? Érettségizők lehet már gratulálni? :) A sulisoknak kellemes nyári szünetet, használjátok ki a jól megérdemelt pihenőt! :) Jelentkezésem fő oka, hogy meghoztam a PSYRM folytatását, egy kicsit hosszabb lett, mint szokott, de remélem nem bánjátok :) A következő rész még nem tudom, mikor fog érkezni, de igyekszem vele. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.07.

~ Ivy ~

‒        Nem – kiabáltam – Nem szállok vissza, amíg meg nem magyarázod! – elkezdett könnyezni a szemem.

Mi a fene folyik itt?! Mire felocsúdtam, anyámék minden magyarázat nélkül eltűntek. Itt hagytak valakivel, akinek valamiért a nevét kiabálták a fotósok, akik a reptéren körülvettek minket. Mégis mi a francba keveredtem bele?!

Még mindig hátráltam, mert ő folyamatosan közelített felém. Mellettünk több autó is elhúzott, de látszólag senkit sem érdekelt miért álltunk meg ott, ahol egyébként nem lett volna szabad. Liam megállt, ezért én is abbahagytam a hátrálást.

‒        Kérlek szépen, ülj vissza a kocsiba! – hangja könyörgő volt.

‒        Nem – megráztam a fejemet – Ki… vagy… te? – egyesével elnyújtva mondtam ki a szavakat.

Az arcán valami meghatározhatatlan dolgot láttam. Furcsa egyvelegét csalódottságnak, dühnek és szomorúságnak. Úgy tűnt mély levegőt vett, miközben az ujjait a halántékához nyomva lehajtotta a fejét. Mintha próbálta volna lenyugtatni magát. Kisvártatva felemelte a fejét és határozott tekintettel rám nézett.

‒        Ivy, légy szíves figyelj rám! – a hangja nyugodt volt, már-már túlságosan is – Szereted az anyukádat, igaz?

‒        Nem értem hova akarsz kilyukadni – zavartan pillantottam rá.

‒        Csak válaszolj a kérdésre! – kérte még mindig ugyanott állva.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként. Ennek mi köze bármihez is?

‒        És bízol benne, ugye?

‒        Igen – Még mindig nem értem.

‒        Akkor elhiszed, hogy az anyukád tudja, mit csinál és nem véletlenül hagyott egyedül velem? – kérdezte várakozóan. Egy kis időre csend állt be közénk. – Csak gondold végig! Hagyta volna, hogy velem gyere, ha féltene tőlem? Ha azt gondolná, nem vagy biztonságban mellettem? – Mond valamit. Anya mindig óvott minket. Csak nem adna oda valakinek, aki bánthatna engem.

Nagyon lassan és óvatosan elindultam vissza a kocsihoz. A reakciómtól szemmel láthatóan megkönnyebbült. Gyorsan mentem el mellette, nem akartam megkockáztatni, hogy esetlegesen hozzám érjen. Abban a pillanatban nem tudtam volna elviselni az érintését. Beültem, aztán szépen bekapcsoltam a biztonsági övet. Hamar beszállt ő is, majd elindította az autót.

‒    Nem sokára otthon leszünk. Ígérem, mindent meg fogok magyarázni – míg beszélt nem nézett rám.

Eltelt némi idő csendben, ami alatt többször is magamon éreztem a tekintetét. Nem büntetni akartam a szótlanságommal, egyszerűen csak nem tudtam mit mondhatnék. Egy óriási homályos izé volt a fejemben. Vajon ki lehet ő? Kit szoktak újságírók követni? Politikus? Nem, ahhoz túl fiatal. Modell? Egy pillanatra rá lestem. Hát, ez sem tűnik valószínűnek. Akkor talán színész, költő, író? Úr Isten! Focista?! Jaj, csak az ne legyen! Sosem akartam futballista barátnő lenni. De mi jöhet még szóba? Gondolataim közül kiszakított az, ahogy elkezdett dobolni a kormányon. Pirosat kaptunk, ezért szórakoztatta magát ezzel, de ez engem felettébb idegesített.

‒        Abbahagynád ezt? – motyogtam kényelmetlenül csúszkálva az ülésen.

‒        Bocsi – az ujjaival rámarkolt a kormányra. Ideges lenne?

A lámpa hirtelen átváltott, mire azonnal reagálva elindult. Kibámultam az ablakon. Figyeltem a környéket, ami egyáltalán nem volt ismerős. Én még sose jártam Londonnak ezen a részén. Nagy családi házakat láttam udvarral, ahol játszhatnak a gyerekek. Valószínűleg kínos lehetett a minket körülvevő csönd, mert Liam megszólalt.

‒        Mindjárt ott vagyunk – mondta, ahogy befordult az egyik utcába.

Az ablakon keresztül vizslattam a szebbnél szebb épületeket, próbáltam kitalálni, vajon melyik lehet az úti célunk. Egyik sem hatott ismerősnek. Semmit nem éreztem, teljesen ismeretlennek tűnt az egész környék és ez elszomorított.

‒        Ezt nem hiszem el – a motyogására felkaptam a fejem.

‒        Mi a baj? – kérdeztem összeráncolva a homlokom.

‒        Úgy tűnik, a barátaink nálunk vannak – sóhajtott fel.

‒        Jennáék? – reménykedni kezdtem. Jó lenne őket újra látni.

‒        Nem – megrázta a fejét – Ő rájuk nem emlékszel, ők az én legjobb barátaim – megálltunk az egyik ház feljáróján.

Az épület elég nagynak hatott, legalábbis kívülről. Sárga színe volt, de nem az a rikító sárga, egészen jól nézett ki. Nagy ablakait világos színű függöny takarta, a keret és az ajtó világosbarnára lett festve. Megriadtam, amikor kinyílt az én oldalamon lévő kocsiajtó. Liam félre állt, míg én lassan kiszálltam a kocsiból. Kivettük a bőröndjeinket, majd megindultunk a bejárat felé. Az út szélén a ház mellett állt egy kisbuszszerűség. Úgy sejtettem a barátai jöttek ezzel. Előre engedett és, ahogy elsétáltam mellette feltűnt, hogy ideges. Egy ismeretlen előtérbe toppantam. Vidám hangokat hallottam jobbról, de kivenni nem tudtam a szavakat. Hirtelen megálltam, így Liam nekem jött.

‒        Bocsi – szabadkozott.

‒        Semmi gond – ráztam meg a fejem – Merre menjek? – néztem rá bizonytalanul.

‒        Előre fel a lépcsőn, amíg van, aztán a második ajtó jobbról – válaszolt – Menj fel, mindjárt megyek én is – kikerülve megindult a hangok irányába.

Levettem a cipőm, aztán a kabátomat, amit felakasztottam a fogasra. Kellemesen meleg volt bent a kinti hűvös idő után. Elindultam felfelé a lépcsőn. A falakat képek díszítették. Többségében kettőnkről, de néhányon barátokkal illetve családtagokkal szerepeltünk. Gina esküvőjéről is találtam képet. Nagyon szép menyasszony volt.

A második ajtó elé érve megtámasztottam a bőröndjeimet a falnál. Remegő kezekkel lassan lenyomtam a kilincset. Furcsa idegesség járt át, ahogy belöktem a barna fa deszkát. Beléptem egy tipikus filmekben látott hálószobába. Nagy francia ágy, szekrények, egy kis asztal, szőnyeg az egész padlón. Bevittem magam után a bőröndjeinket. A szőnyeg közepére raktam őket, azután kinyitottam az ablakot. Kissé hűvös levegő jött be, de nem bántam, mert fura szag terjengett a szobában. Visszamentem a folyosóra és benyitottam a maradék három helyiségbe is. A mosdót kerestem, ugyanis már igencsak pisilni kellett. Kiderült, hogy jobbról az első helyiség a fürdő, és ott van a WC is. Egy kicsit szűkös volt a hely. Kád, zuhanyozó, továbbá szekrények, szárító meg egy mosógép kapott helyet benne. Miután itt végeztem, lementem a földszintre. Hangokat hallottam ugyanonnan ahonnan korábban is, mikor bejöttünk. Még mindig nem értettem, miről folyik a szó. Nem akartam hallgatózni, csupán beszélni szerettem volna Liammel, mert azt ígérte, ha itt leszünk, elmagyarázza a dolgokat.

‒        Hogy jutott… – beléptem a helyiségbe, mire négy ismeretlen szempár szegeződött rám.

A mondat félbe maradt és Liam megfordult. Zavarban éreztem magam, hiszen mindannyian engem bámultak. A négy ismeretlen fiú közül az egyik felpattant a kanapéról, hozzám szaladt és átölelt még mielőtt bármit is tehettem volna. Meglepett a dolog, de nem volt annyira kellemetlen érzés a karja körülöttem.

‒        Niall, engedd el! – egy fekete hajú srác lehúzta rólam a szőkét. Zavartan állva csak pislogni tudtam rájuk.

‒        Ne haragudj, de úgy hiányoztál – motyogta a kis szöszi.

Nem tudtam mit kezdeni a szavaival, és ez tisztán látszott rajtam. Liam mellém sétált, mire érdeklődően felnéztem rá.

‒        Elmondod végre, mi folyik itt? – kérdeztem az arcát fürkészve.

‒        Mindjárt, csak előbb kiteszem őket – morcosan válaszolt. Határozottan nem örült a többiek jelenlétének.

‒        Hé, várj már! Nem is emlékszik ránk, legalább had mutatkozzunk be – szólalt meg egy barna hajú, kék szemű, alacsony fiú.

‒        Rendben – mély sóhaj hagyta el az ajkait – De inkább én mutatlak be titeket. Ivy, ők itt a barátaim, akiket már említettem neked.

‒        De azt mondtad nekem, hogy ők öten vannak – ráncoltam össze a homlokomat.

‒        Igen, Andy nincs itt – magyarázta – A többiek pedig, Niall, az ölelkezős – a fiú felém intett – Zayn, aki leszedte rólad, Harry a göndör hajú és végül, de nem utolsó sorban Louis – a többiek biccentettek egyet, ahogy elhangzott a nevük.

Lassan bólintottam egyet. Bár nem voltam hangulatban, azért próbáltam megjegyezni ki-kicsoda. Így együtt látva őket elfogott egy fura érzés. Valami azt súgta, ők valamilyen módon összetartoznak. Csak egy kósza érzés volt, ami nem tudom honnan jött, mert jobban meggondolva rokoni kapcsolat a kinézetük alapján nem lehetett köztük. Vagy ha mégis, akkor annak nagyon érdekes lehet a története.

Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, köszönhetően a beállt csendnek. Úgy tűnt, mintha várnának valamit tőlem, de nem tudtam, mit akarnak. Lepillantottam a szőnyegre és csak ekkor vettem észre, hogy babrálok az ujjaimmal. A testem mellé szorítottam a kezeimet, miközben az egyetlen felé néztem, akit valamilyen módon ismertem. Kérlelő tekintetem meghatotta. A segítségemre sietett, mint valami hős.

‒        Oké srácok, légy szíves most menjetek, Ivyval még meg kell beszélnünk néhány dolgot – szólalt meg.

‒        Rendben, azért örülünk, hogy láthattunk – mondta a göndör hajú fiú, akinek egészen különleges mély és érdes hangszíne volt.

‒        Gondolom fogunk még találkozni – pillantottam rá.

‒        Valószínűleg többet fogsz látni minket, mint szeretnél – mosolygott rám a kis szöszi.

Furcsállottam a szavait, de nem maradt idő kérdezősködni. Liam nagyon gyorsan kiküldte őket. Becsukódott mögöttük az ajtó és szinte láttam, ahogy megkönnyebbül.

‒        Kérlek, ne haragudj miattuk, nem tudtam, hogy ide fognak jönni – szabadkozni kezdett, de megráztam a fejem.

‒        Nem számít – motyogtam.

‒        Hol szeretnél beszélgetni, a nappaliban vagy fent a hálóban? – kérdezte.

‒        Fel kéne menni, mert nyitva hagytam az ablakot – válaszoltam.

‒        Rendben, akkor menjünk – egymás mellett felsétáltunk az emeletre, majd bementünk a szobába.

Kicsit hűvös lett így bent, ezért gyorsan becsuktam az ablakot. Mire visszafordultam, addigra ő már leült az ágyra. Haboztam egy kicsit és ezt látva intett nekem, hogy üljek le én is. Távol helyezkedtem el tőle, ami nem hiszem, hogy meglepte. Felvezettem rá a tekintetem, tisztán látszott rajta a hezitálás. Másodpercek teltek csak el, de óráknak tűntek. Folyamatosan éreztem, ahogy nő bennem a feszültség.

‒        Ugye nem vagy focista? – hamarabb hagyták el a szavak a számat, mint gondolkoztam volna. Az arcára kiült a döbbenet, aztán elmosolyodva megrázta a fejét.

‒      Nem, ne aggódj! – egyenesen a szemembe nézett. Némi rémületet véltem felfedezni tekintetében, amitől esküszöm pár pillanatig megsajnáltam. – De ezt a foci dolgot ne nagyon hangoztasd Louis előtt.

‒        Miért? – fürkésztem kíváncsian.

‒        Ő elég komolyan játszik és nem tud arról, hogy te utálod a focistákat – magyarázta.

‒        Oké, majd tartom a számat – ígértem – Akkor elmondod végre? Kérlek, már nem bírom tovább – könyörögtem kétségbeesetten.

‒        Azt hiszem, megmutatni egyszerűbb lenne – összezavarodva néztem rá, de nem foglalkozva ezzel felállt az ágyról, és odament az egyik szekrényhez.

Kis kotorászás után elővett egy nem túl nagy dobozt. Érdeklődve figyeltem, ahogy visszaül vele az előző pozíciójába. Kinyitva kivett belőle egy CD-t, amit a kezembe adott. Tíz alakot láttam rajta, de jobban megnézve őket rájöttem, hogy ez „csak” öt ember, ráadásul már találkoztam is velük.

‒        Énekes vagy? – pillantottam fel rá.

‒        Mindannyian azok vagyunk – beleegyezően bólintott. Tényleg összetartoznak.

A tekintetemet visszavezettem a CD-re. Ez valahogy olyan hihetetlen. Újabbakat adott a kezembe. Úgy néztem visszafele sorrendben kaptam meg őket, mert az utolsón már nagyon fiatalnak tűntek. 

‒        Mondj valamit! – kérlelően a kezemért nyúlt.

‒        Nem tudom, mit kellene – nem engedtem, hogy hozzám érjen.

Mégis mennyire lehetnek híresek? Fotósok követik őt, én ezt nem tudnám tolerálni. Mindegyikük helyes, vajon mit irkálhatnak róluk az újságokban? Hányan akarhatják a halálomat, mert állítólag vele vagyok? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem.

‒        Mégis mennyire vagytok híresek? – bukott ki belőlem hirtelen.

‒        Majdnem harmincmillió twitter követő és telt házas aréna koncertek az minek számít? – pillantott rám félve.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt, erős fájdalom hasított a mellkasomba. Amikor újra sikerült levegőhöz jutnom hányinger tört rám. Eldobtam a CD-ket és sietve kirohantam a fürdőbe. Vaklármának bizonyult a dolog, szerencsére nem hánytam. Felemeltem a fejem, így megláttam az ajtóban álló Liamet, aki aggódó tekintettel méregetett engem.

‒        Jól vagy? – motyogta félve. Megráztam a fejem.

‒        Egy kicsit szeretnék egyedül lenni – válaszoltam erőtlenül.

‒        Biztos vagy benne…

‒        Azt mondtam egyedül akarok lenni! – rá kiabáltam, amit abban a pillanatban meg is bántam – Ne haragudj! – könnyek szöktek a szemembe.

‒        Nincs semmi baj – szomorúan becsukta maga után az ajtót.

 Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)