Please, say you remember me - 15.rész

Sziasztok!

Örömmel jelentem, mióta nem találkoztunk a blog átlépte a 10.000 oldalmegjelenítést. Elképesztőek vagytok, köszönöm szépen :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam a PSYRM folytatását, emellett - aki szemfüles volt, már észrevehette - új fejlécet kapott a blog :) Remélem, mindannyian jól vagytok és ki tudjátok élvezni a nyári szünetet. A nagy pihenésben, remélem, marad időtök elolvasni a folytatást :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

02.07.

~ Ivy ~

A fürdőszoba szőnyegre kucorodva sírdogáltam már egy ideje. Nem tudtam, miért sírok, csak egyedül maradtam és előtört minden. Próbáltam erőt venni magamon, de nem sikerült abbahagyni. A hátamat neki támasztottam a kádnak, felhúztam a lábaimat majd átöleltem a térdeimet. Miért történik ez velem? Olyan ez az egész, mint valami rossz vicc. Kinek ártottam, hogy ezt érdemeltem? Miközben ezen gondolkoztam, elapadtak a könnyeim. Egy darabig még ültem ott, azután felálltam és a mosdókagylóhoz lépve jó alaposan megmostam az arcomat. A tükörben megszemléltem azt a borzadályt, ami maradt belőlem. Még jó, hogy nem sminkeltem. Volt pár karcolás az arcomon, ami még a balesetből származott. Dr. Griffiths azt ígérte, ezek nyom nélkül el fognak tűnni rólam, bár azt nem mondta mennyi idő alatt.

Vetettem magamra még egy pillantást, aztán elhagytam a helyiséget. Ahogy kiléptem a fürdőszobából, megpillantottam Liamet, aki szemben az ajtóval a földön ült. Jelenlétemre felkapta a fejét. Szomorúnak tűnt, a szemei kissé pirosak voltak. Felállt és tett pár bizonytalan lépést felém. Nem mozdultam, csak néztem őt.

‒        Hogy érzed, lenne kedved körbejárni a házat? – kérdezte halkan. Most legszívesebben innék egy jó forró teát.

‒        Fent már szétnéztem – motyogtam.

‒        Akkor valójában csak a konyhát nem láttad még – adta tudtomra. Lassan bólintottam egyet. – Gyere velem, megmutatom neked – Hihetetlen mennyire kedves velem azok után, ami történt.

Elindult lefelé a lépcsőn. Kisvártatva követni kezdtem. Az előtérből nyíló másik helyiség felé vezetett. Ez majdnem akkora volt, mint a nappali. Amerikai típusú pultos megoldással választották el a konyhát az ebédlőrésztől. A falak halványlilára lettek festve, a bútorzat fehér színben pompázott. Egy jó nagy asztal állt az ebédlőrész közepén hat szék társaságában. További két széket is felfedeztem, amik a sarokba állítva helyezkedtek el. Ez túl sok kettőnknek. Megláttam a vizes kannát a tűzhelyen. Odasétáltam érte, aztán a mosogatónál engedtem bele vizet. Míg ezt csináltam, végig magamon éreztem Liam tekintetét. Egyszer csak mellettem termett, és kivett a konyhaszekrény egyik ajtaja mögül két csészét ezután tea füvet, cukrot meg citromlevet szedett elő. Alágyújtottam a víznek.

‒        Ülj csak le, majd én megcsinálom! – lepillantott rám egy kedves mosollyal az arcán.

‒        Nem kell, én is el tudom készíteni magamnak – motyogtam kényelmetlenül. Miért akarsz kiszolgálni?

‒        Kérlek, nem okoz gondot – mélyet sóhajtva leültem az asztalhoz. Olyan ingerült vagyok. A mai nap után nagyon szívesen behúznék valakinek.

‒        Édesen szeretem, kevés citrom lével – a tekintetemet felvezettem a hátára.

‒        Igen, tudom – a hangján érződött, hogy mosolyog.

Ahogy felforrt a víz, már bele is öntötte a csészékbe. Odasétált velük az asztalhoz, azután leülve elém tette az egyiket.

‒        Köszönöm – a csésze köré fontam a tenyereimet.

‒        Fázol? – kérdezte cselekedetemet látva.

‒        Egy kicsit, de lehet csak a túlterheltségtől van – válaszoltam.

‒        Nem szeretnél lepihenni egy kicsit? – óvatosan a kezem felé nyúlt.

‒        Nem tudom – a számhoz emeltem a teát. Forrónak éreztem, ezért elkezdtem fújni.

‒        Holnap reggel el kell mennem itthonról – kezdte, mire kíváncsian rávezettem a tekintetem – A menedzsment látni akar, nem tudom meddig leszek oda – folytatta.

‒        Rendben – lassan bólintottam – Kedden el tudsz vinni az orvoshoz vagy megkérjek valakit, hogy vigyen el? – jutott hirtelen az eszembe.

‒        Én szeretnélek elvinni – válaszolt azonnal.

‒        Oké – belekortyoltam a gyümölcsteámba. A kórházban nem adtak ilyen finom innivalót.

‒        Megleszel egyedül holnap?

‒        Igen, elvégre nem vagyok beteg, nem kell felügyelet – pillantottam rá – Egyébként sem szeretném, ha gondot csinálnál belőlem. Nagyon kedves vagy, de képes vagyok ellátni magam – magyaráztam.

‒        Rendben – kétkedve bólintott. Újabb kortyot ittam.

‒        Azt hiszem, felmegyek lefeküdni – a csészével együtt felálltam az asztaltól.

‒        Oké, ha nem találsz valamit, ami kellene, csak szólj! – kérte, miközben ő is a szájához emelte az innivalót.

Miután vettem egy forró vizes fürdőt, felhívtam anyát. Míg a kádban voltam, alaposan végig gondoltam, mit akarok mondani neki. Nem kiabáltam vele, pedig megérdemelte volna. Úgy beszéltem vele, hogy kiérezze belőle, nagyon dühös vagyok rá. Számon kértem mégis hogyan gondolták ezt az egészet Liam nyakába varrni. Miért nem voltak itt ők is? Miért nem ők mondták el? Ez az ő feladatuk lett volna. Csak össze-vissza hebegett-habogott, nem tudott értelmes választ adni nekem. Csalódott voltam és szomorú. Azt gondoltam, ha mégse úgy sikerülne a hazajövetelem, talán visszamehetnék anyáékhoz, de ezek után elment a kedvem ettől a lehetőségtől. Anyu magyarázni kezdett valamit a vonal túlsó oldalán, de én már régen nem figyeltem rá. Egyszerűen csak kinyomtam a telefont. Egy kis ideig küzdöttem magammal és a könnyeimmel. Végül én nyertem, nem kezdődött újból a sírás. Leültem az ágyra, majd szemezni kezdtem a bőröndömmel. Ki kellett volna pakolni, de nem volt túl sok kedvem hozzá.

Harmadszorra is kinyomtam a telefont, amikor kopogás ütötte meg a füleimet. Majdnem megkérdeztem ki az, de utána leesett a dolog.

‒        Szabad! – kiabáltam. Csak egy a bőröndömből kivett hálóruhát viseltem, ezért magamra húztam a takarót, mielőtt Liam belépett volna a szobába.

‒        Ne haragudj, amiért zavarlak, de kellene nekem néhány cucc – végig vezette rajtam a tekintetét.

‒        Ne hülyéskedj! Ez a te házad – ráztam meg a fejem.

‒        A miénk – javított ki – Itt semmi sem az enyém vagy a tiéd, mindenünk közös – úgy tűnt rutinból beszél, ami furcsának hatott.

‒        Sokat mondod ezt nekem? – pillantottam fel rá.

‒        Eleinte sokat kellett, aztán megszoktad a dolgokat – az egyik szekrényhez ment.

‒        Minden cuccod itt van? – figyeltem, ahogy kivesz néhány ruhadarabot.

‒        Igen – bólintott.

‒        Akkor mi lenne, ha inkább te maradnál itt? – kérdeztem a hátát fürkészve.

‒        De a te dolgaid is itt vannak – értetlenül nézett rám, miután megfordult.

‒        Igen, tudom. Viszont nekem mindegyik helyiség ugyanolyan ismeretlen. Gondolom, szeretnél inkább a saját megszokott helyeden aludni – magyaráztam. Egy pillanatig úgy tűnt fontolóra veszi az ajánlatom.

‒        Felőlem nyugodtan maradhatsz, én nem bánom – halványan rám mosolygott.

‒        Rendben – lassan bólintottam.

‒        Ha bármire szükséged van, a szemben lévő szobában leszek – mondta.

‒        Oké.

‒        Fel is ébreszthetsz, ha aludnék.

‒        Rendben – kibújtam a takaró alól.

‒        Hova mész?

‒        A konyhába, éhes vagyok – indultam meg kifelé.

‒        Beszéltem a fiúkkal, hoztak nekünk pizzát, hagytam abból, amit szeretsz – utánam szólt, mire meglepetten hátra fordultam.

‒        Ez kedves tőlük – mosolyodtam el. Milyen kis aranyosak.

‒        Igen, néha tudnak ilyen figyelmesek is lenni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Egész éjjel forgolódtam. Épp csak megszoktam a kórházi ágyat, itt volt egy új hely, amihez alkalmazkodni kellett. Alig aludtam valamit. Hajnalban hallottam, amikor Liam bejött hozzám. Úgy tettem, mintha aludnék. Szöszmötölt valamit, talán az éjjeliszekrénynél, majd megéreztem, ahogy besüpped a matrac mellettem.

‒        Szeretlek! – suttogta, miközben előre dőlt és megpuszilta a homlokom.

Enyhén szólva meglepetésként ért a cselekedete, de sikerült nyugton maradnom. Egy darabig magamon éreztem a tekintetét. Lassan felállt az ágyról.

‒        Sietek haza – motyogta, aztán elhagyta a szobát. Ezek után elaludtam.

Csak tizenegy körül ébredtem fel, akkor is csak az éhség miatt. Megmosakodtam, azután a szekrényekben turkálva kerestem magamnak ruhát. Később lementem a konyhába, ahol megreggeliztem. Visszatérve a szobába, észrevettem egy papír cetlit az éjjeliszekrényen.

„Sietek haza. Ha bármi van, telefonálj! Liam”

Ez állt rajta meg egy telefonszám. Elővettem a mobilom és átnéztem a névjegyeket. Szerintem benne kellene lennie a számának. Találtam pár ismeretlen nevet, amiket most figyelmen kívül hagytam. Meglett a száma, Mackóm ♥ névvel ellátva. Vajon ő becéz engem? Addig néztem a telefont, mígnem elsötétült a képernyője. Megváltoztassam a nevet? Az egyik részem meg akarta, a másik pedig nem tudta mit csináljon, végül hagytam az egészet a fenébe.

Egész nap a házban voltam, leszámítva azt a kis időt, amíg elmentem a boltba. Rákerestem a neten a környékre, így találtam meg az élelmiszerboltot, ami nem volt messze a háztól. Úgy tűnt, gyakran járok ide, mert az eladók nagyon közvetlenül kezeltek, mintha ismernének. Visszaérve elpakoltam a vásárolt termékeket. Sok időt vett igénybe, hiszen nem tudtam, mit hova szoktunk tenni. Benyitogattam mindenhova és próbáltam a legjobb belátásom szerint eltenni a dolgokat.

Ebéd után a bőröndöm kipakolásával foglalkoztam. Megismerkedtem a ruhásszekrényeinkkel és jó részt a ruhadarabjaimmal. Voltak eléggé fura kinézetűek olyanok, amiket nem vennék fel, mégis az én cuccaim között találtam őket. Míg a pakolászással foglalatoskodtam, Gina felhívott. Tudni szerette volna, hogyan sikerült a haza út, illetve anya közelgő szülinapjáról is beszélni akart. Elmeséltem mi történt, kiemelve, hogy jól magamra hagytak engem is meg Liamet is egy olyan szituációban, amiben segíteniük kellett volna. A nővérem természetesen megpróbálta megvédeni őket. Neki ilyen a természete, ami nagyon jó, de nem minden helyzetben. Kifejtettem a véleményemet az anyuval lefolytatott korábbi hívásról is. Ezek után megmondtam neki, hogy egy darabig nem szeretnék találkozni velük. Furcsa módon elsőre megértette, nem kezdett el győzködni, csak simán rám hagyta. Ez merőben szokatlannak számított tőle. Az emlékeimben élő Gina másként szokott reagálni. Kiesik több mint két év és mindenki így megváltozik? Remélem nem, mert nagyon hiányoznak a barátaim és nem biztos, hogy kibírnám, ha ők se olyanok lennének, mint régen.

Végeztem a pakolással majd az ágyon fekve a telefonommal babráltam. Fel akartam hívni Jennát, Stefanie-t, Jimmyt vagy Mirandát, de a korábbi beszélgetés miatt már nem voltam olyan biztos magamban. Írtam nekik a boltos Facebook csoportba. Azt kértem, próbáljanak minden velünk történt fontos dolgot leírni, ami a kiesett időszakból van. Ötpercenként néztem válaszolt-e valamelyikük, de nem reagáltak a bejegyzésemre. Járt az agyam ennek ellenére mégis sikerült elnyomnia az álomnak. Arra ébredtem, hogy valaki simogatja a karom. Kinyitva a szemem, szembe találtam magam Liammel.

‒        Szia! – mosolygott rám.

‒        Szia! – lassan felültem. Odakint már besötétedett, pedig az óramutató alig haladta el az ötöt.

‒        Legközelebb, ha egyedül vagy itthon, légy szíves zárd be a bejárati ajtót, rendben? – kérte gyengéd hangon.

‒        Igen – összeráncolt homlokkal vizslattam.

‒        Ne aggódj, nem rossz a környék, de előfordult már, hogy egy elszánt rajongó próbálkozott – Te jó ég! Ez nagyon durva.

‒        Oké – pillantottam rá. Egy mély sóhaj hagyta el az ajkait. – Valami baj van? – fürkésztem az arcát kissé álmosan.

‒        Nem – megrázta a fejét – Csak fáradt vagyok.

‒        Értem – motyogtam.

‒        Láttam voltál vásárolni – jegyezte meg.

‒        Igen, van egy bolt nem messze innen, ott vettem élelmiszert, mert kicsit üres volt a konyha – magyaráztam.

‒        Csináltál valami mást is? – érdeklődött.

‒        Igen, eltettem a ruháimat, meg beszéltem Ginával – bólintott.

‒        Lenne kedved szombaton újra találkozni a fiúkkal? – kíváncsian figyelt engem.

‒        Mondhatok nemet?

‒        Igen, nem kényszerítelek semmire sem – a szemei őszintének tűntek.

‒        Jó, akkor szeretnék találkozni velük – bólintottam megerősítésként.

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)