Please, say you remember me - 31.rész

Sziasztok! 

Szeretnék Mindenkinek áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, mindannyian azokkal tudjátok tölteni, akiket szerettek :) Az én karácsonyi ajándékom a PSYRM folytatása, kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Mivel idén már nem találkozunk, szeretnék Mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánni :)
Januárban biztos, hogy nem fog érkezni rész, mert vizsgázni fogok, megértéseteket köszönöm.
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Louis William Tomlinsonnak! :)
(elmúlt 3 éves a blog :) juhé!)

Puszi: Emily 

03.19.

~ Ivy ~

Reggel álmosan ébredtem fel. A redőny rései között beszűrődő fény kellemetlenül érintette a szemeimet. Tegnap bent voltam a stúdióban a fiúkkal. Jól éreztem magam velük, belehallgathattam a majdnem kész albumba. Azt hiszem, sok rajongó ölni tudott volna azért, hogy a helyemben lehessen. Tényleg jó volt, azonban egy idő után megfájdult a fejem. Ez a fájdalom kitartott az egész hátralévő napban, fejfájással feküdtem le és ezt okoltam a kialvatlanságom miatt.

Lassan hagytam el a jó meleg ágyamat. A csupasz lábam találkozott a puha szőnyeggel, ami csiklandozta a talpamat. Mosolyogva mentem ki a fürdőbe. Amint visszamentem a szobába, beágyaztam, azután felöltöztem. Korogni kezdett a gyomrom, mire az órára pillantottam, ami negyed tizenegyet mutatott. Ma Mira szülinapja volt, ezért kezemben a telefonnal mentem le a konyhába, ahol senkit sem találtam. Míg odaértem, megírtam a felköszöntő SMS-t.

Nagy nap ez a mai, mostantól az ő életkora is kettessel kezdődik, és úgy gondoltuk ez mindenképpen megünneplendő, így ma délutánra összecsődítettünk egy csomó embert. Meglepetés bulinak szántuk, de Jim véletlenül elszólta magát. Persze, Miranda sejtette, hogy készülünk valamire, de így teljesen odalett a meglepetés. Összedobtuk a pénzt és vettünk neki jó néhány 1D-s cuccot, mert szereti – vagy inkább imádja – a srácok zenéjét. Stefanie-val ketten fogunk majd később elmenni a tortáért.

Csináltam valami kis könnyű reggelit. Ahogy a hűtőhöz léptem, felfedeztem rajta egy üzenetet:

„Vásárolni mentem nem sokára jövök.
Bocs, amiért nélküled, de nem volt szívem felkelteni téged. Liam”

Összeszorult a gyomrom a neve láttán. Nem igazán javult a helyzet kettőnk között, sok kínos esetünk volt az elmúlt héten, beleértve a vele kapcsolatos szexuális tartalmú álmaimat is, amik valószínűleg emlékek lehettek.

A mikro csilingelése hozott vissza a valóságba. Pírba borult az arcom, miközben kivettem a gőzölgő teámat. Megreggeliztem, ezután visszavonultam a szobába, ahol csak feküdtem az ágyban.

Mit csináljak? Ez egy olyan kérdés volt, amit az utóbbi időben elég sokszor feltettem magamban mégsem találtam rá a válaszra. Néha nagyon hiányzik, hogy újra gyerek legyek és a felnőttek mondják meg, mit tegyek. Ha már felnőttek: anyu felvette velem a kapcsolatot. Telefonon beszéltünk és egész normálisan ment a dolog. Bocsánatot kért tőlem, ami nagyon jól esett, de azt mondtam még nem állok készen őszintén és tiszta szívből megbocsátani. Anya megértette ezt, azonban tisztán érződött a hangjában a csalódottság, ami kis híján meghátrálásra késztetett. Nem fűztem sok reményt a dologhoz, nem tudtam volna elviselni egy újabb csalódást.

Rezegni kezdett a telefonom, jelezve egy SMS érkezését. Érte nyúlva, Mira köszönő üzenetét olvastam a képernyőn. Ma nagy buli lesz. Elmosolyodva az oldalamra fordultam, azonban a mosoly nem tartott sokáig, mert megláttam egy képet az éjjeliszekrényen kettőnkről. A rózsaszín kislámpából úgy ítéltem az ágynak ez a fele lehetett az enyém. Valószínűleg azért tettem ide ezt a képet, mert fontos volt a számomra. Eszembe fog jutni valaha, mit jelentett ez nekem? Az emlékfoszlányok jó jelek, de több mint két és fél évet lassú és nagyon nehéz összerakni belőlük. Elvettem a képet az éjjeliszekrényről és szétszedtem a szürke keretet. Azt reméltem, írtam valamit rá, de nem találtam rajta semmit.

‒       Szia! – ijedtemben kiesett a kezemből a benne lévő tárgy. A keret és az üveg, hangtalanul landolt a puha szőnyegen, a kép messzebbre repült, szinte Liam lábai elé.

‒       Szia! – motyogtam.

Leszálltam az ágyról és lehajoltam a fotó keretért, mire felegyenesedtem, ő már felvette a közös képünket. Alaposan megnézte, mielőtt felém nyújtotta volna. Ügyetlenül összeraktam, aztán visszatettem az eredeti helyére, mintha nem történt volna velem semmi sem. Leültem az ágyra, míg Liam a képhez sétált.

‒       Ennek nincs jelentősége – halkan beszélt – Csak szeretted, ezért van itt.

‒       Mikor készült? – a szavak csak úgy elhagyták a számat.

‒       Két éve nyáron – válaszolta még mindig a képet nézve – Azt hiszem, Harrynél voltunk és sütögettünk, a banda közelgő évfordulóját ünnepeltük – mesélte tovább. Az júliusban van.

‒       Nem is jártunk még egy éve sem és te elvittél egy ilyen fontos eseményre? – döbbenten kérdeztem.

‒       Valójában elég hamar bemutattalak a srácoknak, sokkal hamarabb megismertek, mint a rajongók – végre megfordult – A fiúk az első perctől fogva kedveltek téged, ami furcsa volt nekem – tette hozzá elmosolyodva, valószínűleg felidézve az emléket.

Fogalmam sem volt mit kellene erre válaszolnom, de szerencsére a telefonom megmentett engem, ahogy csörögni kezdett. Gyorsan érte nyúltam és felvettem még mielőtt megnéztem volna ki az.

‒       Szia, Ivy, zavarlak most? – Stef hangja jött a vonal túlsó oldaláról.

‒       Nem, de nincs még egy kicsit korán? – elmosolyodtam.

Úgy éreztem engem néz, ezért felpillantottam rá. Ezen valamiért meglepődött és elszakította rólam a tekintetét. Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, kisvártatva elhagyta a szobát. Közben Stefanie beszélt hozzám, azonban képtelen voltam arra figyelni, amit mond nekem.

‒       Ne haragudj, nem figyeltem – szakítottam félbe – El tudnád mondani még egyszer? – kérdeztem.

‒       Minden rendben van? – hangja aggódón csengett.

‒       Igen, csak Liam is itt volt és rá figyeltem – válaszoltam csendesen.

‒       Mi van veletek? Jenna véletlenül említett valamit, de azt mondta, majd te beszélsz róla, ha szeretnél – magyarázta. A francba Jenna, erről még nem akartam beszélni. Nem akartam elvonni a figyelmet Mira szülinapi bulijáról.

‒       El fogom mondani, de nem most, ez a nap Miráé – az ajtó felé pillantottam, ami nyitva állt.

Odasétáltam és kinéztem a folyosóra, ahol senki sem volt, ezután lassan becsuktam az ajtót.

‒       Oké, legyen így – kíváncsisága nyilvánvaló volt, azonban megértette, Mira fontosabb ennél.

‒       Egyébként, miért hívtál?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A tortával az ölemben ültem, próbáltam vigyázni rá, ami kihívás volt Stef vezetési módját ismerve.

‒       Anyádat! – durván rányomott a dudára, miután valaki bevágott elé.

‒       Stefanie, szeretnék élve odaérni – a torta dobozába kapaszkodva lehunytam a szemem. Csak éljem túl, míg odaérünk.

‒       Nyugi, mindjárt ott vagyunk – éreztem egy kanyart.

‒       Csak akkor nyugszom meg, ha végre kiszálltam – tájékoztattam.

Amikor eldőlt, mi ketten megyünk a sütiért, a többiek szóltak Stef vezetési kultúrájáról, de azt gondoltam túl reagálják, hiba volt nem hinni nekik.

‒       Itt vagyunk, kinyithatod a szemed – barátnőm gúnyos megjegyzésére szúrós tekintettel felé fordultam. Megálltam szó nélkül, de nagyon nehezemre esett.

Kiszállt a kocsiból, azután kinyitotta a mellettem lévő ajtót és elvette tőlem a tortát, így én is elhagyhattam a kocsit. Mivel lebuktunk a meglepivel, nem volt értelme titkolózni és valami más helyen megszervezni a bulit, ezért Miráéknál tartottuk meg.

Több autó állt már a ház körül, nem én hívtam az embereket, így nem igazán tudtam kik lesznek itt. Amint beléptünk, világossá vált számomra, vannak itt olyanok, akikre nem emlékszem. Ennek ellenére nem volt kínos a szituáció, mert mindenki tudott a balesetről és bemutatkoztak, mikor köszöntek nekem. Persze nem tudtam megjegyezni mindenkit, azonban ettől könnyebb lett ott lenni velük, nem éreztem frusztráltságot emiatt.

Bevittük a tortát a konyhába, ahol rátettük a gyertyákat meg a tűzijátékot. Átsétáltam a nappaliba, kerestem a barátaimat, de nem láttam őket viszont. Hirtelen két kar hátulról átölelt. Annyira megijedtem, hogy sikítani is elfelejtettem.

‒       Szia! – hátra fordulva megpillantottam a szülinapos mosolygós arcát – Úgy örülök, hogy te is itt vagy – széles mosoly virított az arcán.

‒       Halálra rémítettél – vettem pár gyors lélegzetvételt, hátha sikerül normalizálni a szívverésemet.

‒       Bocsi, azt hittem, számítasz rám – szomorúan lebiggyesztette az ajkait, de tudtam, csak viccel, ettől elvigyorodtam. Jim is előkerült valahonnan és csatlakozott hozzánk.

‒       Hol van Liam? – Mira körülnézett, aztán a tekintete megállapodott rajtam.

‒       Öm… – hirtelen csak ennyi jött ki a számon – Nem mondtátok, hogy ő is meg van hívva – kellemetlen érzés járt át. Egyszer sem kaptam olyan jelzést, hogy őt is várják, legalábbis egyértelműt nem.

‒       Hát… itt szokott lenni – szólalt meg Jim.

‒       Mikor eljöttem, nem szólt, hogy ő is jönne, nem utalt rá, hogy együtt szoktunk menni – kezdtem nagyon rosszul érezni magam, miközben visszajátszottam az eljövetelem előtti jelenetet. Az ő jelenléte is ajándék lett volna? – Ide hívjam? – Mirandára pillantottam.

‒       Ne, nem gond – az arcáról nem tudtam leolvasni, mit gondol igazából, ezért Jimre néztem, aki engem figyelt. Egyre kínosabb lett a helyzet, amit Jenna jelenléte kissé megtört.

‒       Na, mi a helyzet? – körülnézett rajtunk, és érthetetlen módon nem érzete a feszültséget.

‒       Semmi – egyszerre válaszoltunk, én pedig menekülőre fogtam a dolgot.

A konyháig mentem, de arra nem számítottam, hogy ott sem lehetek egyedül. Amint valaki megfogta a karom, maga felé fordított. Meglepett arckifejezésemre Jen kérdőn reagált.

‒       Miért nem mondtátok, hogy jöjjön ő is? – kérdeztem tőle.

‒       Azok után, amiről beszéltünk, nem gondoltam jó ötletnek – válaszolta.

‒       A többiek úgy gondolták, jönni fog – mondtam neki – Mira örült volna neki, igaz? – nem néztem rá.

‒       Biztosan, de nekem az a fontos, hogy te ne érezd magad rosszul – az egyik kezével átölelt. Szavai megmelengették a szívemet.

‒       Köszönöm – motyogtam.

‒       Mit? – értetlenkedett.

‒       A törődést – suttogtam.

‒       Mi a helyzet Liammel? – kérdezte.

‒       Még nem tudja – válaszoltam.

‒       Akkor elhatároztad magad? – pillantottam rá.

‒       Igen – bólintottam – Elmondom neki, de előtte még a barátainknak is, de nem most, ez a nap Mirandáról szól – jelentettem ki határozottan.

‒       Ezt jól látod – Mira vadul vigyorogva megjelent a konyhában, mire mindketten felé kaptuk a fejünket. A mosolya lassan elhalványult. – Mi a baj?

‒       Semmi – mosolyogtam rá a lehető legmeggyőzőbben.

‒       Irány a nappaliba, mindjárt visszük neked a tortát – Jenna az ajtó irányába lökdöste őt. Odaléptem a tortához és felemeltem a konyhapultról.

‒       Hoznád a gyufát? – pillantottam Jennára.

‒       Persze – vágta rá egyből.

‒       És készítsd a telefont is, csinálni kéne néhány képet – mondtam, miközben kifelé lépkedtem a tortával.

Letettem a nappali asztalára, azután meggyújtottuk a gyertyákat meg a tűzijátékot is. A vendégek mind odagyűltek, majd énekeltünk Mirának, aki gyorsan elfújta a gyertyákat. Poénkodtunk, hogy most már ő is vén, de lehet elhamarkodtuk, mert nála volt a kés. Jól alakult a buli, annak ellenére, hogy nem sikerült a meglepetés. Az ünnepelt örül az ajándékoknak, habár biztosra mentünk velük.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)