Please, say you remember me - 33.rész

Sziasztok! 

Először is szeretnék bocsánatot kérni a csúszás miatt, főleg azért, mert nem jeleztem előre. Nos, nem gondoltam, hogy késni fogok a résszel, de életem legrosszabb márciusán vagyok túl, pedig azt gondoltam, az 4 évvel ezelőtt már meg volt.
Bizonyára ti is hallottátok a borzalmas hírt Félicité-ről. Nem tudom, hogy mit vétett ez a család, amiért újra keresztül kell menniük ezen. Remélem, képesek lesznek valahogyan feldolgozni ezt. Nyugodj békében Félicité!
Végezetül annyit, hogy fogadjátok sok szeretettel a részt, igyekszem a következővel nem megcsúszni.
Kellemes Húsvéti Ünnepeket, lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást! :)

Puszi: Emily

03.26.

~ Ivy ~

„Eljöttem. Kérlek, nézzetek rá! Ivy”

Elküldtem az SMS-t Harrynek, amint Jenna lakásához értünk. Kikapcsoltam a telefonom és beledobtam a táskámba. Jen látta, mit csinálok, aggódva figyelt.

‒       Felhívott? – kérdezte óvatosan.

‒       Nem – megráztam a fejem – Írtam Harrynek, de nem akarok vele beszélni – motyogtam.

‒       Mit írtál neki? – kíváncsian fürkészett.

‒       „Eljöttem. Kérlek, nézzetek rá!” – kiszálltam a kocsiból, aztán a hátsó kilincshez nyúltam és kivettem két dobozt hátulról.

A lábammal becsuktam az autó ajtaját, majd elindultam barátnőm albérlete felé. Nem sokkal később ő is utánam indult, hallottam a lépteit mögöttem. Lassítottam, így beért engem, azután a lakása ajtaja elé érve kinyitotta azt. Szipogtam párat, belépve a lakásba követve Jennát.

‒       A vendégszobában leszel, rendben? – hátra fordult hozzám.

‒       Oké – letettem a dobozokat a földre.

‒       Ha szükséged van valamire, a másik szobában vagyok.

‒       Rendben – kifordultam a helyiségből.

Ketten gyorsan felhordtuk a cuccaimat, szánalmasnak éreztem magam, ahogy végig néztem rajtuk, gyakorlatilag pár koszos dobozba belefért az egész életem. Hirtelen jött barátnőm ölelése, amitől összerezzentem, de azért viszonoztam a gesztust.

‒       Minden rendben lesz – mondta biztatóan.

~ Harry ~

A kocsimban ültem, mikor kaptam egy SMS-t. Az üzenet szövege rövid volt és velős. Megpróbáltam felhívni Ivy-t, ám kikapcsolta a telefonját. Liamet is hívtam, az övé kicsörgött, csak éppen nem vette fel. Nem agyaltam túl sokáig, elindultam hozzá, félrerakva az eredeti programomat.

Barátom kocsija a ház előtt állt, leparkoltam mellé az enyémet. Sietős léptekkel igyekeztem a bejárati ajtóhoz, ami zárva volt. Mit is mondott Liam, hol van a pótkulcs? Arrébb löktem az egyik virágcserepet.

‒       Bingó! – gyorsan bejutottam a házba, ahol teljes csend honolt.

Leellenőriztem a konyhát meg a nappalit, néhány dolog összetörve hevert a földön, de nem volt időm rekonstruálni, mi történhetett. Halkan felmentem a lépcsőn az emeletre, majd óvatosan lenyomtam a hálójuk kilincsét. Bandatársam az ágyukban feküdt a takaróba csavarodva. Oldalvást helyezkedett el nekem háttal, ezért nem vett észre engem. Halkan szipogott, a lélegzetvételei élesek voltak, csak ezek a zajok törték meg a ház csendjét.

‒       Liam – kopogtattam az ajtón.

‒     Ivy?! – megijedtem attól, ahogy felült. Még sosem néztek rám ennyire csalódottan. A szemei vörösek voltak a sírástól, valamit szorongatott a kezében.

‒       Sajnálom – ez jött ki a számon, de én magam sem tudtam miért vagy mire értem.

‒       Ő küldött ide? – lassan bólintottam.

‒       Kérte, hogy nézzünk rád.

‒       Miért? – motyogta.

‒       Gondolom, aggódik érted – válaszoltam.

‒       Akkor miért csinálta? – szemei mérgesen villantak rám.

‒       Nem tudom – megráztam a fejem – Mit mondott neked? – kíváncsian pillantottam felé.

‒       Nem szeret engem, ennyi a lényeg – motyogta egy zsebkendőért nyúlva – Nem érzi, amit én, frusztrálja, hogy körülötte vagyok – magyarázta, majd kifújta az orrát.

‒       Hova ment?

‒       Jennához – Miért nem a szüleihez? – Azt ígérte, láthatom, amikor csak szeretném – folytatta – De tudom, már sosem látom többé – kiesett a kezéből a benne lévő apró doboz.

‒       Meg akartad kérni? – döbbentebb voltam, mint kellett volna.

‒       Nem most – morgott rám – Még az utazás alatt, de elkéstem vele – a végét csak suttogta.

‒       Ugyan már! Ha azt mondta, láthatod, akkor az úgy is lesz, csak ürügyet kell találni hozzá – biztattam.

‒       Azért ment el, hogy ne lásson.

‒       Akkor miért mondta, hogy találkozhattok? – közelebb léptem hozzá.

‒       Szánalomból, gondolom – mérgesnek tűnt.

‒       Nem hibáztathatod ezért! Bele ébredt egy kapcsolatba, egy életbe, amiről fogalma sem volt – emeltem fel a hangom.

‒       Azt hiszed, én ezt nem tudom?! – kiabálni kezdett.

‒       Akkor miért ülsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség?! Harcolj érte!

‒       Amikor járni kezdtünk, három hét után mondta ki, hogy szeret. Nagyon halkan ejtette ki a szavakat, mégis azt kívántam, bárcsak ez visszhangozna a fejemben egész hátralévő életemben. Már eltelt kettő hónap, most nem szeret engem – magyarázta megtörten.

‒       Ha a szerelem nem jön első látásra, akkor dolgozni kell rajta.

‒       Mióta lettél ilyen bölcs? – kérdezte gúnnyal átitatott hangon.

‒       Ezt te mondtad nekem még évekkel ezelőtt – világosítottam fel – Kár, hogy nem hiszel a saját szavaidban – hátat fordítottam neki és elhagytam a hálószobájukat.

Lementem a lépcsőn, majd ki a házból a kocsimhoz. Én megtettem, amit kértél Ivy.

1 hét múlva

~ Liam ~

Jenna ajtaja előtt álltam és bátortalanul hozzáértem a csengőhöz. Egy nagyobb doboz állt a lábaim előtt, ebben voltak a nálam maradt cuccok. Mióta eljött, egyáltalán nem beszéltünk, nem szóltam előre, hogy jövök, de reméltem, itt találom őt. Léptek zaját hallottam, ami elbizonytalanított, lehet, mégsem kellett volna idejönnöm.

‒       Szia! – Jenna mosolyogva köszöntött engem.

‒       Szia, Ivy itt van? – próbáltam észrevétlenül belesni a háta mögött.

‒       Igen, a szobájában van – bólintott – Gyere be! Mindjárt szólok neki – mondta elállva az utamból. Felvettem a lábaimnál lévő dobozt és besétáltam a nappaliba.

‒       Köszönöm – mosolyogtam rá, amit azonnal viszonzott.

Ivy hamarosan megjelent a nappaliban.

‒       Szia!

‒       Szia! Bocsánat, amiért bejelentés nélkül idejöttem – kezdtem szabadkozni.

‒       Nincs semmi baj – halványan elmosolyodva megrázta a fejét – Kérsz valamit inni?

‒       Nem, köszönöm – lenéztem a dobozra – Én csak elhoztam neked néhány dolgot – kék szemei a dobozra tévedtek.

‒       Ó, értem – motyogta – Bejössz a szobámba? – fejével arrafelé intett.

‒       Igen – lassan bólintottam, aztán besétáltunk a szobájába. Zavartalanul körülnéztem, azután letettem a cuccait az ágyra.

‒       Mit hagytam ott? – rám pillantott.

‒       Csak néhány dolgot, azt hiszem, nem tudtad, hogy a tieid – válaszoltam.

‒       Tudom, nekem van a legkevesebb jogom ezt kérdezni, de tudnom kell, hogy vagy? – halkan tette fel a kérdést.

‒       Beszéltél Harryvel? – arca zavart lett.

‒       Miért nem válaszolsz?

‒       Előbb mondd meg! – követeltem határozottan.

‒       Nem. Aznap írtam neki, aztán később visszaírt, ennyi történt – tekintete végig rajtam volt.

‒       Meg vagyok – válaszoltam végül – És te? Milyen itt lenni? – elkapta rólam a tekintetét.

‒       Én jól vagyok, egyre többet dolgozok. Szeretek Jennával lenni, kicsit olyan érzés, mintha kollégisták lennénk – halványan elmosolyodott. Boldognak tűnt nélkülem, ami szomorúvá tett, korábban én voltam a boldogsága forrása.

‒       Értem – motyogtam.

Kínos csend állt be közénk, egyikünk sem tudta mivel folyathatná ezt a beszélgetést. Édes zavarában a felsőjét piszkálgatta. Egyre zavaróbb lett a csend, mikor végre eszembe jutott valami. A kabátom zsebében kezdtem turkálni, míg nem megtaláltam a papírt.

‒       Ez is a tiéd – nyújtottam felé az összehajtott lapot.

Nagyon bizonytalanul vette el tőlem, nem tudom, mi járhatott a fejében, de eléggé rémült arcot vágott, miközben széthajtogatta. Tanulmányozta egy pár percig, azután kérdő arckifejezéssel nézett rám.

‒       Mi ez?

‒       Ebben a hónapban elkezdjük a turnét. Ezen rajta van minden dátum és hely, csak szerettem volna, ha pontosan tudod, merre vagyunk. Itthon kezdünk, aztán Európa, Amerika és végül Ázsia – soroltam őt figyelve.

‒       Értem – tekintete újra a papírra tévedt – Nem Londonban kezdtek? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Nem – megráztam a fejem – Északról megyünk délre, ne kérdezd meg, ki találta ki! – nevettem fel. Ivy is nevetett, amit sikerként könyveltem el.

‒       Eléggé sűrű a programotok – felpillantott rám.

‒       Igen, éppen ezért szeretnélek még látni, mielőtt elmegyünk – kíváncsian fürkésztem őt.

‒       Persze, rendben – természetesen válaszolt.

‒       Nem biztos, hogy mindig fel tudom venni majd a telefont, de elérhető leszek, amint van rá időm, visszahívlak – magyaráztam.

‒       Oké – lassan bólintott.

‒       Mivel nem leszek itt, szeretnék kérni egy szívességet – elhallgattam várva a reakcióját.

‒       Mi lenne az? – kíváncsian figyelt engem.

‒       Ránéznél néha a házra? Nem jó, ha hosszú ideig nincs mozgás körülötte – magyaráztam.

‒       Ó, persze, szívesen.

‒       Akár vissza is költözhetsz, hiszen nem leszek ott, de semmit sem szeretnék rád erőltetni – védekezően magam elé emeltem a kezem.

‒       Nem szeretnék visszaköltözni, azonban szívesen ránézek a házra – a papírt letette az éjjeliszekrényére, aztán visszafordult hozzám. Nem bántódtam meg, tudtam, hogy nemet fog mondani, de fel kellett ajánlanom.

‒       Oké, köszönöm – elővettem a ház kulcsát, amit ő hagyott ott egy hete – Tessék!

‒       Köszi – elvette és sajnos nem ért össze közben a kezünk. Ezt a levél mellé tette. – Próbáról jöttél most? – kérdezte váratlanul.

‒       Igen – bólintottam – Mielőtt elindulunk a turnéra, elég sok próbánk van, mindent le kell tesztelni még a ruháinkat is, amiket a színpadon fogunk viselni – meséltem neki. Ivy érdeklődve figyelt engem.

‒       Tényleg? – próbálta elnyomni vigyorát.

‒       Igen, tudom, furán hangzik – mosolya ragadós volt.

‒       Ha lány banda lennétek, akkor a sminket és a frizurát is le kellene próbálnotok? – vigyorogva kérdezte.

‒       Nem tudom. Lehet lesz olyan pillanat, amikor lány bandává alakulunk, akkor megmondom – Ivy velem nevetett.

‒       Ha ez megtörténik, mindenképpen szólj, látni akarom – jó volt ennyire boldognak látni.

‒       Te leszel az első, aki megtudja – ígértem.

‒       Mielőtt elmentek, lesz valami búcsú buli? – Ez most honnan jött? Nem tudok lépést tartani vele.

‒       Szokott lenni egy vacsora, amin mindenki ott van, aki segít, illetve a családjaink és közeli barátok is – válaszoltam – Még nem tudom, melyik napon kerítünk rá sort. Ha szeretnél, eljöhetsz te is – reménykedő pillantást küldtem felé.

‒       Még meggondolom – felelte félre nézve.

‒       Oké, ha tudok pontos időpontot, megírom, és majd beiktatjuk a találkozónkat is.

‒       Rendben.

‒       Most mennem kell – bizonytalanul felé léptem, aztán lassan átöleltem.

A szívem hevesen vert, mert fogadta a gesztust. Beszívtam kellemes illatát. Jó lett volna így maradni örökre, azonban el kellett húzódnom tőle.

‒       Később látjuk egymást – elindultam kifelé, Ivy pedig jött utánam.

‒       Köszönöm, hogy elhoztad nekem az ott hagyott dolgokat.

‒       Szívesen – kiléptem az ajtón – Szia, Ivy!

‒       Szia, Liam!

 Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)