Please, say you remember me - 25.rész

Sziasztok! 

Remélem, mindenkivel minden rendben. Az érettségizőknek gratulálok, túl vagytok rajta! Milyenek lettek a bizonyítványok? Remélem, mindenkinek olyan, amilyet szeretett volna. Aki olyan szerencsés, hogy van nyári szünete, az mindenképpen élvezze ki!
Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

03.02.

~ Ivy ~

Liam kocsijában ülve, idegesen húzgáltam a szoknyám alját, ami a térdem fölé ért egy kicsit. Nagyon könnyen igent mondtam neki, és csak azután gondoltam bele úgy igazán. Ez most gyakorlatilag egy randi. Magamban tépelődve fel sem tűnt, hogy ő is beült a kocsiba.

‒       Ivy – megfogta a kezem, mire ijedten összerezzentem – Ne haragudj!

‒       Semmi baj – megráztam a fejem.

‒       Nem muszáj most mennünk, ha szeretnéd, elnapolhatjuk – megszorította a kezem.

‒       Nem, jó lesz most – halványan rá mosolyogtam.

‒       Biztos? – aggódva fürkészett.

‒       Igen – elengedte a kezem és bekötötte magát.

‒       Ha közben bármikor meggondolod magad, szólj és haza jövünk, rendben? – rám pillantott, miközben beindította a kocsit.

‒       Igen – az ölembe vettem a táskámat.

Egész úton azt fogtam, így nem babráltam idegesen a kezemmel.

‒       Hintáztatod a lábad – kis idő múlva Liam megszólalt.

‒       Ó, bocsánat – próbáltam uralkodni magamon.

‒       Ki vele, miért vagy ennyire ideges? – egy másodpercre rám nézett, majd vissza az útra.

‒       Nem tudom – hazudtam.

‒       Ivy – nem szerettem a hangsúlyt, amivel kiejtette a nevem – Csak mondd el! – félrehúzódott a kocsival. A térdeimet fixíroztam valami épkézláb magyarázaton törve a fejem.

‒       Én csak… szóval… – megint megfogta a kezem.

‒       Tudom, hogy még ezt nem így érzed, de nekem bármit elmondhatsz. Mi mindent megbeszélünk egymással, a fontos dolgokat és a semmiségeket is – magyarázta.

‒       Attól félek, hogy megbántalak valamivel – hadartam el.

‒       Nem fogsz – lassan megingatta a fejét.

‒       Már most is azt csinálom. Tudom. Nem szólsz egy szót sem, de látom rajtad – képtelen voltam a szemeibe nézni.

‒       Nem szándékosan teszed, ezért nem haragszom rád – mondta.

‒       Attól még nekem rossz érzés.

‒       Ez ellen nem lehet tenni, ezt a helyzetet mindkettőnknek meg kell szoknia – megszorította a kezem – Próbáld ezt most elfelejteni, szeretném, ha ma jól éreznéd magad, rendben? – a tekintetemet kereste.

‒       Oké – elmosolyodtam. Megpróbálom a te kedvedért, mert nem akarok megint csalódást okozni neked.

Elengedte a kezem, aztán visszahajtott az útra. Az ablakon át néztem a mellettünk elsuhanó épületeket. Vajon hova megyünk? Hamarosan választ kaptam fel nem tett kérdésemre, amikor bekanyarodott a boltunk utcájába és megállt tőle néhány méterre.

‒       Megérkeztünk az első helyre – tájékoztatott.

‒       De hát ez a boltunk – értetlenkedve pillantottam felé. Azt hittem olyan helyekre megyünk, amiket nem ismerek.

‒       Mindjárt megérted – nyugodtan beszélt. Kinyitva az ajtót kiszállt, aztán átjött az én oldalamra. – Gyere! – kinyitotta az ajtót és kisegített.

Felsétáltunk a járdára. Elindultunk a bolt felé, de Liam lemaradt. Hátra fordultam, így szembe találtam magam engem pásztázó tekintetével.

‒       Mi az? – a hajamat a fülem mögé tűrtem.

‒       Itt találkoztunk először.

‒       Tessék?

‒       Itt találkoztunk először – ismételte el – Kiszálltál az autóból, ami itt állt – maga mellé mutatott – Egy nagy karton doboz volt nálad, amit nagy lendülettel próbáltál meg bevinni a boltba és összeütköztél velem – mesélte mosolyogva.

Próbáltam elképzelni a jelenetet. Biztos bocsánatot kértem vagy százszor.

‒       Elejtetted a dobozt, amiből kihullott néhány dolog. Összeszedtük, miközben jó sokszor bocsánatot kértél – mesélt tovább – Azt mondtam, megbocsátok, ha eljössz velem valahova. Fontolóra vetted, de végül igent mondtál. Így kezdődött a megismerkedésünk – csendben hallgattam őt.

Nem tudtam, mit gondoljak, furcsa érzések kavarogtak bennem. Azt mondta, emlék túra lesz és végre megtudtam valamit kettőnkről, mégis olyan furcsán éreztem magam, mint aki nem kész szembenézni azzal, ami az igazság. Odasétált hozzám.

‒       Túl korai volt? – alig hallottam őt.

‒       Nem hiszem, csak nem tudom, mit vársz tőlem – válaszoltam bizonytalanul.

‒       Igazából én sem tudom, csak szeretnélek kirángatni a bizonytalanságból. Kérdezz tőlem, azt akarom, hogy tudd milyenek voltunk – őszinteség és kétségbeesettség kavargott benne.

‒       Rendben – bólintottam – Hol volt az első randink?

‒       Az a következő állomás – elvigyorodott – Ahova egyébként ideje lesz indulnunk – tette hozzá.

Egy cukrászdához mentünk, mint kiderült, legelőször sütizni voltunk.

Liam elvitt még néhány helyre, ahol a megismerkedésünk elején jártunk, köztük egy nagy füves placcra.

‒       Ez meg mi? – kérdeztem, míg kiszálltunk.

‒       Nem foci pálya – válaszolta nevetve.

‒       Azt gondoltam. Mit csináltunk mi itt? – megfogta a kezem.

‒       Itt kérlek szépen vidámpark szokott lenni – Vidámpark?! Hát nem csak álom volt? Megálltam, mire megfordult. – Valami gond van? – ráncolta össze a homlokát.

‒       Nem – megráztam a fejem – Folytasd, kérlek!

‒       Itt ettél életedben először karamellás almát és itt akartam lőni neked egy nagy plüss macit, de nem sikerült – kuncogni kezdtem.

‒       Akkor is kinevettél – mondta. Nagyon jó kedvűnek tűnt, míg az emlékeinkről beszélt nekem. Ha ez az álmom valóság volt, akkor a másik is megtörténhetett.

‒       Kérdezhetek valamit?

‒       Bármit – gondolkodás nélkül vágta rá.

‒       Mikor szóltál a bandáról?

‒       Hát, sajnos nem tőlem tudtad meg, hanem Miranda barátnődtől. Meséltél neki rólam, ő pedig rám ismert, mivel a rajongónk. El szerettem volna mondani neked, és idővel sort is kerítettem volna rá, de nagyon imádtam, hogy te csak egy átlagos fiúként kezeltél engem. Melletted normálisnak éreztem magam, egy teljesen átlagos srácnak – magyarázta.

‒       Hogyan védted ki a rajongókat?

‒       Ez egyszerű. Soha nem vittelek ki Londonból. Itt sok a híresség, megszokott jelenség.

‒       Rosszul reagáltam, igaz? – kíváncsiskodtam tovább.

‒       Hát… aznap mikor Mirandától meg tudtad a titkomat, randink volt. Elég volt egy pillantást vetnem rád és tudtam, mi történt. Latba kellett vetnem minden meggyőző képességemet, mégis könnyen ment.

‒       Miért? – összeráncoltam a homlokom.

‒       Már szerelmes voltál és úgy döntöttél, adsz egy esélyt.

‒       Megbántam? – Ó, ezt nem akartam hangosan is megkérdezni.

‒       Néhányszor biztosan, de mindig kitartottál mellettem, amiért rendkívül hálás vagyok neked – Meg akarom csókolni.

Hirtelen megcsörrent a telefonja. Elengedte a kezem és gyorsan elővette a készüléket, de nem vette fel, egyszerűen csak kinyomta.

‒       Bocsi, elfelejtettem lehalkítani – beszélt, miközben eltette a mobilt.

‒       Felvehetted volna.

‒       Nem. Ez randi szabály, ha veled vagyok, csak a tiéd vagyok kárpótlásul, amiért nem lehetek mindig melletted – magyarázta.

‒       Ez egy jó szabály – elmosolyodtam.

‒       A te ötleted volt – megfogta a kezem – Remélem, éhes vagy, mert a következő helyszínen végre enni is fogunk – vigyorodott el.

Félóra kocsikázás után megérkeztünk egy épület elé, ami egyáltalán nem tűnt étteremnek. Nagy ablakai teljesen el voltak sötétítve, inkább hatott szórakozó helynek. Liam kiszállt majd, ma már ki tudja hányadik alkalommal, kinyitotta nekem az ajtót.

‒       Biztos, hogy ide jöttünk? – kérdésemre nevetni kezdett.

‒       Igen – bólintott – Azért ilyenek az ablakok, mert így nem lehet képeket készíteni azokról, akik bent vannak – magyarázta.

‒       Ó, értem – motyogtam – Feltételezem ide is szoktunk járni.

‒       Így van. Szerencsére több ilyen étterem is van a városban, de ez a kedvencünk – beléptünk a helyiségbe.

A szám tátva maradt olyan gyönyörű volt a hely. Minden fekete színben pompázott és sárga fényfűzérek futottak végig az összes falon. Rengeteg zöld növény kapott helyet bent, amitől el is felejtettem, hogy még tél van.

‒       Jó estét! Adhatom a szokásos asztalukat? – egy kedves pincér hangjára figyeltem fel, aki a negyvenes éveiben járhatott.

‒       Igen Mr. Evans, az tökéletes lesz – Liam válaszolt, majd elindultunk a férfi után.

‒       Már kezdtem azt hinni, lecseréltek minket, olyan régen jártak erre – mondta, miközben hátra vezetett minket egy lépcsőhöz, amit eddig nem is vettem észre.

Felmentünk vele az emeletre egy félreeső asztalhoz.

‒       Köszönjük – Liam kihúzta nekem a széket, amit egy hálás mosollyal köszöntem meg.

Kaptunk két étlapot, ezután magunkra maradtunk.

‒       Kérhetek alkoholt? – pillantottam rá.

‒       Persze, de én vezetek, szóval nem iszom veled – válaszolta.

‒       Rendben.

A vacsora alatt megittam fél üveg vörös bort, amitől elég jó kedvem lett. Végig beszélgettük az egész vacsorát. Az alkohol feloldott, így könnyebben kérdeztem meg dolgokat. Miután befejeztük az evést, Liambe kapaszkodva sétáltam le a lépcsőn, majd ki a kocsihoz. Beültetett, aztán beszállt ő is.

‒       Jól vagy? – nem tudta elnyomni a vigyorát.

‒       Igen, de el kellett volna hozni a maradék bort, nagyon finom volt – válaszoltam.

‒       Nem, nem! Nem ihatsz többet! – beindította az autót.

‒       Nem is vagyok részeg – pillantottam rá.

‒       Tudom és nem is szeretném, ha az lennél – nem szóltam semmit, csak kinéztem az ablakon.

Gyorsan megérkeztünk a házhoz. Egyedül mentem be nyomomban vele. Mindketten megszabadultunk a kabátjainktól.

‒       Jól érezted magad? – fordult felém.

‒       Igen – elmosolyodtam – Liam?

‒       Tessék? – találkozott a tekintetünk.

‒       Csókolóztunk az első randin? – kérdésem váratlanul érte. Kíváncsi voltam, de nem kérdeztem volna meg, ha nem iszom.

‒       Nem – elöntött a csalódottság – Nem tudtam szeretnéd-e, ezért inkább nem tettem meg – Vajon én szerettem volna? Közelebb léptem hozzá.

‒       Szeretném – anélkül szólaltam meg, hogy az agyam egyáltalán felfogta volna. A felismerés átsuhant az arcán.

‒       Biztos? – szemei kétely után kutattak rajtam. Beleegyezően hümmögtem és pipiskedni kezdtem.

Így sem értem el, hajolnia kellett, azonban egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megtette. Ahogy ajkai hozzám értek, lehunytam a szemem. Hagytam, hogy átjárjon az érzés, ami után egész este vágyakoztam. Amint nyelve masszírozni kezdte az enyémet, belenyögtem a szájába. Ezt ő bátorításnak vette és kezeit a derekamra csúsztatta.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)