Sziasztok!
Remélem, nem bánjátok a sűrű jelentkezést :) Bízom benne, hogy ki tudjátok használni a nyár utolsó napsugarait, mielőtt beköszönt az ősz. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM utolsó részét. Nem tudom, milyet vártatok, talán egy kicsit hirtelen van vége, de amikor elkezdtem írni ezt a történetet szinte az egyetlen dolog, ami biztos volt, az az, hogyan lesz vége. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást az utolsó részhez! :)
Puszi: Emily
05.28.
~
Jenna ~
Ahogy beléptem a
házba, hangosan köszöntem. Lepakoltam a cuccaimat, így le tudtam venni a
cipőmet. Ivytól nem jött válasz, amit nem furcsállottam, biztos a szobájában
volt és nem hallotta. A cuccaimmal megindultam a konyha felé. Kiestek a
kezemből a szatyrok, amikor megláttam a barátnőmet a földön fekve. Volt
mellette egy felborult szék és a falióránk.
‒
Úr Isten! – sietve odaszaladtam hozzá. Nem
volt eszméleténél, de pulzusát ki tudtam tapintani. A fejét ütötte be, egy
jókora lila púp formálódott rajta. – Ivy!
– szólongattam, miközben ráztam a vállainál fogva.
Nem reagált semmit.
Kétségbeesetten kerestem ki a táskámból a telefonomat, amit idegességemben el
is ejtettem. A mentő hamar kiért, így Ivyval nagyon gyorsan beértek a kórházba.
Én nem mentem velük, a mentősök azt kérték szedjek össze neki ruhát és még pár
dolgot, amire szüksége lehet. Ezeket belepakoltam két táskába, majd magamhoz
vettem Ivy telefonját, hogy tudjak beszélni Liammel, ha már tudok valamit.
A kórházban nem
láthattam őt, vizsgálatokat végeztek rajta és ezen kívül semmit sem mondtak. A
váróból felhívtam a többieket, akik hamarosan csatlakoztak hozzám a
helyiségben. Egymás kezét szorongatva ültünk a székeken.
‒
Liamnek szóltál? – kérdezte Stefanie.
‒
Még nem, jó lenne valamit tudni
róla, mielőtt felhívom.
‒
És a szülei? – pillantott rám Mira.
‒
Basszus! Azt elfelejtettem – elővettem Ivy telefonját.
‒
Add ide, majd én beszélek velük – Jim a kezét nyújtotta a
mobilért.
‒
Oké, köszi – átadtam neki.
Jó másfél órát
vártunk, mire valaki odajött hozzánk felvilágosítást adni az állapotáról. Első
körben azt értettem meg, hogy bemehetünk hozzá. Azt mondta, még nincs magánál,
de az életjelei stabilak, és nemsokára magához fog térni. Fejfájása, hányingere
és részleges emlékezet kiesése lehet. Amikor ezt közölte, elmeséltük, mi
történt vele nagyjából négy hónapja. Ezen kissé meglepődött az orvos, de azt
mondta emiatt nem lehetnek komplikációk.
Ha
elfelejti ezt a négy hónapot is, abba Liam beleroppan. Mindenkit beengedtek hozzá, így a
szobájában vártuk, hogy felébredjen. Ivy szülei hamarosan megérkeztek,
próbáltuk megnyugtatni őket, de Audrey néni nagyon ideges volt. El tudtam
képzelni mit érez szegény, még az előző balesetet sem heverték ki teljesen.
Pár óra múlva
barátnőnk felébredt, a szülei épp nem voltak bent a kórteremben, elmentek
innivalóért. Ivy lassan a fejét fogva ült fel. Úgy terveztük nem rohanjuk le,
ezért megvártuk, míg ő szólal meg:
‒
Kórházban vagyok? – fintorgott.
‒
Igen – bólintottam – Hogy érzed magad? – aggódva
pillantottam rá.
‒
Fáj a fejem, egyébként jól – körbenézett a szobában – Nem kellett volna, hogy mindannyian ide
gyertek – mondta.
‒
Természetes, hogy jöttünk – szólalt meg Jim, mire Ivy
rámosolygott.
‒
Liam, hol van? – kérdezte minket nézve.
‒
Hát turnén – válaszolt Mira összeráncolt
homlokkal.
‒
Hogy lenne turnén, az csak
áprilisban kezdődik
– értetlenkedett barátnőm.
‒
Ivy – szólította meg Stefanie – Május van.
‒
Nem – megrázta a fejét, majd fájdalmas
grimaszba rándult az arca – Január van,
Svájcban vagyunk, síelni jöttünk és nekem balesetem volt, ezért vagyok most
itt.
‒
Szólok az orvosnak – Jim kiszaladt a helyiségből.
Mindannyian őt
bámultuk, aki ezt kezdte megelégelni.
‒
Elmondanátok, mi a fene folyik itt?
‒
Megvárjuk az orvost és utána
mindent megmagyarázunk
– ígértem.
A doktor nemsokára
megjelent Jim társaságában. Időközben barátnőm szülei is visszaértek. Közösen
elmagyaráztuk neki, mi történt vele. Nehezen fogadta el a helyzetet, de a
bizonyítékoknak muszáj volt hinnie.
Az orvos kérésére
magára hagytuk őt. Éjszakára még bent akarták tartani, de holnap délutánra
hazaengedik. Ahogy kijöttünk tőle, eszembe jutott Liam. Fel kellene hívnom. Elővettem Ivy telefonját. Ma koncertje lesz, lehet már el sem fogom érni. Meglepődtem, mikor
felvette, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak neki.
‒
Szia!
‒
Szia, Jenna vagyok.
‒
Mi történt Ivyval? – hangja kétségbeesetté vált.
‒
Nyugodj meg! – kértem – Nincs nagy gond – próbáltam meggyőzni.
‒
Akkor miért te hívsz?
‒ Ivy kórházban van, otthon leesett
egy székről és beverte a fejét. Mivel nem volt eszméleténél, bevitettem a
kórházba. Már felébredt és jól van, csak fáj a feje – mondtam el mi történt.
‒
Mit keresett a széken? – Liam idegesnek tűnt.
‒
Nem tudom, én nem voltam otthon – válaszoltam.
‒
Haza megyek – hadarta.
‒
Ne, nincs semmi baja – mondta – Neked ma koncerted van, tudod, hogy Ivy nem örülne, ha mindent
otthagyva ide rohannál – próbáltam hatni rá.
‒
Tudom – felsóhajtott – Mikor engedik haza?
‒
Holnap – feleltem – A biztonság kedvéért éjszakára bent akarják tartani – tettem hozzá.
El kellene mondanom neki, hogy emlékszik.
‒
Akkor holnapra már én is ott leszek – nagyon határozott volt.
‒
Biztos vagy benne? – összeráncoltam a homlokom.
‒
Igen, négy nap szünetet tudok
magamnak csinálni, ha szükségesnek látom – kijelentése sokat sejtetett.
‒
Rendben – bólintottam, bár ő ezt nem
láthatta – Nem szólók neki, legyen
meglepetés, majd felveszlek a házatoknál és együtt bemegyünk érte.
‒
Oké, akkor holnap találkozunk – szólalt meg.
‒
Szia!
‒
Szia! – sietve bontottam a vonalat. Holnap, mielőtt bemegyünk hozzá, elmondom
neki.
~ Liam ~
Alig vártam, hogy vége
legyen a koncertnek. Aludtam pár órát, aztán összeszedtem néhány holmit és
elindultam. Miután Jenna felhívott, beszéltem a srácokkal, de a menedzsmenttel
nem közöltem, mit tervezek.
Hajnalodott, amikor
megérkeztem a városba. Gyorsan bejutottam a házunkba. Fáradt voltam ezért
felmentem a hálószobánkba. Úgy, ahogy voltam befeküdtem az ágyba. Azt hittem,
nem tudok majd aludni, de tévedtem. Csak dél körül ébresztett fel a hasam.
Rendeltem kaját és
ebéd után vártam, hogy Jenna megjelenjen a ház előtt. Ez hamarosan meg is
történt. Kisiettem a házból Jen elé, minél előbb látni akartam Édest.
‒
Szia, Liam!
‒
Szia! – be szerettem volna szállni a
kocsiba.
‒
Várj egy kicsit!
‒
Miért?
‒
Bemehetünk? Valamiről szeretnék
beszélni veled –
nem tetszett a hangja.
‒
Oké – elindultunk befelé. Leültünk a
kanapéra, majd várakozóan néztem rá.
‒
Kérlek, ne legyél mérges! – kezdte.
‒
Ez rosszul kezdődik – pillantottam rá.
‒
Nem rossz hír – egyenesen a szemembe nézett – Tegnap, mikor Ivy felébredt, azt hitte
Svájcban vagytok síelni – mondta.
‒
Tessék?!
‒
Liam, Ivy emlékszik – mosolyogtam rá.
‒
És ezt csak most mondod?! – felpattantam a kanapéról.
‒
Féltem, hogy bajba kerülsz, ha
kihagyod a koncertet
– tekintete mindenhol volt csak rajtam nem.
‒
El kellett volna mondanod – kissé mérges voltam.
‒
Sajnálom – lehajtotta a fejét – Nem emlékszik a baleset utáni négy hónapra,
viszont minden másra igen. Eléggé meglepte, ami történt, nehezen akarta
elfogadni, hogy május van és te már turnén vagy – mesélte.
Kimentem a
nappaliból fel a hálószobánkba. A zoknis fiókomból kitúrtam a fekete bársony
dobozt és visszasiettem a földszintre. Jenna az előtérben állt és furán
méregetett.
‒
Jól vagy? – kérdezte aggódva. Zsebre tettem
a dobozt.
‒
Igen – bólintottam – Menjünk be hozzá!
‒
Oké – kisétáltunk a házból.
Bezártam az ajtót,
azután beültünk a kocsijába. Végre vége
ennek a rémálomnak.
Az út a kórházig
hosszúnak tűnt, csak kifelé bámultam az ablakon. Babráltam az ujjaimmal, ideges
voltam, ami a fekete hajú lánynak is feltűnt.
‒
Hé, most már minden rendben van – szólalt meg – Minden olyan lesz, mint a baleset előtt
– tette hozzá.
‒
Remélhetőleg nem minden – mondtam, miközben leparkolt az
épület előtt.
‒
Ezt hogy érted? – kíváncsian méregetett.
‒
Mindjárt megérted – válaszoltam kiszállva a
kocsiból. Felvezetett minket Édes kórterméhez.
‒
Készíts videót, légy szíves! – Jen kezébe nyomtam a
telefonomat.
‒
Tessék? – úgy nézett rám, mintha őrült
lennék.
‒
Csak csináld, amit kérek – utasítottam. Beléptünk a
kórterembe. Ivy háttal állt nekünk, pakolt valamit.
‒
Azt hittem, már nem is jössz értem – mire megfordult, már előtte
álltam – Mackó, te… – belefojtottam
a szót, ahogy az ajkaimat az övéire tapasztottam és kétségbeesetten csókoltam.
Édes hamar megadta magát, de éreztem, hogy nem tudja mire vélni a dolgot.
‒
Miért vagy itt? – kérdezte, mikor elhúzódtam tőle.
‒
Mert meg kell tennem valamit – kivettem a dobozt a zsebemből és
féltérdre ereszkedtem – Ivy Rogers,
leszel a feleségem? – reménykedve néztem kissé döbbent alakját.
A szája elé kapta a
kezét, szinte azonnal könnyes lett a szeme. Tekintete a gyűrű és köztem
cikázott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre beszélni kezdett:
‒
Igen – alig tudta kimondani, de
megkönnyebbültem ettől az egy szótól.
Végre! |
Sietve felhúztam az
ujjára a gyűrűt, aztán felálltam, így Édes átölelt. Túl régóta vártam már erre a pillanatra.
‒
Szeretlek! – motyogta a felsőmbe. Felemeltem
az állát és megcsókoltam.
‒
Én is szeretlek – kék íriszeibe bámultam, amik
könnyben úsztak.
‒
Gratulálok! – Jenna boldogan mosolyogva sétált
oda hozzánk. Elhúzódtunk egymástól és visszavettem a telefont a fekete hajú
lánytól.
‒
Köszönjük – Ivy közelebbről is szemügyre
vette a gyűrűt – Ez gyönyörű –
pillantott felém.
‒
Majd köszönd meg a srácoknak is,
mert ők segítettek kiválasztani
– összefűztem az ujjainkat.
‒
Meg kell mondjam, nagyon jó
ízlésetek van –
szólalt meg Jen.
‒
Köszi, igyekeztünk – mosolyogtam.
‒
Csinálunk egy képet? – kérdezte szerelemem.
‒
Miért? – zavartan pillantottam rá.
‒
Emlékbe – válaszolta – És kellene közeli a gyűrűről, gondolom
szeretnéd megmutatni nekik is – Nem
kellett kimondania, tudtam, kikre gondol.
‒
De igen – vágtam rá.
A fekete hajú lány
készített rólunk néhány képet, köztük olyat is, amin jól látszott Édes gyűrűje.
A posztolt képhez, csak ennyit fűztem: Végre!
Vége
A történetet a Fogadom című film ihlette.
Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)