Please, say you remember me - 3.rész

Sziasztok!

Az utolsó jelentkezésem óta átlépte a blog a 6000 oldalmegjelenítést. Köszönöm szépen mindenkinek, aki ehhez hozzá tett :) Köszönöm szépen továbbá a visszajelzéseket - a pipákat, kommentet és privát visszajelzéseket - nagyon boldoggá tettetek ezzel. Íme, itt van a Please, say you remember me 3. része, kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.20.

~ Ivy ~

Lenyeltem a tablettát, azután visszafeküdtem Liam mellé az ágyba. Nem éreztem jól magam, mert rakoncátlankodott a gyomrom. Az én oldalamon égett a lámpa, ami némi fénnyel szolgált nekem az amúgy teljesen sötét szobában. Betakaróztam és felhúztam a lábaimat. Megéreztem, ahogy Mackóm felém mozdul. A mellkasa hozzá simult a hátamhoz.

‒        Minden rendben? – kérdezte álmos hangon.

‒        Nem – megráztam a fejem – Igazad volt.

‒        Miben? – simított végig a karomon.

‒        Nem kellett volna megenni az összes kaját – sóhajtottam fel.

‒        Sosem hallgatsz rám – a kezét a hasamra csúsztatta.

‒        Ez nem igaz – tiltakoztam – A legtöbb esetben nem hallgatok rád – javítottam ki.

‒        Igaz, néha, de csak nagyon ritkán hagyod, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy én szeretném.

‒        Igen, de csak azért, hogy ne mondhasd, hogy sose hagyok semmit – csúsztattam tenyeremet a kézfejére.

‒        Van abban valami, hogy irányítasz engem – motyogta. Felé fordultam.

‒        Ezt ugye nem mondod komolyan? – néztem rá kétségbeesetten. Ne mondd, hogy egyetértesz néhány rosszindulatú rajongóddal!

‒        Hé, nyugi! Nem gondoltam komolyan – bizonygatta és előre dőlve megpróbált puszit adni, de elmozdultam. Reakcióm láttán meglepettség ült ki az arcára.

‒        Légy szíves ne mondj ilyeneket, mert ez nekem rosszul esik – fakadtam ki.

‒        Ivy, kérlek, nyugodj meg! – megfogta a kezem – Szeretlek, ők pedig csak azért mondanak ilyeneket, mert féltékenyek – próbált győzködni.

‒        Tudom, de akkor is rossz érzés, főleg az, hogy te is felhozod – Utálom a szarul elsült viccesnek szánt dolgaid.

‒        Bocsánat, nem állt szándékomban megbántani ezzel – közelebb csúszott hozzám. Tudom, de ennek ellenére rosszul esik.

‒        Édes – orrával megcirógatta a vállam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, amit csinál, de a csiklandós érzéstől elmosolyodtam. – Meg vagy! – elvigyorodott és puszit nyomott a vállamra.

Ezt párszor még megcsinálta, majd a fejét a melleim közé rakta. Befészkelte magát, minek hatására elnevettem magam. Kezemet a fejére raktam és elkezdtem birizgálni a haját.

‒        Nyertem – motyogta a hálóruhámba.

‒        Mindig nyersz – suttogtam. Nem tudok rád sokáig haragudni.

Mackóm haját simogatva kezdtem jobban érezni magam. A gyógyszer hajlandóságot mutatott arra, hogy tegye a dolgát. Liam félig rám feküdt, miközben a karjaival átölelt.

‒        Így nyomsz – nyögtem fel, próbálva kiszabadítani magam alóla.

‒        Bocs – mellém gurult.

‒        Inkább úgy feküdjünk, ahogy szoktunk – billentettem oldalra a fejem.

‒        Oké – oldalra fordultam és éreztem, ahogy Mackó hozzám bújik.

A mellkasa hozzá simult a hátamhoz, a homlokát pedig megtámasztotta a vállamon. Leoltottam a lámpát és viszonylag hamar visszaaludtam.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Reggel, amikor felébredtem Liam nem volt mellettem. A párnáján volt egy fehér cetli, amit elvettem onnan, miután felfedeztem, hogy ott van.

„Ne ijedj meg, nem hagytalak itt, csak elmentem boltba. Szeretlek! Liam”

Ne ijedjek meg? Volt már olyan, hogy bepánikoltam, mert magamra hagytál? Szétnéztem a szobában. A hotel által szervírozott reggeli már ott volt. Kimásztam az ágyból és megnéztem, mit kaptunk. Tükörtojás volt a tányéron. Ó, már értem, miért ment Mackó boltba. Ki nem állhatja a tükörtojást. Az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt és kibámultam az üvegen. Hó födte táj nézett vissza rám. Londoniként ez nagyon fura volt, de ugyanakkor kellemes is. Nagyon megnyugtató volt. Kinyitottam az ablakot, majd kerestem magamnak ruhát. Gyorsan felöltöztem, azután leültem az ágyra. Elvettem a telefonomat az éjjeliszekrényről és felmentem Facebookra. Átfutottam, mi minden történt mostanában. Az egyik barátnőm azonnal lecsapott rám. „héj! tűnés lefelé, neked most Liammel kéne lenni!” Jennából gyorsan előjött az anya. „most nincs itt és csak pár percre jöttem fel” Pötyögtem be. „szerencséd” Szinte magam előtt láttam az arcát. „:D” Elküldtem, miközben letettem a telefonomat az ágyra. Felálltam és becsuktam az ablakot, mert már kezdett hideg lenni a szobában. Visszasétáltam és elolvastam, mit írt: „amúgy, minden rendben veletek?” „igen, tetszik a hely” Elküldtem a választ. „kicsit irigy vagyok rátok” Elmosolyodva olvastam. „Annyira ne legyél, itt nagyon hideg van. Minden rendben a bolttal?” Hallottam, hogy nyitódik az ajtó. Odakaptam a tekintetem és megláttam Mackót szatyrokkal a kezében.

‒        Kiraboltad a boltot? – pillantottam rá vigyorogva.

‒        Nem, csak hoztam nasit is – indult el felém. Letettem a telefont, majd felállva lehúztam őt egy üdvözlő csókra. – Ezt a nasi miatt kaptam? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Nem – megráztam a fejem – Csak úgy – néztem bele barna íriszeibe. Mackó tekintete az ágyra tévedt.

‒        Mintha megegyeztünk volna valamiben – tudtam, hogy a telefonra gondol.

‒        Itt hagytál, és ha már így alakult, megnéztem kinek hiányzok – vontam vállat.

Elvettem a mobilt a takaróról. „minden oké, ne aggódj!” Olvastam Jen válaszát. „értettem :) Liam visszajött szóval lépek, jók legyetek!” Pötyögtem be a szavakat.

‒        Kivel beszélsz? – kíváncsiskodott Mackóm.

‒        Jennával – felnéztem rá – Látta, hogy fent vagyok ezért rám írt – magyaráztam. Visszanéztem a kijelzőre. „ti is! :)” Kiléptem a fiókomból.

‒        A bolt miatt? – kérdezte, miközben leült.

‒        Nem – ráztam meg a fejem – Meglátott fent és egyből le akart zavarni, hogy veled legyek – mosolyogtam rá.

‒        Bírom a barátnőidet – vigyorgott rám.

‒        Jimmyt nem? – biggyesztettem le az ajkaimat.

‒        De igen, őt is – húzott a lábai közé.

‒        Éhes vagyok – motyogtam kezeimet a hátára csúsztatva.

‒        Kéred azt a szörnyűséget? – utalt a hotel reggelijére.

‒        Szerintem, megbirkózom vele – Tök jó lesz, ha felváltva fogjuk enni az itteni reggelit.

‒        Oké, de én hoztam neked is kaját – fejét a mellkasomba fúrta.

‒        Ebben biztos voltam – mosolyogva húzódtam el tőle.

Mindketten megreggeliztük, majd elhagytuk a hotelt. Béreltünk sífelszerelést, azután – közös megegyezés alapján – az egyik haladó pályához mentünk. Ez kicsit távolabb volt a nagy pályától, amit tegnap láttunk. Elég sokan tartózkodtak itt, főleg azok, akik gyerekkel voltak. Többek között azért választottuk ezt az időpontot, mert azt reméltük, kevesen lesznek, de elég sokan voltak.

Pár bemelegítő siklás után a pálya tetején megálltam egy kicsit. Gyönyörű volt a kilátás és nagyon bántam, hogy nem hoztam el magammal a telefonomat.

‒        Miért álltunk meg? – kérdezte Mackóm mellém érve.

‒     Csak gyönyörködöm a tájban – válaszoltam felé pillantva – Itt van a telefonod? – kérdeztem hirtelen.

‒        Igen, miért?

‒        Csinálnál képeket?

‒        Az instagramra fel? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Akár oda is – vontam vállat.

‒        Akkor csinálok selfiet is – jelentette ki – Gyere ide!

‒        Várj, én nem akarok rajta lenni – léptem arrébb.

‒        De én szeretnék közös képet – hangja kérlelő volt.

‒        Oké, de ez csak kettőnké – mellé sétáltam.

‒        Nem is osztanám meg mással – puszit nyomott az arcomra, miközben ellőtte a képet. Készítettünk összebújós fotót meg viccesen grimaszolóst is.

‒        Ha ezeket meglátom valahova kirakva, én kinyírlak – fenyegettem a képeket nézegetve.

‒        Miért, ezek zseniális fotók – láttam, hogy belép az instájába. Pötyögött valamit, aztán megmutatta a képet.

‒        Oké, ezt kirakhatod – áldásomat adtam, mert vállalható volt. Kitette aztán elrakta a telefont.

‒        Verseny az aljáig? – nézett rám kihívóan.

‒        Mit kap a győztes?

‒        Az összes gumicukrot? – Nee, akkor muszáj nyernem.

‒        Csak ha whiskybe áztathatom.

‒        Legyen – Túl könnyen belement.

‒        Akkor háromra – mindketten felvettük az alapállást – Egy.

‒        Kettő.

‒        Három – egyszerre indultunk meg lefelé a lejtőn.

Szinte végig fej-fej mellett haladtunk, de az utolsó pillanatban megelőztem Liamet. Lefékeztem és levettem a védő szemüveget.

‒        Ez nem ér – fordultam felé – Hagytál nyerni – nyafogtam sértődötten.

‒        Ez nem igaz – tiltakozott.

‒        De igen! – erősködtem – Láttam, hogy lassítottál – Nem vagyok hülye, még jó, hogy észreveszem.

‒        Miért csinálsz ebből ügyet? – értetlenkedett.

‒        Mert az nem igazi verseny, ha hagysz nyerni – Mackóm mélyet sóhajtott.

‒        Oké – kifújta a levegőt – Menjünk fel a nagy pályára, versenyezzünk onnan, ígérem, mindent beleadok – ajánlotta.

‒        Legyen – gyorsan rávágtam.

Nem sokkal később a pálya tetején állva, már nem voltam olyan magabiztos. Lenézve a végén lévő épület elég aprónak tűnt.

‒        Készen állsz? – hallottam magam mellől Liam hangját.

‒        Igen – bólintottam.

Háromra indulva leszáguldottunk. Félpályánál átvettem a vezetést. Ezúttal Mackóm tényleg küzdött. Nem sok volt már hátra és tudtam, hogy nyerni fogok, amikor valaki hirtelen átvágott előttem. Megijedtem és élesen jobbra kanyarodtam. Az ütközést elkerültem, de nem tudtam megállni. Éreztem, ahogy neki ütközök valaminek és éles fájdalom hasít a fejembe, azután minden elsötétült… 

Fekete szalag napja - November 30.

Please, say you remember me - 2.rész

Sziasztok!

Remélem, mindenkinek jól telt a szünete és már sikerült visszaszoknotok a suliba. Jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a Please, say you remember me folytatásával. Ez is, mint az előző bemelegítő jellegű rész, lesz majd izgalmasabb is a történet. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.19.

 ~ Ivy ~

Arra ébredtem, hogy sürgősen ki kell mennem a mosdóba. Gyengéden lefejtettem magamról Mackóm karjait és kimásztam a meleg ágyból.

‒        Hova mész? – szólt utánam álmos hangon.

‒        Mosdóba, mindjárt jövök – elmosolyodtam ragaszkodásán.

Tartottam a szavam és két perc múlva már megint mellette feküdtem. Hozzá bújtam fejemet a mellkasába fúrva. Gyorsan átölelt és puszit nyomott a hajamba.

‒        Fura nem arra ébredni, hogy csörög a telefon – motyogta.

‒        Fura nem arra ébredni, hogy hideg az ágy – suttogtam a mellkasába.

‒        Szeretlek! – feljebb csúsztam.

‒        Én is szeretlek – ráhajoltam a szájára. Azonnal elmélyítette csókunkat, miközben tenyerét a fenekemre csúsztatta. – Mi az, repetát szeretnél? – vigyorogtam rá.

‒        Belőled bármikor – válaszolt izgató hangon.

‒        Még jó, hogy síelni jöttünk – jegyeztem meg.

Hirtelen kopogtattak az ajtónkon. Liam fáradtan felsóhajtott, majd miután arrébb gurultam, felállt és felkapott egy köntöst. Kinyitotta az ajtót.

‒        Jó reggelt! Itt van a reggelijük – a srác elkezdte betolni a kocsit, mire magamra rántottam a takarót.

‒        Köszönjük – pillantottam a szőke hajú férfira, aki a húszas évei közepén járhatott.

Úgy tűnt, sok hasonló helyzetet látott már, mert a szeme sem rebbent a szétdobált ruháink láttán. A srác távozott, Mackóm pedig megnézte, mit kaptunk reggelire.

‒        Hagyományos angol reggeli – tájékoztatott Liam visszarakva a fedőt az ételre.

‒        Ennyire látszik rajtunk, hogy honnan jöttünk? – figyeltem, ahogy visszamászik mellém az ágyba.

‒        Talán, de lehet, hogy csak tudják az újságokból, kik vagyunk – válaszolta. Hát, ha a főnöknek van fiatal lány rokona, akkor ez lehetséges.

‒        Szerinted, megsértődnek, ha én lemegyek a pékségbe?

‒        Nem is vártam tőled mást – vigyorodott el.

‒        De nem ez volt a kérdés – felültem, magammal húzva a takarót.

‒        Úgy hozd fel, hogy ne lássák és meg van oldva – vont vállat.

Elsétáltam a bőröndökig és vettem ki belőle meleg ruhákat. Gyorsan felöltöztem és magamra vettem a kabátomat is. Tudtam, hogy Mackóm végig nézte, ahogy felöltözök, de nem zavart. Felvettem a táskámat.

‒        Mindjárt jövök – indultam meg az ajtó felé.

‒        Ne menjek el veled?

‒        Köszi, nem kell, addig edd meg ezt a csodálatos angol reggelit – belebújtam a cipőmbe.

‒        Mi a bajod vele? – pillantott rám.

‒        Csak annyi, hogy nem péksütemény – mosolyogtam rá. Megkérdezte, bár tudta a választ. Ismert már, az én reggelem mindig pék sütivel indul, kivéve, ha nem, de ez most nem ilyen alkalom.

Leszaladtam a hoteltől pár üzletnyire lévő pékségbe. Megvettem a lekváros táskámat és Mackónak egy virslis croissant. Kifizettem, majd gyorsan visszamentem a hotelbe. Beérve a szobánkba jóleső borzongás futott végig rajtam.

‒        Hideg van kint – vinnyogtam megszabadulva a kabátomtól. Felakasztottam, aztán leültem az ágyra.

‒        Miért, mire számítottál? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Kicsit jobb időre – Sapkát se vittem, pedig kellett volna. – Ezt neked hoztam – letettem a mellkasára a nejlon zacskót.

‒        Köszönöm – felült és puszit nyomott az arcomra.

‒        Szívesen – kicsomagoltam a kajámat, azután enni kezdtem. Liam megette az angol reggelit meg a virslis croissant majd felöltözött.

‒        Gyere! – nyújtotta ki felém a kezét – Nézzük meg, milyen ez a sípálya!

‒        Úgy csinálsz, mintha még sose láttunk volna ilyet – fogadtam el a kezét.

‒        Ezt még nem láttuk, azért akartam annyira idejönni – mondta. Napokig győzködött, mire belementem, mert én a szokott helyünkre szerettem volna menni. Eddig tetszett a hely, szóval, nem bántam meg, hogy rá bólintottam.

Felhúztuk a kabátjainkat majd kéz a kézben elindultunk felfedezni a pályát. Nagy volt, tele jó kedvű síelőkkel. Tetszett, de olyan fura érzés kerített hatalmába, ahogy az embereket kémleltem.

‒        Ismerem ezt az arcot – szólalt meg Mackóm – Mi a baj?

‒        Nincs túl jó helyen az az épület ott lenn – mutattam oda. A lejtő legvégében szinte középtájon – ez által pont az útban – helyezkedett el egy kőépület.

‒        Tényleg nincs – követte tekintetem – De tapasztalt síelőknek ez nem okozhat gondot – mosolygott rám. Igaz, és kikerülhető az épület, de akkor is veszélyes.

‒        Megyünk felszerelést bérelni? – pillantottam Liamre.

‒        Még nem – tekintetét levezette rám.

‒        Miért nem? – összezavarodva néztem rá.

‒        Ma még nem fogunk síelni – válaszolta.

‒        Mert? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Mást terveztem – indult meg. Összefűzött ujjaink miatt kénytelen voltam utána menni.

‒        És elárulod, hogy mit vagy most titkolózós hangulatban vagy?

‒        Városnézés…

‒        Ez egy falu – szakítottam félbe.

‒        Akkor az – rászorított a kezemre.

‒        Ne haragudj! – elé álltam és lehúztam őt egy csókra.

‒       Nem haragszom, mindig ezt csinálod – Igen, tudom. Ez az egyik legidegesítőbb tulajdonságom.

‒        Bocsi, folytasd, kérlek!

‒        Szóval, akkor falu – megnyomta a szót – Nézés, utána pedig vacsora az étteremben.

‒        Mit ünnepelünk? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Kettőnket – volt az egyszerű válasz.

‒   Az évfordulónk októberben van – tájékoztattam. Szeptemberben találkoztunk először. Októberben randit kért, azután összejöttünk. Az első randink után tudtam meg, hogy ki is ő. Mondhatni kissé berezeltem a hírtől.

‒        Tudom, ma valami más van két éve – elbizonytalanodva néztem rá, majd hirtelen leesett, miről beszél.

‒        Ó – éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat.

‒        Imádom, hogy néha még mindig elpirulsz ettől a témától – vigyorgott.

‒        Én nem élvezem – összébb húztam magamon a kabátot – Komolyan meg akarod ünnepelni?

‒        Igen, azt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni – mondta határozottan – De ha szeretnéd, akkor nem kell konkrétan így megnevezni, hogy miért van ez a vacsora – ajánlotta.

‒        Oké – bólintottam.

Beértünk a házak közé, amik kicsik voltak és hó födték. Olyan kellemes, otthonos hangulatot árasztottak magukból. Szinte magam előtt láttam a bent lévő kandallót, amiben pattog a tűz. Jóleső borzongás futott végig rajtam.

‒        Fázol? – kérdezte lepillantva rám.

‒        Nem – megráztam a fejem – Szerinted, milyen lehet itt élni? – tekintetem a házakra vezettem.

‒        Unalmas, gondolom.

‒        Szerintem inkább nagyon nyugis – Olyan jó lehet itt élni.

‒        Te szeretnél ilyen helyen lakni? – kérdezte.

‒        Egy ehhez hasonlón igen – bólintottam.

‒        Ezzel mi a baj? – fürkészett kíváncsian.

‒        Magasan van, emiatt sok a hó – magyaráztam. Szeretem a havat, de nem fél évig.

‒        Ez célzás akart lenni arra, hogy elköltözhetnénk? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Nem, de szívesen élnék valami nyugisabb helyen. London nagyon nyüzsgő város – válaszoltam. Részemről, a távoli jövőben érkező gyerekeinket szívesebben nevelném egy nyugodt környezetben.

‒        Olyan fura – szólalt meg – Mindenki a nyüzsgő városba vágyik, ahol pezseg az élet, de amikor odakerül, ez a vágya megszűnik.

‒        Kivéve azt, aki alapból ott él.

‒        Igen, az inkább elvágyik onnan – tette hozzá.

‒        Rosszul vagyunk összerakva, mindig arra vágyunk, ami épp nem a miénk – sóhajtottam fel.

‒        Ilyen az emberi természet – elengedtem a kezét és megigazítottam a sapkámat.

A napunk nagy része sétálással telt a faluban. A friss levegőn való sétálás mindkettőnknek jó tett, a londoni szmog után.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A vacsora előtt mindketten a szobánkban készülődtünk. Valahogy megéreztem, hogy hoznom kell elegáns ruhát az utazásra. Jól alá öltöztem a sötétkék ruhának, majd kiléptem a fürdőből. Liam már elkészült, az ágyon ült rám várva.

‒        Gyönyörű vagy – felállt és elkezdett felém sétálni.

‒        Köszönöm – motyogtam. Elém érve összefűzte az ujjainkat és megcsókolt.

‒        Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? – suttogta.

‒        Igen, de miért hoztad ezt most fel? – egyenesen barna íriszeibe néztem.

‒        Csak szerettem volna biztos lenni abban, hogy tudod – ajkainkat újra összeérintette. Habozás nélkül mélyítettem el csókunkat.

‒        Tudom, és remélem te is, hogy történjék bármi, én szeretni foglak.

‒        Bármi? Ez eléggé merész kijelentés – mosolyodott el.

‒        Az, de részemről teljesíthető – mosolyogtam rá.

‒        Részemről is – ölelt magához.

Minden szavunkat komolyan gondoltuk, mert akkor még egyikünk se tudta, mi minden fog még történni velünk.  

Mivel nem sokára itt van november 30-a hirdetném körötökben is a Fekete szalag napja "mozgalmat". Ha nem tudod, hogy mi ez, de érdekel itt elolvashatod.