2018. október 30.

Please, say you remember me - 29.rész


Sziasztok!

Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és örültök ennek a szokatlan jó időnek. Aki az őszi szünetét tölti, pihenjen sokat, használja ki ezt a szép időt. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. Mielőtt belevetitek magatokat az olvasásba, még kicsit koncentráljatok ide. Nem bírok magammal és újra iskolába járok, ezért lehetséges, hogy nem tudok majd minden hónapban részt hozni Nektek. Ha minden jól megy, ezt egy év alatt letudom, addig is megértéseteket köszönöm. Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily









03.10.
~ Liam ~
Az utóbbi pár nap feszülten telt. Jól ismertem őt. Ivy, ha mérges volt inkább nem beszélt velem. Nem veszekedtünk sokat, de Édes indulatos volt, egy-egy vita során képes lett volna leszedni a fejem, emiatt nem bántam annyira, hogy elkerül engem. Azonban ez most tovább tartott, mint szokott. Nem szokott napokig ilyen lenni velem. A vendégszobában voltam, éberen bámultam a plafont. Nem sokára fel kellett kelnem, még mindig stúdióztunk a fiúkkal. Néhány dal nem akarta az igazságot. Hirtelen egy nagy puffanásra lettem figyelmes. Felültem az ágyban. Léptek dobogását hallottam, aztán valószínűleg egy ajtó csapódást. Elhagytam a szobát. Kiérve a folyosóra, nyitva találtam a hálónk ajtaját. Ivy nem volt ott, azonban a fürdő felől olyan hangok jöttek, amiket semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Kopogás nélkül rontottam be. Édes a WC csésze előtt térdelt, a kezeivel a deszkán támaszkodott. Észrevette jelenlétemet, azonban a tekintetét nem emelte rám. Öklendezni kezdett. Odasétáltam hozzá, letérdelve mellé hátra fogtam szőke haját.
       Jól van, nincs semmi baj! – a másik kezemmel simogatni kezdtem a hátát.
Nem húzódott el az érintésemtől, de tudtam csak azért, mert per pillanat nagyobb baja is van. Egy kis időre elléptem tőle. Kinyitottam az ablakot, szereztem egy hajgumit és a fogmosós poharába engedtem vizet. Visszatérve hozzá, hátra kötöttem a haját. Édes leült a földre. A kezemet visszatettem a hátára és nyugtatólag simogattam őt a hálóingjén keresztül.
       Hogy érzed magad? – kérdeztem kis idő múlva.
       Nem túl jól – motyogta. Kirázta a hideg, ezért közelebb húzódtam hozzá.
       Szólok a lányoknak, hogy ma nem mész be.
       Orvoshoz kell mennem – mondta lassan.
       Szerintem isVégre valamiben egyetértünk.
       Nem, úgy értettem Mrs. Wrighthoz – szavai arcul csaptak.
Nem mondta el, hogy visszamegy hozzá. Megfeszült az állkapcsom. Ivy kiöblítette a száját, majd lehúzta a WC-t. Felállt és elindult kifelé a helyiségből. Elgondolkozva néztem utána. Miért hányt? Alig ment vissza dolgozni, máris összeszedett valamit? Vagy esetleg…
       Ivy! – berohantam hozzá a hálóba, mire ijedten maga elé kapta a felsőjét.
       Mi az? – kérdezte a ruhadarab mögé bújva. Odamentem hozzá és az álla alá nyúlva felemeltem a fejét, így a szemembe nézett.
       Kisbabánk lesz? – suttogtam. Arca rezdüléseit figyeltem. Jól ismertem. Tudtam, milyen, ha hazudik.
       Nem – megrázta a fejét és hátra lépett.
       Biztos? – gyanakvóan pillantottam rá.
       Igen – magára vette a felsőt.
       Csináltál tesztet? – faggattam tovább.
       Nem kellettTő mondatait is értettem.
       Ó – elnyújtva hangoztattam a szót. A havi gondjával küzd. Néha szokott ilyenkor hányni.Oké – hátrálni kezdtem – Lent megvárlak – átmentem a másik helyiségbe.

Hallottam Ivy közeledő lépteit. Amikor beért a konyhába felé kaptam a fejem.
       Csináltam pirítóst, megpróbálkozol az evéssel? – kérdeztem az asztal felé biccentve.
       Igen – leült az asztalhoz, mire én elé tettem egy tányért, rajta egy szelet kenyérrel – Köszönöm – mondta csendesen. Az odakészített vajjal megkente a kenyeret.
       Készítettem teát is, nincs benne cukor, kérsz? – tekintetemmel kíváncsian fürkésztem.
       Igen – bizonytalanul bólintott.
       Szóltam a srácoknak, el tudlak vinni orvoshoz – tájékoztattam.
       Köszi, de megoldottam volna egyedül is – halkan szólalt meg.
       Jim elvitt volna? – akaratlanul szaladt ki a számon, de tudnom kellett a választ.
       Jenna szeretett volna elkísérni – válaszolta nyugodtan.
       Akarod, hogy ő vigyen el? – nehezemre esett feltenni ezt a kérdést.
Édes nem szólalt meg, hallgatott, pedig tudtam, hogy hallotta, mit kérdeztem. Várakozóan néztem rá. Rózsaszín felső volt rajta, meg egy kék farmer, a szőke haja szabadon omlott a vállaira. A homlokát mély ráncok borították, a kérdés miatt, ami megválaszolatlanul lebegett közöttünk. Úgy tűnt, a válasz meg van, csak nehezére esett kimondani.
       Egyedül szeretnék beszélni az orvosommal – mondta a tekintetemet kerülve – Ez nem azt jelenti, hogy nem kell eljönnöd, csak szeretném, ha ezzel tisztában lennél és nem ott derülne ki a számodra – magyarázta lassan.
Szavaitól mérges lettem. Először nem mondja el, aztán egyedül akar beszélni a doktornővel. Megfeszült az állkapcsom, ahogy az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem. Nem akartam veszekedni vele. A teámért nyúltam, amit nagy kortyokban kényszerítettem le a torkomon. Ivy egy pillanatra rám nézett, majd vissza az ételére.
       Jó, legyen – sóhajtottam fel.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A váróban ültem, Édes már bent volt. Az ide vezető úton lenyugtattam magam. Megígértem magamnak, bármi is lesz, nem fogok veszekedni vele. Jó ideje bement már, és én nem igazán tudtam, mit kezdeni egyedül a váróban. Kínomban a telefonomon lévő egyik idióta játékkal játszottam. Amint Édes kilépett a váróterembe, rá emeltem a tekintetem. Felálltam, miközben eltettem a telefonom. Várakozóan néztem Ivyra.
       Kimegyek a mosdóba – a táskáját magához szorítva az említett helyiség felé igyekezett. Mikor kijött, telefonon beszélt valakivel.
       Minden rendben van – beszélt a vonal túlsó végén lévőhöz – Később elmesélem – rám pillantott és elindultunk kifelé a kórházból. Figyeltem őt, míg telefonált. Gondterhelt arckifejezés ült ki az arcára mielőtt ezt mondta: – Még meggondolom – ezután egy darabig hallgatott. Kiértünk a kórházból. – Oké, szia! – eltette a telefont a táskájába, azután zavartan körül nézett – Hol hagytuk a kocsit? – felém pillantott. Megráztam a fejem, ezzel elterelve a gondolataimat.
       Ott van, nézd csak! – mutattam oda.

Csendesen vezettem a bolt felé.
       Biztos be szeretnél menni dolgozni? – kérdeztem óvatosan.
       Igen, jól érzem magam – bólintott.
       Rendben. Ha rosszul lennél, szólj és haza viszlek – mondtam.
       Oké – úgy tűnt, jó hangulatban van, így alkalmasnak találtam feltenni a kérdést.
       Elmondod, mi volt a doktornőnél? – csak egy pillantást vetettem rá, aztán tekintetemet visszavezettem az útra. Édes nyelt egyet.
       El fogom mesélni, de nem így, majd a házban – válaszolta lassan. Nem nevezi otthonnak. Mélyet sóhajtottam. Örültem az elhangzottaknak, arra számítottam, élből el fog utasítani.
       Rendben.

A stúdióban voltam a srácokkal, de fejben egészen máshol jártam. Mire én haza megyek, Édes már otthon lesz. Remélem, nem talál ki semmit, hogy kibújjon a beszélgetés alól.
       Hé! – Zayn a könyökével megbökte a karom.
       Igen? – pillantottam rá.
       Minden rendben? – aggódva kérdezte.
       Nem egészen – Louis-ra néztem, aki az üveg mögött énekelt.
       Történt valami az orvosnál? – figyeltem fel Harry hangjára.
       Nem tudom – ráztam meg a fejem – Nem engedett be és azt mondta, később megbeszéljük – magyaráztam.
       Biztos nincs semmi baj – szólalt meg Niall.
       Ha nincs semmi, nincs miről beszélni, de ő el szeretne mondani nekem valamit – a kezem a halántékomhoz emeltem. Sokkal jobb lenne, ha már tudnám.
       Ha meg tudod, mi van, szólsz majd? – Harry leült mellém a másik oldalamra.
       Persze – vágtam rá.
       Minden rendben lesz és mi végig itt leszünk melletted – biztatott Zayn.
       Kösz.

Belépve a házba csönd fogadott, túl nagy csönd. Először a földszinten kezdtem keresni őt. Nem találtam, így az emelet felé vettem az irányt. A hálóban volt, betakarózva az oldalára fordulva. Nem látott engem. Halkan kopogtam, mire felemelte a fejét.
       Szia! – kitörölte az álmot a szeméből.
       Szia! – közelebb léptem hozzá – Jól vagy? – végig futtattam rajta a tekintetem.
       Igen, csak álmos voltam – kissé felült az ágyban, minek következtében lecsúszott róla a takaró. Meglepődve tapasztaltam, hogy az én egyik pulcsimat viselte.
       Nem vagy éhes? – kíváncsian fürkésztem.
       Egy kicsit – válaszolta – Csinálunk tojásrántottát?
       Igen – bólintottam, mire ő kimászott az ágyból.
A hasán lévő palackot az éjjeliszekrényre tette. Lesétáltunk a konyhába, ahol elkezdtük a vacsora elkészítését. Ahogy kipakoltuk a cuccokat, megfordult a fejemben, hogy rá kellene kérdeznem az orvosra, de mielőtt megszólalhattam volna, Édes megelőzött engem.
       Liam, elmesélnéd, hogyan sérültem meg? – nem nézett rám és kezdtem azt gondolni, rosszul hallottam.
       Tessék? – felhúztam a szemöldököm. Felém fordult.
       Szeretném, ha elmesélnéd a balesetem körülményeit – bátran a szemembe nézett.
       Nem – megráztam a fejem.
       Nem? – meglepődve tette le a tojásokat – Miért?
       Miért akarod tudni?
       Mert senki sem tudja, mi történt, de te ott voltál velem, neked látnod kellett – válaszolta.
       Ne kérd ezt tőlem! – képtelen voltam ránézni.
       Miért ne? – magamon éreztem a tekintetét. Nem bírom tovább.
       Mert az én hibám volt – motyogtam.
       Micsoda?! – hangja nem tűnt annyira meglepettnek, mint vártam.
       Versenyeztünk és hagytalak nyerni – halkan beszéltem – Miattam felmentünk a nagy pályára és ott…
       Valaki átvágott előttem, én pedig neki mentem az épületnek – döbbenten felé kaptam a fejem.
       Te emlékszel? – könnyes lett a szemem.
       Sajnos nem – megrázta a fejét – Álmodtam erről, ezért akartam tudni, hogyan történt. Biztos akartam lenni abban, hogy ez egy emlék és nem csak egy álom – magyarázta.
Nehezen fogtam csak fel, amit mondott nekem. Jó darabig álltunk egymással szemben.
       Ez mit jelent?
       Az orvos szerint ez jó jel – válaszolta engem fürkészve.
       Volt más is, amiről álmodtál? – kíváncsian figyeltem őt bármiféle reakció után kutatva az arcán.
       Igen – bizonytalannak tűnt – A vidámparkos randinkról is álmodtam, amin megpróbáltál nyerni nekem egy nagy macit – míg beszélt, nem nézett rám – Haragszol, amiért nem mondtam el? – tekintete továbbra is messze járt tőlem.
       Nem – őszintén mondtam – Örülök, hogy végre történt valami jó is veled – Édes nagyon halványan elmosolyodott. Közelebb léptem hozzá, majd óvatosan megöleltem, amit kissé habozva viszonzott.
       Úgy szeretném, ha végre minden rendben lenne.
       Én is – suttogta.





Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)