Prisoner Princess - VI.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van és élvezitek a jó időt. Már megint eltelt 1 hónap - mindjárt elmegy az idei év fele -, ami azt jelenti, hogy itt az új rész. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)

Puszi: Emily

~ Luise ~

Két teljes nappal a bál előtt indultunk el az országunkból. A király nem jött velem, csak az a sok ember, akit előre kijelöltek. Hintóval utaztunk, utoljára hat éves koromban ültem hintóban anyámmal, egy nem messze élő rokonhoz mentünk, aki nagyon beteg volt. Nem sokkal a látogatásunk után meghalt az idős hölgy. Albert nem tartott velünk, ami nem lepett meg. Nem tudtam, a király akarta-e így, vagy ő talált valami kifogást, hogy ne kelljen velem jönnie. Úgy gondoltam jobb is így, talán így majd jobban tudok csak a hercegre figyelni. Az út Lengyelországba hosszú volt és unalmas, a kezdeti izgatottságom gyorsan elszállt. Vártam, hogy megálljunk, több pihenő is beiktatásra került az úton, ezért is tartott ilyen sokáig.
Estére a király egyik nemesi rangra emelt tanácsosa házában szálltunk meg. Megtiszteltetésnek tekintette, hogy vendégül láthat minket, figyelmes és kedves volt. Hamar aludni tértünk, mert reggel az első napsugarakkal indultunk tovább. A tájat figyeltem egész úton, még sosem láttam az országunk ezen részét, vagy bármelyik másikat.
A lengyel határnál kíséretet kaptunk. Nagyon kedvesnek tartottam, hogy katonákat küldtek értünk, ám volt egy olyan érzésem, ez a tényleges védelmünket szolgálja, hiszen az országaink hadban álltak. Tudtam, hogy a katonáink az életüket is feláldoznák értem, de nagyon reméltem, erre nem fog sor kerülni. A lengyel király és fia a palotájuk előtt várt rám. Üdvözöltek és örömüket fejezték ki, hogy eljöttem. Én érkeztem elsőként a vendégeik közül. Louis herceg felkísért a lakosztályomba, míg a kíséretem többi tagját is elszállásolták.

‒       Kellemes volt az út? – mosolygott rám a herceg.

‒       Inkább hosszú – mosolyogtam rá. Kezdtem értékelni, hogy annyiszor eljött hozzánk.

‒       Bizony nem rövid – helyeselt – Most nem tudom körbe vezetni a kastélyban, nem sokára kezdetét veszi a bál, és fogadnom kell a vendégeket.

‒       Nincs semmi baj – pillantottam rá.

‒       Ígérem, holnap pótolni fogjuk, mindent megmutatok.

‒       Rendben – aprót bólintottam. A herceg magamra hagyott, én pedig lepihentem egy kicsit, mielőtt az öltöztetőim megérkeztek, hogy felkészítsenek a bálra. Nagyon vártam az eseményt, de féltem is, még sosem voltam ennyi ember között. Julie és Wilhelmina nagyszerűen előkészítettek a bálra, gyönyörű voltam és annak is éreztem magam.

A sok szolgáló között alig találtam a sajátjaimat. Ők is kerestek, amint egyikük megtalált, a bálterem felé irányított. Odabent fenséges ruhákba öltözött emberek voltak míg a szem ellátott. Bár még nem vettem részt bálon, elképzelésem azért volt róla milyen lesz. Sőt, olvastam is ilyet, de megélni egészen másként hatott. Ahogy végig néztem a sok nemes emberen, egyből kevésbé szépnek éreztem magam. Félénkségem újra rám tört, míg figyeltem a sok ismeretlen embert, akik kedélyesen társalogtak egymással. De jó lenne most valakit ismerni. Megálltam az ajtó mellett és zavartan nézelődtem. Hamarosan megmentettek kínos helyzetemből.

‒       Luise hercegnő, megengedi, hogy bemutassam néhány embernek? – Louis herceg tűnt fel a jobb oldalamon.

‒       Igen, az jó lenne – félénken mosolyogtam rá.

Jó pár személynek bemutatott, akiket igyekeztem megjegyezni. Ha tényleg feleségül vesz, itt fogok élni és nem árthat, ha egy-két embert ismerek.

A herceget hamarosan magához hívta a lengyel király, ezért elhagyta a társaságomat. Távolabbról figyeltem, ahogy szebbnél szebb lányoknak mutatják be. Ugyanúgy kezet csókolt mindegyiküknek, mint nekem is és társalgott is velük. A mellkasom tájékán érdekes szúró érzés kezdett kibontakozni. Néztem még egy darabig a herceget a lányokkal, majd kimentem a bálteremből a szabadba. Odakint kezdett sötétedni. A lakosztályom ablakából ráláttam a kert egy részére, ezért arra indultam, ahol létét sejtettem. Ott sétáltam az ösvényen egyedül. A szúró érzés a mellkasomban kezdett enyhülni, ennek ellenére sírhatnékom támadt. Mi van velem? Miért rossz érzés Louis-t más lányokkal látni? Lenyeltem a könnyeimet, mielőtt előtörhettek volna

‒       Luise hercegnő – a hang irányába fordultam. Az ösvényen a lengyel herceg sietett felém. Zavartan néztem rá.

‒       Minden rendben? – aggódva fürkészett.

‒       Igen – határozottan bólintottam.

‒       Akkor ne tűnjön el még egyszer, rendben? – rám mosolygott. Figyelt engem?

‒       Rendben – viszonoztam mosolyát. Közelebb lépett hozzám és megfogta a kezemet. Ezután olyan gyorsan történt minden. Megcsókolt. Csak egy pillanat volt, a szívem majd kiugrott a helyéről.

‒       Bocsásson meg! – kérte, ahogy elhúzódott tőlem – Nem így szerettem volna az elsőt, de tudnia kell, engem nem érdekel senki más, csak Ön – szavai a szívemig értek, ami ettől heves dobogásba kezdett.

‒       Megpróbálná újra? – anélkül hagytál el a szavak a számat, hogy átgondoltam volna. Jól esett a csókja, és az is, amit utána mondott. Elvigyorodott és újra felém hajolt. Puha ajkai óvatosak voltak, kifejezetten tetszett, ahogy megcsókolt. Mosoly és némi pír volt az arcán, mikor elhúzódott. Én is kipirosodtam.

‒       Vissza kellene mennünk, a király már biztosan keres minket – szólalt meg némi csend után.

Belém karolt, úgy sétáltunk vissza a bálterembe. Nagyon megnéztek minket, ám nem tudtam eldönteni miért. Louis herceg hamarosan bemutatott az édesanyjának, Constanze királynénak. Constanze gyönyörű nő volt, olyasmi idős lehetett, mint az én anyukám is lenne. Kedvesen érdeklődött a hogy létem felől és nagyon kíváncsi volt, hogy tetszik itt nekem eddig. Biztosítottam róla, minden rendben és jól érzem itt magam. Louis herceg nem igen távolodott el tőlem, de folytatta a többiekkel való társalgást. Hamarosan elkezdődött a tánc, amit a király és a királyné nyitott meg. A herceg hamar felkért engem, így mi is csatlakoztuk a terem közepén táncolókhoz.

‒       Kérem, ne haragudjon az anyám miatt, csak izgatott – magyarázta.

‒       Nincs semmi baj – ráztam meg a fejem – Nagyon kedves az édesanyja – Kicsit emlékeztet anyára.

‒       Néha túl izgatott lesz, ami zavaró tud lenni.

‒       Szerintem ez inkább kedves – mosolyodtam el.

‒       Várta már a bált, hogy találkozhasson Önnel.

‒       Ezt úgy értsem mesélt rólam a királynénak? – kíváncsian fürkésztem. Elpillantott, nem állta a tekintetem.

‒       Talán – kitérő választ adott, miközben megpörgetett.

‒       Engem néznek vagy a herceget? – elég sokan figyelték a táncunkat többségében hölgyek.

‒       Magát, mert még sosem látták – válaszolta.

‒       Aggódnom kellene?

‒       Nem, nem hagyom, hogy baja essen.

‒       Ez megnyugtató – mosolyogtam rá, amit viszonzott.

 

Egész este a herceggel táncoltam, olyan voltam, mint az egyik könyvem főszereplője. Csodálatosan éreztem magam, nem szerettem volna, ha véget ér a bál.

Későre járt már, mikor visszavonultam a lakosztályomba. Az emberek egy része, még mindig mulatozott, halkan hallottam a zenét. Fáradt voltam már, mégsem sikerült elaludnom. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes, ami kissé megijesztett. Felültem az ágyban. Újra kopogtattak, ezért az ajtóhoz mentem.

‒       Ki van odakint? – kérdeztem.

‒       Louis vagyok – megnyugodva nyitottam ki az ajtót – Csak jó éjszakát szerettem volna kívánni – nem lépett be a lakosztályomba, az nem lett volna illendő.

‒       Köszönöm – mosolyogtam rá. Előre hajolva megcsókolt, majd elköszöntünk egymástól.