Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian jól vagytok, és jól telt nektek az év első hónapja. Jelentkezésem oka, hogy hónap vége van, ami új részt jelent, jelen esetben az utolsót. Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Maliknak! :)
Puszi: Emily
~ Luise ~
Hat nappal később a király papot kért magának. Miután az egyházi ember távozott tőle, Karl értem jött, az uralkodó engem akart látni. Nem tudtam, mit akar, de a szolgáló figyelmeztetett, a király nagyon rossz bőrben van. Louis nem jött velem, a tanácsosokkal volt, az apám engedélyezte, hogy ő is részt vegyen az ország irányításában. Karl egészen az ajtóig kísért, majd egy bátorító mosollyal otthagyott a komor nyílászáró előtt. Mély lélegzetet vettem, mielőtt beléptem a szobába. A meglehetősen nagy teremben a király és a fekhelye aprónak hatott.
‒ Hívatott, felség – meghajoltam előtte és megvártam, amíg közelebb int. Borzasztó állapotban volt, nem mertem túl közel menni hozzá.
‒ Itt járt a pap – kezdte, nehezen beszélt. Bólintottam. – Azt mondta, a maga bocsánatára van szükségem, hogy a mennybe jussak – egy darabig csak néztem őt. Most olyan gyengének és gyámoltalannak tűnt. Kétségbeesetten nézett rám, tényleg azt hitte, megbocsátok neki. Közelebb léptem hozzá, majd letérdeltem az ágyához. Hozzá hajoltam, és csak suttogtam a szavakat:
‒ Soha nem bocsátom meg, amit velem és szeretett édesanyámmal tett. A pokol tüzében fog elégni, pont ott, ahova a maga fajta való – felálltam. Az arcára kiült a félelem, a szemében még mindig a kétségbeesés csillogott.
‒ Kérem, kérem ne! – nehézkesen könyörgött, de figyelemre sem méltattam, ahogy kihátráltam tőle. Meghajoltam és becsuktam az ajtót majd zaklatottan elsiettem. A kápolnába mentem, és órákon át imádkoztam.
A király két nappal később halt meg. Az utolsó néhány percben még odahívtak hozzá. Még mindig a bocsánatomért könyörgött, alig lehetett érteni már, amit mond. A füléhez hajoltam:
‒ Azt kapja, amit megérdemel, ezt én intéztem magának – Azt akartam, hogy tudja, én tettem ezt vele.
Ahogy elhúzódtam,
láttam kikerekedett szemeit. Szólásra nyitotta a száját, de beszélni már nem
tudott, az élet elszállt belőle. Engem kikísértek tőle, hogy megmosdassák és
átöltöztessék, ahogy ez ilyenkor szokás. Négy nap múlva Albert felkeresett.
Azért jött, mert el akart búcsúzni, úgy döntött, elhagyja az udvart. Megszakadt
a szívem. Megértettem, miért teszi, de attól még nagyon fájt. Búcsúzóul
megölelt, én pedig kihasználva közelségét, megcsókoltam. Mindketten tudtuk, nem
látjuk többé egymást, és ez tökéletes lezárásnak tűnt.
A király halálának
bejelentése után a nemesség nagy része megjelent az udvarban és hűségéről
biztosította az új uralkodót, vagyis a férjemet. Gyanakvóan kémleltem
mindegyiküket. Vajon ki az, aki tényleg
támogat minket, és ki kísérelne meg eltávolítani minket a hatalomból. Sajnos
ezt csak az idő tudja majd megválaszolni.
A következő két hét
a temetés megszervezésével telt. Louis szülei eljöttek a temetésre, ahogy a
nemesség is, sokan kíváncsiak voltak a szertartásra. A halála óta nyugtalanul
aludtam, nem volt ez másként a temetés előtti napon sem. Már a herceg előtt
fent voltam, és az ablakban ülve figyeltem a kelő nap sugarait.
‒ Jól van? – megriadtam a herceg hangjától. Felé fordultam.
‒ Nem – megráztam a fejem.
‒ Ez most természetes – átölelt.
‒ Nem, nem erről van szó – elhúzódva felnéztem rá – Mondanom kell valamit – Képtelen vagyok titokban tartani előtte.
‒ Tudom, mit szeretne mondani – kikerekedett szemekkel néztem rá.
‒ Tudja? – suttogtam.
‒ Elmondta korábban, mit tervez, nem volt nehéz kitalálni – Tényleg okos.
‒ És másként néz most rám emiatt? – félve kérdeztem.
‒ Nem – megrázta a fejét – Szeretem magát, és ezen ez sem változtat – megcsókoltam.
‒ Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem.
‒ Csak tőlem ne így szabaduljon meg – nevetett fel. Meglegyintettem a karját.
‒ Ezzel ne viccelődjön! – kértem.
Míg beszélgettünk, a nap szépen felkelt. Hamarosan mindketten feketébe lettünk öltöztetve, és a többi emberrel együtt utolsó útjára kísértük az apámat. Egy szép szertartás keretében elhelyezték a kápolnában. Az egész esemény alatt egymás mellett álltunk és fogtam a kezét. Akik látták, talán azt gondolták, milyen kedves, hogy az új király így támogatja gyászoló feleségét. Ó, ha csak tudták volna! A temetés utáni tort a nemesség számára a nagy teremben tartottuk meg. Kimerítő volt, mert mindenki minket figyelt, mintha azt néznék, mennyire gyászolom őt. A nap végén elfáradva bújtam ágyba, végre nyugodtan aludtam, már nem kellett titkolóznom. A temetés után az életünk megváltozott. Louis az ország ügyeivel foglalatoskodott, én pedig visszatértem az óráim látogatásához. Szomorú voltam, mert keveset láttam a férjemet. Ez neki is feltűnt.
‒ Mit tehetnék, hogy boldognak lássam? – tette fel a kérdést.
‒ Szeretnék több időt együtt tölteni – jelentettem ki.
‒ Mit kíván tőlem? – húzta fel a szemöldökét.
‒ Szeretnék ott lenni a tanácskozásokon – hosszasan gondolkodott a szavaimon.
‒ Egy feltétellel – emelte fel az ujját – Nem beszélhet, csak ott ül, figyelmesen hallgat, de nem szólal meg – elgondolkodtam az ajánlatán. Egy nő ennél közelebb nem juthat a politikához. Ez az én országom, tudni akarom, mit történik benne.
‒ Rendben – nyújtottam a kezem, amit ő elfogadott.
‒ Megegyeztünk – mondta, majd elmosolyodott.
Ettől kezdve én is részt vehettem a politikai megbeszéléseken, ami a tanácsosok túlnyomó többségének nem tetszett. A király halála után három hónappal békét kötöttük az ellenségeinkkel. Egy hónappal ezután, hivatalosan is megkoronáztak minket. A hatalom átvétel nem volt hullámvölgyektől mentes, de sikerrel jártunk. Végre béke köszöntött az országunkra. A sebeim az idő múlásával mind szépen begyógyultak, már semmilyen emlékeztető jele nem maradt annak, amit oly sok éven át el kellett viselnem. Lassan a lelki sebeim is begyógyultak, kezdtem olyan lenni, mint régen. Ahogy beleszoktunk az uralkodásba, próbáltuk a régi rendet visszahozni: újra bálokat, lovagi tornákat, vadászatokat rendeztünk, még udvarhölgyeim is lettek, akikkel mulathattam az időt, ha nem akartam részt venni a tanácskozásokon. Louis szülei gyakran meglátogattak minket. Az édesapja igyekezett segíteni neki, hogyan kormányozza az országot. A palota a változások következtében kivirult. Jó volt belépni a kapuján, úgy, mint régen gyerekkoromban. A király halála után tizenegy hónappal még nagyobb változás történt az udvarban: megszületett az első gyermekünk. Egy kis trónörökös, aki a Louis August Zygmunt nevet kapta az édesapja és a nagypapája, a lengyel király után. A gyermekünk teljesen egészségesen látta meg a napvilágot egy szép szeptember eleji napon, boldogságunk határtalan volt. Talán nálunk jobban csak a tanácsosok örültek és a nép, hogy fiú utód született. Az anyaság meghozta a szívembe azt a boldogságot, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik belőle. Ez az érzés egyfajta szomorúsággal is járt: sokat gondoltam az édesanyámra, arra, bárcsak itt lehetne és láthatná, ahogy anyává válok, láthatná az unokáját. Jobban hiányzott, mint valaha, gyűlöltem az apámat, amiért megfosztott tőle. Próbáltam beleszokni az új szerepembe, szakítottam a hagyományokkal, én neveltem a gyerekemet, mindig vele voltam. Az idősebb udvarhölgyeim persze sokat segítettek, hiszen még nem volt tapasztalatom ebben. Akkor először bizakodva néztem a jövőbe, kíváncsian vártam, mit tartogat a kis családunknak az eljövendő idő. Boldog voltam, végre minden a helyére került.
Vége
Kedves Olvasóm!
Határozatlan időre abbahagyom az írást. Az utóbbi időben már nem éreztem ugyanazt, mint régen, mikor írtam. Liam elvesztése olyan fájdalmat hozott, ami sok mindenen elgondolkoztatott. Soha nem mertem belegondolni abba, milyen lesz elveszíteni Őket, azt hittem, ez még nagyon távol van, és talán leszek olyan szerencsés, hogy én előttük távozom, és ezt a fajta fájdalmat nem kell megtapasztalnom. Most egyáltalán nem érzem úgy, hogy tudnék velük írni. Nem gondolom, hogy végleg abbahagyom az írást, ez egy olyan részem, amit nem tudnék teljesen elengedni, de most egy időre biztosan búcsút veszünk egymástól. Legyetek jók, és vigyázzatok magatokra!
Emily
