Please, say you remember me - 2.rész

Sziasztok!

Remélem, mindenkinek jól telt a szünete és már sikerült visszaszoknotok a suliba. Jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a Please, say you remember me folytatásával. Ez is, mint az előző bemelegítő jellegű rész, lesz majd izgalmasabb is a történet. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.19.

 ~ Ivy ~

Arra ébredtem, hogy sürgősen ki kell mennem a mosdóba. Gyengéden lefejtettem magamról Mackóm karjait és kimásztam a meleg ágyból.

‒        Hova mész? – szólt utánam álmos hangon.

‒        Mosdóba, mindjárt jövök – elmosolyodtam ragaszkodásán.

Tartottam a szavam és két perc múlva már megint mellette feküdtem. Hozzá bújtam fejemet a mellkasába fúrva. Gyorsan átölelt és puszit nyomott a hajamba.

‒        Fura nem arra ébredni, hogy csörög a telefon – motyogta.

‒        Fura nem arra ébredni, hogy hideg az ágy – suttogtam a mellkasába.

‒        Szeretlek! – feljebb csúsztam.

‒        Én is szeretlek – ráhajoltam a szájára. Azonnal elmélyítette csókunkat, miközben tenyerét a fenekemre csúsztatta. – Mi az, repetát szeretnél? – vigyorogtam rá.

‒        Belőled bármikor – válaszolt izgató hangon.

‒        Még jó, hogy síelni jöttünk – jegyeztem meg.

Hirtelen kopogtattak az ajtónkon. Liam fáradtan felsóhajtott, majd miután arrébb gurultam, felállt és felkapott egy köntöst. Kinyitotta az ajtót.

‒        Jó reggelt! Itt van a reggelijük – a srác elkezdte betolni a kocsit, mire magamra rántottam a takarót.

‒        Köszönjük – pillantottam a szőke hajú férfira, aki a húszas évei közepén járhatott.

Úgy tűnt, sok hasonló helyzetet látott már, mert a szeme sem rebbent a szétdobált ruháink láttán. A srác távozott, Mackóm pedig megnézte, mit kaptunk reggelire.

‒        Hagyományos angol reggeli – tájékoztatott Liam visszarakva a fedőt az ételre.

‒        Ennyire látszik rajtunk, hogy honnan jöttünk? – figyeltem, ahogy visszamászik mellém az ágyba.

‒        Talán, de lehet, hogy csak tudják az újságokból, kik vagyunk – válaszolta. Hát, ha a főnöknek van fiatal lány rokona, akkor ez lehetséges.

‒        Szerinted, megsértődnek, ha én lemegyek a pékségbe?

‒        Nem is vártam tőled mást – vigyorodott el.

‒        De nem ez volt a kérdés – felültem, magammal húzva a takarót.

‒        Úgy hozd fel, hogy ne lássák és meg van oldva – vont vállat.

Elsétáltam a bőröndökig és vettem ki belőle meleg ruhákat. Gyorsan felöltöztem és magamra vettem a kabátomat is. Tudtam, hogy Mackóm végig nézte, ahogy felöltözök, de nem zavart. Felvettem a táskámat.

‒        Mindjárt jövök – indultam meg az ajtó felé.

‒        Ne menjek el veled?

‒        Köszi, nem kell, addig edd meg ezt a csodálatos angol reggelit – belebújtam a cipőmbe.

‒        Mi a bajod vele? – pillantott rám.

‒        Csak annyi, hogy nem péksütemény – mosolyogtam rá. Megkérdezte, bár tudta a választ. Ismert már, az én reggelem mindig pék sütivel indul, kivéve, ha nem, de ez most nem ilyen alkalom.

Leszaladtam a hoteltől pár üzletnyire lévő pékségbe. Megvettem a lekváros táskámat és Mackónak egy virslis croissant. Kifizettem, majd gyorsan visszamentem a hotelbe. Beérve a szobánkba jóleső borzongás futott végig rajtam.

‒        Hideg van kint – vinnyogtam megszabadulva a kabátomtól. Felakasztottam, aztán leültem az ágyra.

‒        Miért, mire számítottál? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Kicsit jobb időre – Sapkát se vittem, pedig kellett volna. – Ezt neked hoztam – letettem a mellkasára a nejlon zacskót.

‒        Köszönöm – felült és puszit nyomott az arcomra.

‒        Szívesen – kicsomagoltam a kajámat, azután enni kezdtem. Liam megette az angol reggelit meg a virslis croissant majd felöltözött.

‒        Gyere! – nyújtotta ki felém a kezét – Nézzük meg, milyen ez a sípálya!

‒        Úgy csinálsz, mintha még sose láttunk volna ilyet – fogadtam el a kezét.

‒        Ezt még nem láttuk, azért akartam annyira idejönni – mondta. Napokig győzködött, mire belementem, mert én a szokott helyünkre szerettem volna menni. Eddig tetszett a hely, szóval, nem bántam meg, hogy rá bólintottam.

Felhúztuk a kabátjainkat majd kéz a kézben elindultunk felfedezni a pályát. Nagy volt, tele jó kedvű síelőkkel. Tetszett, de olyan fura érzés kerített hatalmába, ahogy az embereket kémleltem.

‒        Ismerem ezt az arcot – szólalt meg Mackóm – Mi a baj?

‒        Nincs túl jó helyen az az épület ott lenn – mutattam oda. A lejtő legvégében szinte középtájon – ez által pont az útban – helyezkedett el egy kőépület.

‒        Tényleg nincs – követte tekintetem – De tapasztalt síelőknek ez nem okozhat gondot – mosolygott rám. Igaz, és kikerülhető az épület, de akkor is veszélyes.

‒        Megyünk felszerelést bérelni? – pillantottam Liamre.

‒        Még nem – tekintetét levezette rám.

‒        Miért nem? – összezavarodva néztem rá.

‒        Ma még nem fogunk síelni – válaszolta.

‒        Mert? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Mást terveztem – indult meg. Összefűzött ujjaink miatt kénytelen voltam utána menni.

‒        És elárulod, hogy mit vagy most titkolózós hangulatban vagy?

‒        Városnézés…

‒        Ez egy falu – szakítottam félbe.

‒        Akkor az – rászorított a kezemre.

‒        Ne haragudj! – elé álltam és lehúztam őt egy csókra.

‒       Nem haragszom, mindig ezt csinálod – Igen, tudom. Ez az egyik legidegesítőbb tulajdonságom.

‒        Bocsi, folytasd, kérlek!

‒        Szóval, akkor falu – megnyomta a szót – Nézés, utána pedig vacsora az étteremben.

‒        Mit ünnepelünk? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Kettőnket – volt az egyszerű válasz.

‒   Az évfordulónk októberben van – tájékoztattam. Szeptemberben találkoztunk először. Októberben randit kért, azután összejöttünk. Az első randink után tudtam meg, hogy ki is ő. Mondhatni kissé berezeltem a hírtől.

‒        Tudom, ma valami más van két éve – elbizonytalanodva néztem rá, majd hirtelen leesett, miről beszél.

‒        Ó – éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat.

‒        Imádom, hogy néha még mindig elpirulsz ettől a témától – vigyorgott.

‒        Én nem élvezem – összébb húztam magamon a kabátot – Komolyan meg akarod ünnepelni?

‒        Igen, azt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni – mondta határozottan – De ha szeretnéd, akkor nem kell konkrétan így megnevezni, hogy miért van ez a vacsora – ajánlotta.

‒        Oké – bólintottam.

Beértünk a házak közé, amik kicsik voltak és hó födték. Olyan kellemes, otthonos hangulatot árasztottak magukból. Szinte magam előtt láttam a bent lévő kandallót, amiben pattog a tűz. Jóleső borzongás futott végig rajtam.

‒        Fázol? – kérdezte lepillantva rám.

‒        Nem – megráztam a fejem – Szerinted, milyen lehet itt élni? – tekintetem a házakra vezettem.

‒        Unalmas, gondolom.

‒        Szerintem inkább nagyon nyugis – Olyan jó lehet itt élni.

‒        Te szeretnél ilyen helyen lakni? – kérdezte.

‒        Egy ehhez hasonlón igen – bólintottam.

‒        Ezzel mi a baj? – fürkészett kíváncsian.

‒        Magasan van, emiatt sok a hó – magyaráztam. Szeretem a havat, de nem fél évig.

‒        Ez célzás akart lenni arra, hogy elköltözhetnénk? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Nem, de szívesen élnék valami nyugisabb helyen. London nagyon nyüzsgő város – válaszoltam. Részemről, a távoli jövőben érkező gyerekeinket szívesebben nevelném egy nyugodt környezetben.

‒        Olyan fura – szólalt meg – Mindenki a nyüzsgő városba vágyik, ahol pezseg az élet, de amikor odakerül, ez a vágya megszűnik.

‒        Kivéve azt, aki alapból ott él.

‒        Igen, az inkább elvágyik onnan – tette hozzá.

‒        Rosszul vagyunk összerakva, mindig arra vágyunk, ami épp nem a miénk – sóhajtottam fel.

‒        Ilyen az emberi természet – elengedtem a kezét és megigazítottam a sapkámat.

A napunk nagy része sétálással telt a faluban. A friss levegőn való sétálás mindkettőnknek jó tett, a londoni szmog után.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A vacsora előtt mindketten a szobánkban készülődtünk. Valahogy megéreztem, hogy hoznom kell elegáns ruhát az utazásra. Jól alá öltöztem a sötétkék ruhának, majd kiléptem a fürdőből. Liam már elkészült, az ágyon ült rám várva.

‒        Gyönyörű vagy – felállt és elkezdett felém sétálni.

‒        Köszönöm – motyogtam. Elém érve összefűzte az ujjainkat és megcsókolt.

‒        Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? – suttogta.

‒        Igen, de miért hoztad ezt most fel? – egyenesen barna íriszeibe néztem.

‒        Csak szerettem volna biztos lenni abban, hogy tudod – ajkainkat újra összeérintette. Habozás nélkül mélyítettem el csókunkat.

‒        Tudom, és remélem te is, hogy történjék bármi, én szeretni foglak.

‒        Bármi? Ez eléggé merész kijelentés – mosolyodott el.

‒        Az, de részemről teljesíthető – mosolyogtam rá.

‒        Részemről is – ölelt magához.

Minden szavunkat komolyan gondoltuk, mert akkor még egyikünk se tudta, mi minden fog még történni velünk.  

Mivel nem sokára itt van november 30-a hirdetném körötökben is a Fekete szalag napja "mozgalmat". Ha nem tudod, hogy mi ez, de érdekel itt elolvashatod.